CSEREGDI BANDI PÁRIZSBAN, 1910-BEN

Amikor Cseregdi Bandi 1910 májusában a pesti egyetemen lerakta elsõ jogi vizsgáját, s hazautazott Sárszegre, a nagybátyja, aki már régebben ki akarta küldeni Párizsba egy évre, magához hívatta, és így szólt hozzá:

- Nézd, fiam, itt van hétszáz korona. Ebbõl te ott künn mint afféle diákember, fél évig urasan élhetsz. Ha tanulsz és megbecsülöd magad, novemberben majd megint küldök ugyanennyit. Menj ki, láss világot, ismerd meg az embereket. Sajátítsd el a francia nyelvet. Egy év alatt „perfekt francia” lehetsz.

Fölkelt, kotorászni kezdett az alacsony, porlepte polcon, melyen egy dohányszita volt látható, egy kézipisztoly meg egy sakktábla. Az alól kihalászott egy nyelvkönyvet - Manuel de la conversation -, melynek megzöldült bõrkötése már rongyokban fityegett.

- Itt ez a könyv - mondotta. - Ebbõl tanultam én is meg az apám is. Isten vezéreljen, Bandi - szólt, s családi szokás szerint megcsókolta mind a két arcát, elõbb a jobbat, aztán a balt.

Bandi fölutazott Pestre. Levelet írt Esti Kornélnak, egykori osztálytársának és padszomszédjának, aki már karácsony óta a francia fõvárosban élt. Közben készülõdött az útra. Mindenekelõtt kivasaltatta nadrágjait, mert - úgy képzelte - a csinosan öltözködõ franciák között nem járhat gyûrötten. Vett egy új porcelánnadrágot, egy pár szarvasbõr kesztyût. Útlevelet kért.

- Utazásának célja? - kérdezte a tisztviselõ.

- Tanulmányút - felelte.

Miután Kornél tudta, hogy vasárnap a Gare de l’Est-en várja õt, vonatra ült. Tekintve, hogy nem szeretett „vegyes közönséggel” utazni, másodosztályú jegyet váltott.

Széles vállú, zömök bácskai fiú volt, kunfekete szemû, barna arcbõrû. Takarosan öltözködött. Zefíringet viselt, színes nyakkendõt s az új porcelánnadrágját.

Lábait keresztbe rakva nézegette, hogy tünedeznek el az ismeretlen városok, a nagy, tiszta német állomások. Szórakozása jórészt abból állott, hogy szarvasbõr kesztyûjét majd levetette, s odahajította hanyagul az ülésre, majd újra fölhúzta.

Münchenben meghált. Másnap este folytatta útját Párizs felé.

Avricourt-nál, a francia határnál a hatszáz koronájáért - közben ennyire apadt a pénze - több mint hatszáz frankot kapott, aranyakat is. Átszállott egy teljesen üres fülkébe. Cigarettára gyújtott. A kalauz, aki a jegyét kilyukasztotta, valamit magyarázni kezdett neki. Hogy mit, azt nem értette, mert õ gimnazista korában csak néhány hónapig tanult franciául, magánszorgalomból. Biccentett. A kalauz eltávozott.

Nemsokára beszállt hozzá két utas: egy szakállas úr, aki sárga cukrokat eszegetett, meg egy sovány, ellenszenves hölgy, aki kezdettõl fogva gyûlölettel tekintett rá. Bandi hol levetette szarvasbõr kesztyûjét, hol fölhúzta. Csakhogy ez itt nemigen hatott. Útitársai fészkelõdtek. A szakállas úr feléje fordult, s villámgyorsan magyarázott valamit, akár elõbb a kalauz, majd mikor ennek nem lett foganatja, visszatért a kalauzzal. Most mind a ketten kézzel-lábbal azt magyarázták, hogy ez nemdohányzó fülke, s ha cigarettázni óhajt, szálljon máshová. Bandi eldobta cigarettáját, kezébe vette csomagját. A kalauz útlevelét kérte tõle.

- C’est un autrichien - jelentette a kalauz az utasoknak. Bandi ezt a szót, autrichien, értette. Úgy szisszent föl rá, mint akit kígyó csíp bokán. Kötelességének érezte, hogy tiltakozzék:

- Non, non autrichien - dadogta, kezében a bõrönddel. - Hongrois, hongrois. Le monarche deux - mondogatta emelt hangon, fölháborodva. - Autrichien ist ganz separat. Hongrois ist auch ganz separat. Nicht Deutsch: sondern Ungarn. Sprechen Sie Deutsch?

A franciák - a kalauz s a két utas - furcsán mosolyogtak.

El is kacagták magukat, amikor õ pirulva, megalázottan a másik fülkébe kullogott.

Ott eszébe jutott, hogy mégis jó volna átnézni azt a nyelvkönyvet, melyet nagybátyjától kapott.

Ebben a szerzõ - az élet legkülönbözõbb eshetõségére gondolva - közvetlen párbeszédeket közölt a kárpitossal, az illatszerésszel, az állatorvossal stb.

Betûzgette a szöveget, melyet többnyire a mellette levõ német magyarázatból értett meg. Ilyesmiket olvasott:

Jó estét, õrgróf úr!

Ah, jó estét, hercegnõ! Valóban vigasztalhatatlan vagyok, hogy legutóbbi, bizonyára fényes estélyén nem jelenhettem meg.

Különben hogy érzi magát, õrgróf úr?

Igen jól, hercegnõ.

- Trés bien, princesse - ismételgette magában álmosan. De inkább arra lett volna kíváncsi, mit is jelent, hogy Magyarország teljesen önálló, s a hadügyön kívül semmi köze sincs Ausztriához, meg arra, hogy mit jelent: kalauz, vámtiszt, jegy stb.

Föllapozta az utazásról szóló fejezetet. Ott ezt találta:

Kegyeskedjék beszállni, gróf úr, postakocsink azonnal indul.

Hogyan, barátom, kürtöltek már?

Ó igen, gróf úr. Fürge postakocsisunk imént pattant nyeregbe.

Nos, adja ide lábmelegítõmet. Marseille-ben majd rakja át málháimat a vitorlás hajóra. Ha kedvezõ déli szelet kapunk, remélem, néhány nap múlva már Bordeaux-ban vethetünk horgonyt. Ugyebár?

Bandi tág szemet meresztett. Most támadt az az életre való ötlete, hogy elõrelapoz, s megtekinti a címlapot. Onnan értesült, hogy ezt az egykor bizonyára igen használható munkát a gõzvasút és gõzhajó föltalálása elõtt adták ki.

Így félredobta a könyvet, s homlokát ráncolva azon tûnõdött, hogy hívhatják a hordárt? Borzasztó volt elgondolnia, hogy mi történik, ha esetleg Kornél nem jön ki elébe. Amint a vonat zakatolt, rémképek gyötörték. Úgyszólván nem is Párizst várta már, csak Kornélt.

Annál jobban örült, mikor a vonatablakból kihajolva, mindjárt az elsõ másodpercben megpillantotta régi cimboráját.

- Kornél - kiáltott rá, még a vonatból.

- Bandi - kiáltott Esti is.

Ölelkeztek, csodálkozva nézegették egymást, megint ölelkeztek. Aztán mindketten nevettek. Azon nevettek, hogy õk, az alföldi jópipák most itt vannak. Ez furcsa is volt, nagyon furcsa.

Kornél vallatgatta:

- Hogy utaztál?

- Kitûnõen.

- Aludtál is?

- Hogyne.

- Igazán?

- Igazán, pajtás.

A diáknegyedbe hajtattak, a Rue Monge-ba, Esti Kornél lakására. Bandi mosakodott, borotválkozott. De kedvetlennek látszott, ásított:

- Mondd, pajtás, mit lehet itt csinálni?

- Hol?

- Hát itt, Párizsban.

- Sok mindent - felelte Kornél tárgyilagosan. - Talán nézzük meg a várost - indítványozta.

Felültette Bandit egy omnibusz tetõülésére. Onnan mutogatta a történelmi nevezetességeket.

- Ez itt a Notre-Dame.

- Ez? - szólt Bandi, s arra gondolt, hogy amilyen híres, nagyobb is lehetne, legalább a két tornya ne volna csonka, de azért megjegyezte: - Ojjé, pajtás.

Máskor õ maga is érdeklõdött:

- Hát ez milyen utca?

- A Champs Élysées.

- És ez milyen ház?

- A Louvre. Tetszik?

- Szép, pajtás - bólintott elismerõleg, hogy szívességet tegyen. - Szép, nagy város.

De nem tetszett neki. Fõképp a szaga nem tetszett. Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes szaga. Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga. Varsónak égett cukorkaszaga. Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek vaníliaszaga, Londonnak faggyúszaga, Párizsnak azonban olvasztottvaj-szaga volt. Ezt nem állhatta.

Egymás után érték a kisebb-nagyobb csalódások.

A férfiak itten kopottan, lomposan járnak, a rendõrnek nincs sisakja, a levélszekrényeket nem lehet megtalálni, mert a lámpaoszlopokba rejtik, a cigarettának, a Marylandnak, szecskaíze van; a járdák szemetesek, piszkosak, a Szajna is mocskos és kicsiny, sokkal kisebb, mint a Duna.

- Menjünk legalább ebédelni - könyörgött.

Menüt ettek egy vendéglõben, ahol a szûk, keskeny asztaloknál úgy szorongtak a tereferélõ emberek, mint a heringek. Többféle salátát raktak eléje, sovány báránysültet, házinyulat. Hát eltalálták az ízlését. Hozzájuk se nyúlt. Csak a krémet kanalazta föl, s a vékony, pápistaszínû piskótaszeletkét kapta be, egyetlen falásra. Éhkoppon maradt. Elfogta a honvágy a jó vastag fõzelékek, a fõtt tészták után.

Innen a Rue de Varenne-be bandukoltak, az osztrák-magyar nagykövetségre, hogy Bandi jelentkezzék. Bizonyos otthonos érzéssel, hangosan, kedélyesen köszönt:

- Jó napot kívánok.

- Guten Tag - visszhangozta a hivatalnok.

- Hogyan - fakadt ki Bandi önérzetesen -, önök nem tudnak magyarul?

A hivatalnok ezer bocsánatot kért, de - sajnos - nem beszélt magyarul. Süketnéma jelekkel elkérte tõle iratait. Itatóspapírra eléje nyomtatott, lila hektográf bélyegzõvel két mondatot. Az egyik ez volt: Jelentkezett. A másik ez volt: Nem jelentkezett. Ismét süketnéma jelekkel azt tudakolta tõle, hogy melyiket kell bevezetnie honvédkönyvébe? Bandi megvetõleg bökött az elsõre, s elmenet nem köszönt.

Mit csináltak még ezen a napon?

Fölmásztak az Eiffel-torony tetejére, ahonnan Bandi leköpött, gyönyörködve abban, milyen sokáig ér köpése a földre. Órákig üldögéltek a Café de la Paix-ben is, nézegették az Operánál torlódó kocsioszlopokat. Bandi képeslapokat írogatott haza. Kornél este hat felé magára hagyta. Egy találkájára kellett elrohannia, de megállapodott vele, hogy egy órán belül visszajön érte, addig maradjon itt.

Alighogy barátja eltávozott, valami öreg pincér közeledett hozzá, hadarva értésére adta, hogy az asztalt itt nem lehet ily sokáig elfoglalni, szép csöndesen betuszkolta a kávéház belsõ részébe.

Itt találta meg Kornél a kályha mellett, egy széken kuporogva.

- Mi lelt? - kérdezte.

- Semmi. Egy kissé fáj a fejem. Éhes is vagyok, pajtás. Vígy már valahová, ahol enni is lehet. Kopog a szemem.

- No várj - szólt Kornél.

Odafüttyentett egy bérkocsit, valami címet mondott be. Hepehupás utcákon döcögtek. A Rue de la Seine-ben szálltak le. Kornél elõrement.

Bandinak elállt a szeme-szája. Az asztalokon só, paprika, szegedi rózsapaprika, köményes sóskifli, olajosgyûrû. Feri, a pincér, aki épp egy óriás erdélyi fatányérost vitt valamelyik vendégnek, magyarul köszönt rá.

- Tessék helyet parancsolni. Méltóztassék, talán ide. Azonnal jövök.

A párizsi magyar csárdában voltak.

Bandi letelepedett, kifeszítette domború mellét, iszonyút fújt. Ezt ismételgette szüntelenül:

- Lásd, pajtás, ez már teszi.

Az étlapon borjúpörkölt, tokány, galuska, tarhonya, gulyás, tejfölös túrós csusza pörccel, lekváros metélt, uborkasaláta.

- Feri - intette oda a pincért, mintha régi ismerõse lett volna -, no mit eszünk? Hozzon nekünk két szép borjúpörköltet, tarhonyával. Várjon. Van kovászos uborkájuk? Akkor hozzon nekünk két szép kovászos uborkát is. Várjon. Hozzon nekünk egy liter könnyû sillert is. Várjon. Parádi vizük természetesen nincs. Baj, nagy baj. De szódavizük csak van? Helyes, hozzon két üveg szódavizet.

Boldi, a párizsi magyar cigány rázendített a Ritka árpára.

Csöndesen iddogáltak, Bandi földerült, kinyílott, mint az alélt virág, melyet az áldott májusi zápor locsolt meg. Csupa magyar volt körötte. Egy patkó alakú asztalnál névnapot vagy születésnapot ülhettek, leányok, fiúk, öreg urak, ezüst szakállal, anyák, rokonok, akár otthon. Mellettük Nahotzky Pista vacsorázott, bársonykabátban, az ifjú piktor. Odahívták. Beállított Szûcs Lala is, a drága bácskai pofa, aztán Orbán Gyuszi, a párizsi hírlaptudósító, aztán Miklós Zoltán, Stocker, Berecz, Illés, mind diákok. Bandi hamarosan megismerkedett Párizsnak úgyszólván minden társadalmi és mûvészi nevezetességével.

- Parancsoljatok, urak - tessékelte õket az asztalához. - Mind a vendégeim vagytok. Poharakat ide. Még egy litert. Szervusztok, fiúk, szervusztok.

A cigány a Kecskebéká-t kezdte húzni, és ez lett Bandinak a veszte. Ha ezt a nótát hallotta, akkor nem bírt magával. Pezsgõt nyittatott. Boldinak tízszer egymás után kellett a fülébe muzsikálnia:

Így se volt jó, úgyse volt jó,
Sehogyan se volt az jó.
Mindig csak a más babája, az volt jó.

Ekkor nyomta a cigány markába az elsõ százfrankost. Utána - régi elõírás szerint - a Vékony deszkakerítés következett, majd a Búsuljon a ló.

Bandi mosolygott, sóhajtozott:

- Gyerekek, gyerekek.

Éjfél után az asztalt verték, karban énekelték:

Én vagyok az, én vagyok az, aki nem jó,
Csárdaajtó-nyitogató-ó-ó.

Bandi a második százfrankost röpítette a cigány felé.

- Mit csinálsz? - rivallt rá Kornél. - Megbolondultál?

- Azt teszek - vágott vissza Bandi -, amit akarok. Mert én csak az önérzetes embert szeretem, az õszinte embert. Értetted?

- Vigyük haza - mondták -, fektessük le. Álmos.

- Ki álmos? - dadogta Bandi, a mellét veregetve. - Én nem vagyok álmos. Én önérzetes, õszinte ember vagyok.

Esti, látva, hogy a mulatság elvadul, s az üres pezsgõsüvegek már glédában állnak az asztalon, hívatta a tulajdonost. Bandi fizetett. Számlája kerek négyszázhúsz frankot tett ki, úgyhogy a hiányzó harminc frankot Kornélnak kellett fedeznie. A tulajdonos magyaros kedvességgel kezet fogott velük, megjegyezve, hogy minden pénteken halászlé van. A cigány a Rákóczi-indulót húzta.

Miután megitták a szentjánost is, a társaság kiballagott az utcára. Bandi egy gázlámpának dõlt. Menten lerogyott az aszfaltra. Körülvették, noszogatták, vitatkoztak vele, röhögtek. Néhányan a Kecskebéká-t kornyikálták. Ricsaj támadt.

A rendõr, aki meghallotta a lármát, udvariasan fölszólította õket, hogy menjenek tovább.

Bandival azonban nem lehetett beszélni. Azért se kelt föl. A földrõl kiabált a rendõrre:

- Engem ne bántson senki, mert megölöm, keresztüllövöm, mint egy kutyát.

- Nem bánt téged senki - csitították. - No, gyere szépen haza.

- Aki az én becsületemben gázol - ordította -, az meghal. Úgy sincs másom: csak a becsületem.

A rendõr vidám párizsi fiú volt, a Gargantuák és Pantagruelek ivadékából, értette a helyzetet, mosolyogva segédkezett a fiúknak, hogy talpra állítsák Bandit. Fölnyalábolták, s hazavitték a Rue Monge-ba, Esti lakására.

Mindketten azonnal elaludtak.

Amikor Esti reggel kilenckor fölébredt, meglepõdve látta, hogy Bandi fölöltözve, sápadtan ül a díványa szélén. Üres zsebeit tapogatta. De nem nagyon gyászosan fogta föl az ügyet. A vállát vonogatva mondogatta:

- Legalább kimulattam magam Párizsban is.

Esti kölcsönadott neki tíz frankot, s azt tanácsolta, hogy írjon a nagybátyjának, aztán elõadásra sietett. Megígérte, hogy délben visszajön érte.

Amikor Bandi magára maradt, kitekintett az utcára, melyet elöntött a harsány, májusi verõfény, hallgatta a villamosok zúgását, a vándorárusok kiabálását, ennek a titáni városnak régi, évszázados moraját. Egyszerre - maga se tudta, miért - a szoba közepére rohant, leborult az asztalra, sírva fakadt.

Arra ocsúdott föl, hogy egy kedves, hamvasszõke fiatalasszony áll elõtte, a tálcán egy findzsa csokoládéval meg egy vajaskiflivel. Esti háziasszonya a reggelijét hozta be neki.

Az csak bámult lakójának barátjára, akinek arcáról potyogtak a könnyek. Zavartan, kedvesen, finom, nem tolakodó részvéttel érdeklõdött az õ dallamos nyelvén, mi történt vele, miben lehet szolgálatára?

Bandi fölállt, komoran maga elé meredt, nem szólt semmit. Elõvette a nyelvkönyvet, lapozgatott benne, hogy valamit válaszoljon.

De azon a lapon nyitotta föl, ahol a hercegek és hercegnõk a whist-rõl, écarté-rõl s a manille-rõl társalognak szellemesen. Hiába kereste azt a párbeszédet, melyet duhaj fiatalemberek korhely éjszaka után folytatnak, miután minden pénzüket elverték. A könyvet dühösen a földhöz vágta.

Megbiccentette fejét, s a csokoládét, a vajaskiflit megköszönve - sarkát katonásan összeverve ‑, ezt mondta:

- Trés bien, princesse.

1931