TANÚ

Ifjúságunkról beszélgettünk. Esti Kornél így szólt:

- Jaj, gyerekek, hány billió és billió véletlenen kellett átbukdácsolnunk, míg ide jutottunk. Én, mióta élek, a véletlent bámulom. Nem hiszek a végzetben. Ellenkezõje vagyok a fatalistának. Véletlen, hogy megszülettünk, és véletlen, hogy meghalunk. Ha a létezés maga rejtély, s a föld a titkok színpada - az ég kék zsinórpadlásával és a csillagok lámpásával -, akkor a véletlen a drámai csattanója annak az ismeretlen színjátéknak, melyet játszunk. Újabban próbálják a véletlent elemezni. Kimutatják a legközelebbi okokat, melyek tényleg meghatározzák. De az édeskevés. Milliárd ok magyaráz meg mindent. Ha tovább haladnánk az okláncolaton, újabb és újabb véletlenre bukkannánk, s végül el kellene érkeznünk az elsõ okig, melyet Õsoknak neveznek, én pedig Õsvéletlennek. Inkább bámulom hát a véletlent a maga szövevényességében. Mennyi véletlent láttam már életemben: következtetésnek látszót, szeszélyest, mint egy fricskát, kedvest, elképesztõen pimaszt, fölemelõt, megalázót, okosat és õrültet. Az, amirõl most akarok beszélni, könnyekig megnevettetett, és könnyekig elszomorított. Boldizsár bácsival történt.

Remélem, emlékeztek még rá. Ha nem emlékeztek rá, akkor nem érdemlitek meg, hogy még mindig szívjátok ezt a dohányfüstöt. Jó lélek volt. Szerény, munkás, finom. Igazi ember. Prófétaszakállt viselt és mûvészfejet. Akkor már deresedett. De azért szívesen barátkozott velünk. Elõre köszönt minden taknyos írónak. Mihelyt megpillantott bennünket, valami nyájas-mézes mosoly csorgott le szakálláról. A szegénység alázatossá tette. Pokoli nyomorokon ment át. Áldott keze, mellyel annyi betût rótt, sovány volt, mint az angolkóros csecsemõé. Azt mondták, hogy a kevés táplálék, melyet néhanapján magához vett, már nem juthatott el a végtagokba, csak följebb. Kartársainak elhordott cipõiben járt. Ennélfogva cipõi hol szorították, hol úgy lötyögtek lábán, mint a csónakok. Hét gyermeket vallott be, nyilvánosan. A többit tagadta, szemérembõl. Egyesek szerint tizenhárom élõ gyermeke volt. Mások szerint maga sem tudta, hogy mennyi. Egy darabig számlálta õket, azután megunta, abbahagyta. Ha tankönyvíró volnék, õt állítanám az újabb nemzedék elé, mint a becsületesség, a kötelességteljesítés és a szorgalom követendõ példáját.

Abban az idõben Pataki örökbe fogadta elhunyt bátyja törvénytelen kisfiát, hogy legalább a nevét hagyja neki. Mást úgyse adhatott. Engem kért meg, hogy legyek tanúja. Ehhez még egy tanú kellett. Délután felnéztünk a körbe. Boldizsár bácsi a kártyaszobában ült egy asztalnál, épp osztott. Pataki odaszólt hozzá:

- Te, nem lennél a tanúm?

- Én?

- Te hát.

- Mit kell csinálnom?

- Semmit. Holnap délelõtt tizenegykor feljössz az árvaszékhez, és igazolod, hogy én vagyok én. Formaság az egész. A törvény csak azt köti ki, hogy a tanú nagykorú legyen és feddhetetlen elõéletû.

Ti bizonyára nem értitek, miért jegyeztem meg ezt a jelentéktelen párbeszédet, mely legalább húsz évvel ezelõtt folyt le. Nem is érthetitek. Abban a társaságban sem értette senki. Csak én tudtam, hogy az öreg „büntetett elõéletû”. Valaha fiatalkorában elköltötte a rábízott pénzt - egy különben igen kis összeget -, fõnöke a hiány azonnali megtérítését követelte, s minthogy ennek Boldizsár bácsi nem tudott eleget tenni - már akkor négy gyermeke volt és negyvenezer anyagi gondja -, följelentette õt. A törvényszék - az enyhítõ körülmények figyelembevételével - egy hónapra elítélte sikkasztásért. Az öreg ezt le is ülte, az utolsó napig, annak rendje és módja szerint.

Ha valaki kitölti büntetését, azzal visszaszerzi becsületét, s még a törvény szerint is ártatlan. Boldizsár bácsi is megnyugodhatott volna ebben. Kortársai vagy elhaltak, vagy réges-rég elfelejtették ifjúkori botlását. Mi néhányan, akik hallottunk felõle, nemigen terjesztettük. Még magunk elõtt is szégyelltük. Ha eszünkbe jutott, elhessegettük, mint valami darazsat, s nyomban olyan védõbeszédbe kezdtünk, hogy rá bizonyára fölmentette volna õt a legszigorúbb bíró is.

Õ azonban ezt nem bocsátotta meg magának. Állandóan látta „életének sötét foltját”. Természetes finomságán kívül ez lehet magyarázata annak, hogy oly édeskésen udvarias volt. Mindig a fal mellett haladt, tétován járt, halkan beszélt. Kerülte a legkisebb súrlódást is. Vegyétek számba, hogy hajdan a börtön nem azt jelentette, mint ma, mikor minden jobb társaságban akadnak néhányan, akik ezért vagy azért a meggyõzõdésükért be voltak csukva. Aki akkoriban börtönben ült, az a „társadalom salakja” maradt mindörökre. Még nem is párbajozhatott. Elképzelni is rettenetes ezt.

Hát az öregúr most megragadta az ajándékot, melyet a tündér véletlen nyújtott feléje, mohón kapott az alkalom után, hogy élete végén, már hatvan felé, még egyszer megjelenhessen a törvény elõtt, és ott tanúskodhassék, mint „nagykorú és feddhetetlen elõéletû polgár”, amirõl ugyan nem kap írást, de maga a tudat is kárpótlás, elégtétel és önigazolás minden eddigi szenvedéséért. Úgy érezte, hogy ezt nem szabad elszalasztania. Azonnal abbahagyta az osztást, pedig élt-halt a kártyáért, hozzánk sietett, és izgalmát palástolva érdeklõdött a tanúzás körülményei és jogi jelentõsége iránt. Megállapodtunk, hogy másnap tízkor egy kávéházban találkozunk. Látnotok kellett volna azonban, hogy kipirult az arca, hogy fölpezsdült, hogy csillogott a szeme. Azután látnotok kellett volna õt másnap, amint elsõnek jelent meg a kávéházban, megmosdva, kefélt szakállal, lepomádézott hajjal, szalonkabátban, kicsípve és ünnepélyesen, mint egy öreg võlegény, aki hûtlen babáját, Justitia istenasszonyt végre oltárhoz vezeti, és látnotok kellett volna azt is, amint minden öt percben a zsebóráját nézegette, hogy nem késünk-e el, s közben a vékony, átlátszó, öreg füle lángolt az idegességtõl. Végül látnotok kellett volna magát a nagy jelenetet, azt, hogy lépett az árvaszék elé, komolyan, tisztán és méltóságteljesen, s mint tanú, mint „nagykorú és feddhetetlen elõéletû polgár” hogy ténykedett, mégpedig oly szakértelemmel, amint eddig még senki a földgolyón, hogy hajolt meg az árvaszéki elnök, az ügyvédek elõtt, hogy rebegte a neve fölolvasásakor: „jelen”, ezt az egyetlen szót, de oly kifejezõen, oly arkangyali ártatlansággal és állampolgári hûséggel, hogy ott nyomban sírva fakadtam a meghatottságtól, mint egy gyerek, s késõbb, mikor kiszédültem a terembõl, sivalkodtam nevettemben, és röfögtem, mint egy disznó. Madarat lehetett az öreggel fogatni. A tanúzás sikerült. Errõl én tanúskodom az utókornak.

Ekkor kezdõdött másodvirágzása. Esküszöm nektek, hogy megfiatalodott, s esküszöm a lelkem üdvösségére, hogy õsz szakállában rövidesen fekete rojtocskák nõttek, mert eddig tunya hajhagymái mûködni kezdtek. Mintha kicserélték volna, biztosan járt, hangosan beszélt. Még a pincérekkel is veszekedett. Megjött a hangja és az önérzete. Folyton azt érezte, hogy a „feddhetetlen elõéletû polgár”. Úgy jött-ment, úgy fogott kezet, úgy vitatkozott, mint egy „feddhetetlen elõéletû polgár”. Reggelente, mihelyt fölkelt, a tükörbe tekintett, s látva szelíd, barna szemét, õsz fürtjeit, tisztes szakállát, arra gondolt, hogy ilyen egy „feddhetetlen életû polgár”. Ebben egyébként igaza is volt.

Sajnos, ez az öröme se tartott sokáig. Egy évre rá meghalt, kétoldali tüdõgyulladásban, huszonnégy óra alatt. Ez egy másik véletlen. No, mindegy. Áldás emlékére.

1931