KALAP

Estinek volt egy fekete keménykalapja is, afféle vaskalap, mely megharapja azt, aki megüti.

Ezt akkor szokta fölvenni, amikor sötét külvárosi kalandokra indult, s nem akarta, hogy fölismerjék. Széles, szigorú karimája egységbe rántotta vonásait, keménnyé tette arcélét.

Egy szeles, szürke téli reggelen is ezt a vaskalapot viselte. Amint a sarkon a túlsó járdára igyekezett, a szél lefújta fejérõl, közvetlenül a lába elé. Lehajolt érte. De a szél erre fölemelte magasra, majd csattogva levágta jobbra, aztán balra. Futott utána, lélekszakadva. A kalap gurulni kezdett, egy szélrohamban a kocsiút közepéig sodródott. Ott megállt.

Lassan, kényelmesen követte a kalapot. Mire azonban a kocsiút közepéig ért, s mozdulatot tett, hogy fölemelje, egy gépkocsi közeledett vad iramban, viharosan tülkölve. Csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjék.

A járdán a járókelõk kiabáltak.

- Vége, ennek vége.

- Elgázolta?

- El, el - mondták és nevettek.

Esti, aki hallotta a zavart lármát, ijedten tapogatta végig magát, s miután megállapította, hogy semmi baja, visszasietett a járdára, ahhoz a kíváncsi, bámész csoporthoz, mely halálos elgázolások idején egy pillanat alatt képzõdik.

Az emberek mosolyogtak, ujjal mutogattak egy pontra. Tisztelettel, érdeklõdéssel fogadták. Amint rátekintettek, az arcokon kihamvadt a mosoly, bizonyos részvét tûnt föl. Végre a kalap a hozzátartozója volt.

Kalapja a kocsiút közepén hevert. A gépkocsi kerekei áthaladtak rajta, borzalmasan szétlapították, összemángorolták, kivasalták, mint azt a kis fekete kutyát, melyet az országút porában ütnek el. Csak egy sötét folt látszott.

Várakozott, míg a jármûvek oszlopa gyérül, s a forgalom egy fegyverszünetében odament hozzá.

„Talán még él” - gondolta.

De már nem élt. A kalap szörnyethalt. Teljesen lapos volt, élettelen és lelketlen. Emlékezett, hogy egyet pukkant is. Akkor szállhatott ki a lelke.

Egyébként karimája leleffedt, izzasztóbõre, bélése kilógott. Súlyos belsõ sérülést szenvedett.

Egy darabig álldogált elõtte, hajadonfõtt, mint egy halott elõtt.

Aztán azzal a könnyelmûséggel, mellyel napirendre térünk kis és nagy tragédiák fölött, benyitott a szemben levõ kalaposboltba. Vásárolt magának egy barna nyúlszõrkalapot.

Amikor kijött, kalapjának temetetlen hullája még mindig ott feküdt, többé már nem az érdeklõdés középpontjában, hanem a gyors közönytõl, feledéstõl övezve. Gépkocsik cikáztak körülötte, és rajta is.

Fejében az új kalappal, mely mintegy hûtlenséggel vádolta õt, eltûnõdött.

A kalap voltaképp a legnemesebb ruhadarab. Koponyánkat takarja, domború formájával koponyánkat utánozza, olyan, mint egy pótkoponya, melyet agyvelõnk lángja-füstje tölt meg tartalommal. Ez a kalap két évig szolgálta õt a legkülönbözõbb alkalmakkor, találkákon és temetéseken is. Esténként, míg õ a nézõtéren mulatott, a színházi ruhatárban várta türelmes megadással, több óráig, és sohase jutott eszébe, hogy megszökjön.

Szíve elfacsarodott.

Újra benyitott a kalaposboltba.

- Kérek valami fekete szalagot - mondta.

- Erre nem való - magyarázta a kereskedõsegéd, s rápillantott. - Vagy valakit gyászolni tetszik?

- Igen - válaszolta Esti határozottan.

Künn megemelte gyászszalagos kalapját korán és gyászosan elhunyt kalapja elõtt.

Hat hétig gyászolta õt, mint ilyen távoli rokonokat szokás.

1929