SÁRKÁNY

- Sárkány - szólt Esti Kornél, idézve az izzó és sötét költõt, a lelke messzeségébõl. - Õ nyomorgott legtöbbet minden költõ között, beleértve a XIX. század franciáit, Murger bohémjeit, a Grub Street-i angolokat, Gissing rongyosait, sõt talán a fokföldi és eszkimó költõket is. A pénzzavar lovagja õ, az éhezés hercege, a kétségbeesés királya. Bárhol a földgolyón megválaszthatnák az éjjeli menedékhelyek védnökének, a nincstelenek, a szenvedõk korelnökének.

Nincs ehhez a nyomorhoz fogható semmi. Koronatanúja lehetek ennek. Évekig vele jártam-keltem, s ha nem is koplaltam mindig, megértõ, résztvevõ társa voltam. Éppen ezért az õ nyomoráról tudományos szakszerûséggel beszélhetek.

A kevesek közé tartozom, akik annak idején, még a kezdet legkezdetén láttam ezt, amint született - in statu nascendi -, mindjárt az eredeténél, a forrásnál, amikor merõben esetlegesnek, átmenetinek, majdnem ártatlannak és jóindulatúnak látszott, amikor ez a nyomor még kicsiny volt, csenevész, s úgy rémlett, hogy nem is nõ meg, hogy nem fejlõdõképes, hogy nem is lesz belõle soha semmi. Most mindez hihetetlennek tetszik. Ma az õ nyomora olyan, mint a megduzzadt, hatalmas folyam, szilajul vágtató hullámokkal, forgókkal és örvényekkel, lenn a mélyében megannyi ronccsal, a boldogsága hajójával is, mely gazdag rakományával már régóta elsüllyedt, és ott lenn pihen, a remény összetört horgonyával az iszapban, falánk pontyok és rákok prédájául, de - biztosítalak benneteket - volt idõ, amikor csevegõ patak gyanánt siklott tova szûk medrében, s mi egyik vadvirágos partjáról a másikra ugráltunk, játékosan és dalolgatva. Úgy dicsekszem ezzel, mint aki Sulinánál, a tengerbe szakadó Duna deltájánál elhenceg, hogy ezt a roppant vizet a Fekete-erdõnél még két tenyerével tartotta föl. No ide figyeljetek.

Eleinte õ maga se vette komolyan. Hogy is kezdõdött? Igen, egyszer délután a kávéházban belenyúlt a zsebébe, és emlékszem - életében talán elõször -, csodálkozva állapította meg, hogy nincs pénze. Ezen már akkor se lett volna szabad csodálkoznia. Tudhatta volna, hogy pénzét délelõtt kiadta, ennélfogva nem lehet pénze. De õ, mint a gyermekek, nem mindjárt fedezte föl a kapcsolatot ok és okozat közt. Szép, lángoló arcán, melyet az élet azóta keserû, fájdalmas remekmûvé kalapált, ámulat tükrözõdött. Ahogy pedig pénztelensége miatt nem szolgálták ki a pincérek, vagy letessékelték a villamosról, vagy nem adtak neki kölcsönt azok, akiknek pénzük volt, ámulata döbbenetté fokozódott. Mindezt meg kellett tanulnia. Meg is tanulta, de csak lassan. Egyelõre minden szégyen, mely a szegénységgel jár, parázs meglepetésként hatott rá. Megismerkedett az izgága lakásadónõkkel, akik elsején legalább a múlt havi bér egy részét kérik, és az izgatott szabókkal, akik reggelenként dühösen rázzák kilincsét. Élményeit lihegve újságolta el nekünk. Két napja nem ettem. Három napja nem ettem. Nincs fám, szenem. Mosdótálamba befagyott a víz. Cipõtalpam a Független Magyarország tegnapi vezércikke, piszkos alsónadrágomból varrattam magamnak inget, s egy katángkórót kötöttem rá nyakkendõnek. A népszállóban se tudok fizetni, onnan is kidobtak, a lépcsõházban alszom és a lábtörlõvel takaródzom. Könnyek csillogtak szemében. Vele együtt könnyeztünk. Hiszen ezek a dolgok akkor még nekünk is éppoly újak voltak, mint õneki.

Így élt húszéves korától huszonnyolc éves koráig. Ezt az idejét az õ nyomora lírai korszakának nevezem. Késõbb megnõsült. Többször nõsült. Hogy hányszor? Fogalmam sincs. Nem olvastam meg. Nyilván õ maga sem. Négy-öt törvényes feleségét személyesen ismertem, de sokkal több lehetett belõlük. Sárkány fiatalkorában mindenkit elvett, aki erre csak a legtávolabbi célzást tette is. Valószínûleg ezért terjedt el a pesti nõk között az a nem egészen alaptalan vélemény, hogy a költõk a született férjek, s olyan szeszélyes, megbízhatatlan, könnyelmû alakokkal, mint a sertés-nagykereskedõk és a bankárok, nem is érdemes kikezdeniök. Természetesen anyagi viszonyainál fogva hamarosan elvált feleségeitõl, de nyomban újat keresett. Én - bevallom - sohase tudtam, hogy kicsoda a felesége. Átlag minden negyedévben elzokogta nekem, hogy hányadán is áll az akkori feleségével. Reggel az õ szenvedélyes modorában „undok és aljas dög”-nek nevezte õt, de amikor délben csupa figyelembõl megkérdeztem, hogy mit csinál az az „undok és aljas dög”, már õrjöngve tiltakozott, hogy így becsmérelem ezt az „áldott angyal”-t, mert közben kibékültek, viszont, amikor délután jóvá akartam tenni hibámat, és érdeklõdtem az „áldott angyal” iránt, szemtelen kajánságomon háborodott föl, és ismét arról az „undok, aljas dög”-rõl beszélt, mert közben megint összevesztek. Egyre-másra születtek gyermekei is, igen sok. Némelyik felesége, akit mint elvált vagy özvegyasszonyt vett el, hosszabb-rövidebb ideig a másik házasságából származó gyermekeit is nála felejtette, miután már tõle is elvált. Senki se tudott tájékozódni ebben a tartalmas, de fölöttébb bonyolult családi életben. Talán csak egy oknyomozó történész tisztázhatta volna teljesen, alapos kutatás, hosszabb vizsgálódás után.

Elég az hozzá, õ továbbra is naponta futott hozzánk a különféle vészhírekkel. A gyermekeinek nincs ruhájuk és bölcsõjük. A gyermekeinek nincs cipõjük és koporsójuk. Ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek mindig hiányzott valamijük. Mi tõlünk telhetõleg igyekeztünk segíteni, noha már sokkal csüggedtebben és fáradtabban, mint annak elõtte. Többé nem lepõdtünk meg semmin. A szörnyûségeket megszoktuk. Õ is megszokta, szegény. Elõadásmodora megváltozott. Eltûnt lírai heve. Nem kurta, pattogó fölkiáltásokban tárta elénk szenvedéseit, nem ádázkodott, nem ócsárolta-átkozta azokat, akik a nekik járó összeget követelve a sors elõretolt bábjaiként életére törtek, és önhibájukon kívül végrehajtóivá lettek halálos ítéletének, a évek során bizonyos bölcsességre tett szert, elnézést, megértést mutatott irányukban, sokszor mentegette õket, inkább arra figyelt, hogy a tényeket pontosan, a legnagyobb részletességgel ismertesse, és adataiba semmi tévedés se csússzék.

Ehhez idõre volt szüksége. Rendszerint félrevont bennünket, és higgadtan, de ünnepélyesen megkérdezte tõlünk volna-e számára néhány percünk. Bementünk a kávéház külön termébe. Az ajtót bezárta kulccsal. Becsületszavunkra kellett fogadnunk, hogy arról, amit hallunk, soha senkinek se szólunk, majd gyermekünk életére, édesapánk vagy valamelyik kedves elhunytunk sírjára is meg kellett esküdnünk, hogy hallgatni fogunk, ami annál érthetetlenebb volt mert ezt sorra beszélte el mindnyájunknak, hasonló formaságok és hasonló fogadalmak ellenében. Közölte például hogy múlt hónap 19-én, pénteken reggel, fél kilenc elõtt négy perccel egy végrehajtó jelent meg lakásán, lefoglalta ingóságait, s tegnapelõtt, délben pont 1 órakor már el is árverezték, két hiéna vásárolta össze mindenét, az utolsó párnáját is, ezek azonban nem közönséges hiénák voltak hanem - amint kifejezte magát, „jólelkû, kedves hiénák” - meg is ígérték, hogyha huszonnégy órán belül pénzt teremt elõ, a holmiját egy fillér haszon nélkül visszaadják, csak pénz kellene, pénz és pénz. Máskor éppily szelíden közölte, hogy a háztulajdonos, aki szintén „jólelkû és kedves”, kénytelen volt kilakoltatni, igazán nem tehetett egyebet nem is nagyon erõszakoskodott, de amikor özvegy, beteg, õsz édesanyja, aki történetesen ágyban feküdt 39,8 fokos lázzal, félénken megjegyezte, hogy talán még néhány napig itt maradhatnának, amíg fölgyógyul, a háztulajdonos kétszer gyorsan arcul ütötte a magával tehetetlen nyolcvanhárom éves matrónát, elõször erõsebben, de aztán valamivel gyöngébben, az ágyból is kiráncigálta, a lépcsõrõl is lerugdosta, úgyhogy ott körülbelül hetet bokázott, és homlokán nagyobb, bal térdén kisebb, egészen jelentéktelennek nevezhetõ zúzott sebeket szenvedett. Nyomorának ez a szakasza, mely negyvenkét éves koráig tartott, a szélesen hömpölygõ epika nyugalmával, az elbeszélõ korszaka.

Most van a harmadik korszaka. Már senkinek se panaszkodik. Szinte elégedettnek látszik. Ül a kávéházban, egy pohár víz mellett. Nyájasan köszönt bennünket, s közönyös, derûs dolgokról igyekszik beszélgetni. Egyszerre megtörli homlokát a zsebkendõjével. Közben valami kemény, fekete tárgy hull a földre, koppanva. Azt hisszük, hogy vastörmelék. Mosolyogva világosít föl, hogy ez nem vastörmelék, csak egy darab kenyér, az a száraz, penészes, savanyú kenyér, melyen õ és családja már két hét óta rágódik. Legyint, és másra tereli a szót. Halljuk, hogy most végre boldog, otthon dolgozik, nyugodtan, egész éjszaka ír, faggyúgyertya mellett, a szenesládáján, s így értesülünk, hogy villanyát kikapcsolták, és szenesládája az egyetlen bútordarabja. Halljuk azt is, hogy még szívesen elcsevegne velünk, van ideje, éppen egy jótevõjét várja ide, az egy használt, de még jó karban levõ mûlábat hoz ajándékul a legidõsebb lányának, aki hónapokkal ezelõtt a villamos elé vetette magát a nyomora miatt, ugyanaz a jótevõje ez, aki édesatyját ingyenesen helyezte el a tébolydában, mert az beleõrült a nélkülözésbe. Sápadtan pillantunk rá, és a szédület környékez bennünket. Zavarunkban odavetjük, hogy õ azért, hála Istennek, elég jó színben van. Erre bólint, megmagyarázza, hogy újabban csakugyan izmosodik, naponta úszik. Késõ éjszaka tudniillik a holt Duna-ágon úszik haza budai lakásába, mert már a mellékutcákon se mer bujkálni, hitelezõi ott több ízben meglesték, összevissza verték és szembe köpdösték. Mi elnémulunk. Nem merünk megszólalni. Mindenütt kelepcét sejtünk. Orv mellékmondataiból nem várt iszonyatok bandzsítanak ránk, s ezek egyszerre csak elõrelépnek, mint fátyolos alakok, és föltakarják arcukat. Ez az õ nyomorának a drámai korszaka.

Mit teszünk? Elfordítjuk fejünket, és csöndesen röhögünk. Hitványság ez, elismerem. Hiszen annak, amit mond, ha egy kissé túlzott is, mindig van némi alapja. Aztán esztelenség is. Hajdan könnyeztünk a kis nyomorán, késõbb is lótottunk-futottunk az érdekében, csak most hagyjuk el, pedig most érdemelne legtöbb részvétet és segítséget. De hát ilyen az ember. Arányérzékünk nem tudja elviselni azt, ami mértéktelen. Egy ponton túl a szenvedés is nevetségessé válik. Az unhappy end éppoly valószínûtlen lehet, mint a happy end. Ha a szomorújáték hõse az ötödik felvonás végén meghal, sírunk, ha ketten, hárman vagy öten halnak meg, zokogunk, de ha már a hírnök, az elsõ és második szolga, az ügyelõ, a súgó, a díszletezõ és tûzoltó is meghal, azon csak nevetünk. Sajnos, az életben is elõfordulnak ilyen szomorújátékok. Ezek se találnak több hitelre.

A Goncourt testvérek a naplójukban egy nõrõl írnak, aki a társaskocsiban rég nem látott barátnéjának családja szívfacsaró történetét meséli el. Apját lelõtték, anyja vízbe fulladt, ura megégett, a lángok martaléka lett, csak egyetlen gyermeke volt, az Egyiptomban élt, s múltkor, amikor a Nílusban fürdött, mint annyiszor, gyanútlanul és vidáman, egy krokodilus úszott feléje. De a nõ csak idáig juthatott el történetében. Az utasok, akik eddig mély rokonérzéssel hallgatták, már nem bírták megvárni a végét, azt, hogy a krokodilus majd kitátja szörnyû száját és bekapja a gyermeket, s bár õk is tudták, hogy amit hallanak, szóról szóra igaz, egyszerre valamennyien harsogó hahotában törtek ki. Bizony, barátaim. Mindennek van határa. Ami sok, az sok.

1933