MARGITKA

Esti Kornéllal fiatal korunkban sokat csavarogtunk egy elhagyott budai temetõben, ahova már nem temettek senkit. Verõfényes délutánokon naponta itt találkoztunk. Olvastunk, sõt írtunk is a padokon, a sírhantokon, a hosszú fûben heverve, mindaddig, míg a csõsz ki nem tessékelt bennünket.

Ismertük a halottak hallgatag városát. A fejfákat és a sírköveket is, melyekrõl régimódi, különös neveket silabizáltunk le.

Egyszer, mikor a sírok utcáiban bolyongtunk, megpillantottunk egy vasrácsos kriptát, melynek borostyánnal befuttatott sírlapja fölött kevély gránitoszlop hirdette aranybetûvel az egykor bizonyára virágzó, hatalmas család elhunyt tagjait, vagy tíz-tizenöt nevet, felül a családi címerrel.

A vasrácshoz támasztva fakeresztet találtunk, ezzel a fölírással: Margitka, élt egy napot.

Margitka húsz évvel ezelõtt halt meg, szintén a családhoz tartozott, de - nem tudni, mi okból - nevét már nem vésették a gránitoszlopra, s az árva kis fejfával mintegy kirekesztve állt a sírontúli családi boldogságból. Ezt mind a ketten méltánytalannak tartottuk. Az, aki egy napot élt, éppoly ember és lélek, mint az aggastyán vagy a matróna.

Alighogy eltávoztunk a temetõbõl, Esti egy kávéházban a cím- és lakjegyzékbõl s a telefonkönyvbõl megállapította, hogy a családnak ma is él egy hozzátartozója, egy dúsgazdag nagyiparos személyében. Tintát, papírt kért, s ezt a levelet intézte hozzá:

Nagyra becsült uram, nyomatékosan fölszólítom, hogy szegény Margitka nevét haladéktalanul vésesse föl a család sírkövére. Ismeretlen tisztelõje, Esti Kornél.

Õ már ekkor kedvelte az ilyen fanyar-gyerekes, ördögien-kotnyeles ötleteket, s annál inkább ragaszkodott hozzájuk, mennél kevesebb céljuk volt.

Egy hét múlva a rokonnak nyílt levelezõlapot küldött, melyre felül egy könyöklõ angyalkát rajzolt, s az angyalkát maga színezte ki rózsaszínre, a felhõt világoskékre. Alája ákombákom betûkkel mindössze ennyit írt:

Margitka.

Néhány napra rá jelenlétemben telefonon szólította föl a nagyiparost. Vékony cérnahangon, ahogy az egynapos angyalkák beszélhetnek, ezt mondta:

- Kálmán bácsi, ne feledkezz meg rólam.

Természetesen erre az izenetére s a leveleire egyáltalán nem kapott választ. Mi már rég meg is feledkeztünk a gyászos-bolond tréfáról. Egy késõ õszi napon azonban a temetõben kószálva döbbenten álltunk meg a családi kripta elõtt.

Fehér munkakabátban, létrán, kõfaragó dolgozott ott vésõvel-kalapáccsal. Margitka nevének utolsó betûjét véste ki. Aztán be is aranyozta.

- Lásd - szólt Esti, boldogan és elégedetten, hogy Margitkát végre bepártfogolta a családi közösségbe -, mégiscsak hatalmas a gondolat. Ez pedig nem is volt gondolat, csak afféle szeszély. De most itt van szilárd gránitban, érzékelhetõleg és kézzelfoghatólag, semmiféle vihar se mossa le róla, és ragyog, mindörökké.

1932