VENDÉG

Egyszerre csak Esti szobájában termett.

Nem lehetett látni, hogy kicsoda-micsoda. Azt se lehetett látni, hogy alacsony-e vagy magas.

A szobában meglehetõs sötét volt.

Leült a karosszékbe, szemben Estivel. Rákacsintott, szemtelenül. Hirtelen azt kérdezte:

- Mondd, szeretnéd újra kezdeni az életet?

- Nem értem - szólt Esti.

- Azt kérdeztem - hangsúlyozott minden szót -, szeretnél-e valamely formában ismét világra jönni?

- Ó - dadogta zavartan Esti, csodálkozva, kitérõen -, az attól függ.

Hogy került ez ide? Ki engedte be? Miért tegezi? Erre gondolt Esti.

De a vendég nem hagyta szóhoz jutni.

- Tehát tárgyaljunk - szólt tolakodó bizalmassággal. Állapodjunk meg, hogy újra születsz, és boldog leszel, nagyon boldog.

- Én sohase panaszkodtam. Nem voltam boldogtalan. Boldog is voltam. Már amennyire egy ember az lehet.

- Szóval, hatalom kellene?

- Nem.

- Pénz, sok-sok pénz?

- Nem vágyakoztam többre, mint amennyim volt.

- Á, elégedett vagy? Úgy látom, te senkivel se cserélnél.

- Melyik ember cserélne a másikkal? - kérdezte Esti. - Szamárság. Ezt csak úgy mondogatják. De ha komolyan rákerülne a sor, és igazán ki kellene bújniok a bõrükbõl, nem tennék meg. Még a púpos, vén koldus se. Az se cserélne senkivel. Még az ifjú, délceg királlyal se.

- Mivel magyarázod ezt?

- Azzal, hogy akkor õk nem volnának õk. Márpedig az emberek mindent csak maguknak óhajtanak. Ha más ember életét élném abban az új életben, akkor nem én élnék. Így ez a kérdés tárgytalan.

Buta fráter lehetett, hogy ilyen kérdésekkel ostromolta. Általában kotnyeles, pimasz alak volt. Esti undorodott tõle.

A vendég fölényesen folytatta:

- Mást indítványozok: hajlandó volnál újra kezdeni a saját életedet?

- Egészen elülrõl?

- Egészen elülrõl.

- Megint iskolába járni?

- Igen.

- Megint lesni a szeretõmet a domb oldalán?

- Igen, igen.

- Megint kihúzatni ezt a zápfogat, és aranyfogat tétetni helyébe?

- Igen, igen, igen.

- Hogy megint ide jussak, ahol most vagyok?

- Pont így gondoltam magam is.

- Furcsa - mormogta, és eltûnõdött.

- Hány éves vagy most?

- Negyvennégy.

- Vedd figyelembe, hogyha ajánlatom elfogadod, kerek negyvennégy évet nyersz, minthogy szerzõdésünk megkötése után is abban az idõben halsz meg, amikor különben meghalnál.

- Értem.

- Fehér lapot hoztam. Csak ki kell töltened. Itt a fölhatalmazásom. Akarod látni, hogy ki írta alá? Ámulni fogsz.

- Köszönöm. Nem érdekel.

- Na - faggatta, miután Esti elnémult. - Mért nem válaszolsz?

- Ezen gondolkoznom kell.

- Öt percet adok rá.

Mindketten hallgattak. Valami kattant, valami villant. Esti felé tartotta cigarettáját, megkínálta. Esti, mint aki egyszer már pórul járt, nem fogadott el tõle semmit. A vendég rágyújtott. Arany öngyújtója volt.

- Döntöttem - mondotta Esti, alig néhány másodperc múltán.

- És hogy szól a döntésed?

- Úgy, hogy nem.

- Tessék?

- Nem, nem.

- Érdekes. Mi bírt erre az elhatározásra?

- Fogalmam sincs. Itt belül, a lelkem mélyén egy hang azt súgja, hogy nem, nem, nem.

- Tudod, hogy az, amit elkövetsz, õrültség?

- Lehet.

- Tudod, hogy ily könnyelmûen visszadobni negyvennégy évet, melyhez most ingyen juthatsz, ajándékképpen, bûn?

- Lehet.

- Talán unnád másodszor az ügyet?

- Soha életemben nem unatkoztam.

- Vagy öngyilkos akarsz lenni?

- Eszem ágában sincs.

- Hát akkor mi ennek az értelme?

- Mi annak az értelme, hogy ajánlatodat elfogadjam?

- Az a sok-sok öröm és gyönyörûség, mely még várhatna rád. Tavasszal a föld párázik, cseresznye érik, záporpatakok rohannak...

- Hagyjuk ezt. A költészethez én jobban értek. Hagyjuk.

- Nem volt jó az élet? Nem volt érdekes? Nem volt szép?

- Jó is volt. Érdekes is volt. Szép is volt. De...

- De?

- De elég volt.

- Elfáradtál?

- Tomboló erõ lüktet bennem. Ellenben már túl vagyok az életem nagyobbik felén. Lemorzsoltam. Ez pedig eredmény. Közelebb érkeztem a célhoz.

- Mi a cél?

- A megsemmisülés.

- Azt hiszed?

- Nem hiszem, hanem minden elmúló napommal jobban és jobban tudom.

- Eszerint a halál a föladatod?

- Nem a halál - arról nem tudom, hogy micsoda, és így nem is törõdöm vele -, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk. Hát én örülök, hogy már felsõbb osztályba léptem, hogy öregebb vagyok, s nem csábít az a gondolat, hogy alsóbb osztályba kergessenek. Bámulom azokat a csodálatos tanulókat, akik már kiállták ezt a vizsgát.

- Nem félsz tõle?

- A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalábbis évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza. Ja igaz, mért nem támasztod föl a halottakat?

- Ne viccelj.

- Majd én megmondom, hogy miért nem támasztod föl a halottakat. Azért, mert õk nem is akarnak föltámadni. Költögeted te mind-mind, de õk csak rázzák a fejüket, szomorúan. Azt felelik neked, amit most én, hogy nem kell, nem kell.

A vendég keresztbe tette lábait. Új cigarettára gyújtott. Könnyedén jegyezte meg:

- Igen, a nirvána. Ismerem ezt az elméletet. Te buddhista vagy?

- Nem.

- Szabad kérdeznem, mi a vallásod?

- Az, amit az anyakönyvi kivonatomba beírtak.

- Csak azért érdeklõdöm, mert végre tudni szeretném, hogy voltaképpen miben is hiszel te?

- Ez abból, amit eddig közöltem, bizonyára kiderül.

- Helyes. Tévedsz azonban, amikor ennyire megveted azt, ami körötted van. Én se dicsekszem vele. Elismerem, hogy nem egészen tökéletes. Szerényebbnek kellene lenned. Nem szabad lehetetlent kívánni.

- Én nem is kívántam lehetetlent.

- Hát mit kívántál?

- Semmit - kiáltott torkaszakadtából. - Vagy én hívtalak ide téged? Ki hívott ide, most vagy bármikor is? Mindig magad jöttél. Mindig magad toltad ide a pofádat.

- Bocsáss meg - hebegett a vendég.

- Mi bajom volt nekem Nagy Sándor korában? - ordított Esti magánkívül. - Mi a fene bajom volt nekem XIV. Lajos korában, és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmim se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog nekem hiányozni semmi, és 3000-ben se és 5000-ben se, és aztán soha többé nem fog hiányozni nekem semmi, semmi. Csak most - üvöltötte -, csak itten. Eredj innen, takarodj. Takarodj.

- Csöndesebben - figyelmeztette hidegen a vendég, és fölállt, mint egy kirúgott ügynök, aki ócska portékáját nem bírta elsózni. - Azért ne haragudj.

- Nem haragszom - lihegte Esti.

Amint elõtte állt, egy pillanatra látta az arcát. Krétafehér arca volt. Látta a szemét is. Nagy, mozdulatlan szeme volt.

- Hát - búcsúzkodott a vendég - béküljünk ki. Nem sikerült az üzlet - tette hozzá utolsó kísérletül, s rávillantotta gúnyos, fürkész mosolyát, hátha közben meggondolta a dolgot. - Nem sikerült. Sebaj. Hiába jöttem.

- Úgy látszik - felelte Esti.

Akkor kiment, gyorsan.

Esti utána se tekintett.

1930