AZ UTOLSÓ FÖLOLVASÁS

Amint szokta, az utolsó pillanatban ugrott föl a vonatra. Poggyászát bevágta egy félfülkébe. A kerekek gurulni kezdtek a síneken.

Sötét, téli délután volt.

Álmosan, a virrasztástól véres szemmel bámult ki az ablakon. Nézegette a hómezõket, a fölöttük röpködõ varjakat, ezt a nagy, fehér-fekete tájképet, aztán akkorát ásított, mintha az egészet el akarná nyelni, lehúzta az ablakfüggönyt, hogy semmit se lásson, és mint minden alkalommal, amikor belekezdett valamibe vagy amikor túl volt valamin, rágyújtott.

Most az utazásba kezdett bele, és az induláson volt túl. Ezért, mihelyt elszívta egyik cigarettáját, a másikra gyújtott.

Valahova vidékre igyekezett, egy fölolvasásra.

Hányadik fölolvasásom lehet már ez, tûnõdött magában, talán a századik is, ha nem a százötvenedik, két és fél évtized óta. Egyszer robotnak nevezem, máskor kötelességnek. Valójában ez az életem értelme, kielégülése, ünnepnapja: az úgynevezett dicsõség. Úti élménynek sincs különb, mint bekukkanni egy ismeretlen városba, látni, amint így napszállatkor a gyermekek az iskolából hazafelé bandukolnak a havas utcákon, meglopni testvéri közösségüket, beszagolni egy vendéglõbe, végigsétálni a fõutcán, aztán máris szaladni a szállóba, készülõdni, másnap pedig rövid tapsmámor és pezsgõcsömör után továbbröpülni, mintha az egész csak álom lett volna. Jaj, mennyi ilyen emlékem van ezekrõl a fölolvasásokról. Emlékezem vasárnapi ebédekre, mert rendszerint szombaton rándultam le, és vasárnap még ott fogtak, a vasárnapi ebédek arany húsleveseire, melyekben duzzadtan úszkáltak a tüdõs táskák, a paradicsommártások szinte harsány, hõsi pirosára, s a tortaépítmények felhõkarcolóira is. Emlékszem elkallódott barátaimra, begyöpösödött osztálytársaimra, akik a fölolvasást követõ reggelen, amíg ágyban dõzsöltem még félálomban, váratlanul bukkantak föl szobám hátterében, szájukon egy emlékeztetõ, bocsánatot kérõ s mégis vádoló mosollyal, hogy bár elfeledten és névtelenül, de azért még a világon vannak. Emlékezem egy nyájas családra, mely szállóvendégül látott, lakószobámra, melyet annyira kényelmessé és otthonossá próbált tenni, hogy sohasem éreztem magam benne se kényelmesen, se otthonosan, s ha egyedül maradtam, akkor is állandóan hajlongtam és mosolyogtam, mintha közelemben lettek volna szeretetre méltó házigazdáim, akik a fal mögött is mozdulataimat lesték, és amikor mosakodni akartam, õk maguk szivattyúztak vizet alkalmi mosdómba. Emlékszem tisztelõimre, akik az utcasarkon egy oszlop mögül törtek rám, hogy kezem vonását kérjék, és mûkedvelõ írókra, akik úgy nyújtották át kéziratukat, mint királynak holmi életbe vágó kérvényt, a hódolat rózsáival átkötve vagy pedig orv fenyegetést burkolva belé, mint tõrt a merénylõk. Emlékszem egy nagyváradi kávéházra, még a régi béke idejébõl, ahol a pincérek fülem hallatára azon vitatkoztak, hogy melyik volt a múlt vasárnap az „életszagúbb” szonett. Emlékszem kedves nénikékre, akik azzal gyanúsítottak, hogy lenézem ételremeküket, mert - hiába - nem pesti az, és részint azon csodálkoztak, hogy nem eszem belõle eleget, részint pedig azon, hogy annyit eszem belõle, s mint költõ nem vetem meg az ilyen prózai dolgokat. Emlékezem, hogy vonszoltak ide és oda megtekinteni egy árvaházat vagy egy vágóhidat, egy képtárat vagy egy járványkórházat, s mint mondtam mindenrõl tartózkodó, de elismerõ szakvéleményt, én, aki az íráson kívül semmihez a világon nem értek. Emlékezem aztán leányokra és asszonyokra, akik ilyenkor a véletlen tündér szeszélyét és végzetét hozták nekem. Minden fölbogozhatatlanul együtt van ezekben a kirándulásokban, melyek sohasem ugyanazok, és mégis mindig ismétlõdnek. Beh szépek is voltak, sóhajtott. Jó volna még élni egy darabig.

Nyolc felé járt. Esti fölrántotta az ablakfüggönyt. Künn már a hósík is olyan fekete volt, mint a varjak. Mindenütt áthatolhatatlan, sûrû köd gomolygott. „Kilenckor kezdõdik a fölolvasás, gondolta, csak annyi idõm marad, hogy a szállóban átöltözzem.” Nyújtózkodott. Mellénye felsõ felébõl kihúzott egy barna üveget. Bevett valamit, amitõl szeme azonnal csillogni kezdett. Újra rágyújtott. Néhány perc múlva kivilágított kupolák sugárkévéi törtek át a homályon, víztartályok és gyárkémények integettek feléje, aztán a kalauz beszólt, hogy megérkezett.

Átadta a poggyászát, leugrott a pályaudvarra, a sínek közé, ahol egy homályos csoport közeledett feléje, a Közmûvelõdési Egyesület serény elnöke, ifjú feleségével meg egy sápadt, ismeretlen, szótalan fiatalemberrel. Amint ilyenkor szokták, megkérdezték tõle, hogy jól utazott-e, nem fáradt-e el túlságosan, s miután õ erre valamit makogott, kocsiba ültették, elmondták, hogy az est iránt városszerte „óriási az érdeklõdés”, noha még „nem adtak el minden jegyet”, és vitték a szállóba, az Aranysasba, amelynek a másik szárnyán mindjárt ott a színpad is, úgyhogy neki csak majd át kell sétálnia.

A sápadt, ismeretlen, szótalan fiatalember, aki az est rendezõje volt, „rendkívüli tapintattal” a szálló elõcsarnokába kísérte õt, megvárta, amíg a fölvonóra száll, és „eltávozott”.

Már javában zakatolt a fölvonó, amikor Esti fölfigyelt, hogy mégiscsak érik néha meglepetések. Soha életében nem járt ilyen furcsa vidéki szállóban. A fölvonó nyargalt, robogott, immár percekig, egyre följebb és följebb.

- Hová megyünk? - kérdezte a kisfiút.

- Föl - válaszolt a kisfiú, és mutatóujjával a magasba bökött.

- Hányadik emelet?

A kisfiú erre nem felelt, mert a fölvonó még egyet-kettõt zökkent, aztán nagy zajjal megállapodott. Némán vitte elõre bõröndjeit a hosszú és szûk folyosón, melyen szürke gyökérszõnyegek szaladtak a szürkére festett egyforma ajtók mentén. Az egyik ajtót kinyitotta.

- Tessék parancsolni - mondta.

- Ez a szobám? - érdeklõdött Esti, a gõzfûtéstõl pállott levegõben a szoba közepére ment, és körültekintett.

Egy nagy tükröt látott, oldalt az ágyat, szemben pedig a kerevetet. Bólintott, és elküldte a kisfiút. Kinézett az ablakon. Lenn, egészen mélyen lenn a hegyeken egy kisváros szétszórt házacskái hevertek a lámpafénytõl sugárzó, sárga, meleg ablakokkal, mint gyermekkori színházának feledhetetlen díszletén. Sokáig gyönyörködött ebben. Egy zömök kõtorony körül a hullongó hóban varjak keringtek.

- Siessünk - biztatta magát, és nekilátott.

Önborotvapengéje harsogva szántott végig arcán, forró vízben mosakodott, aztán bõröndjébõl egymás után rebbent elõ a fehér ing, a fehér mellény, a fehér nyakkendõ, mint künn a hó, s utána a fekete frakk, a fekete nadrág, a fekete lakkcipõ, mint künn a varjak.

Bach Air-jét fütyörészte, s azon gondolkozott, hogy mit mûveljen ma este a dobogón. Mindenesetre zsebébe gyûrt néhány újabb kéziratot. Ide-oda hajlongva fésülködött a tükör elõtt, s boldogan észlelte, hogy még nem egészen vénült meg, és magas.

- Induljunk - vezényelt magának, és a folyosóra lépett. Ez volt az a hosszú és szûk folyosó, melyen elõbb a kisfiúval idejött, a szürke gyökérszõnyeggel és a szürkére festett egyforma ajtókkal, de csak most vette észre, hogy milyen hosszú és szûk. Valahol a végén tükör csillámlott homályosan, visszaverve a hosszú és szûk folyosót, a szürke gyökérszõnyeggel és a szürkére festett egyforma ajtók végtelen sorával. Minthogy mennél elõbb a színpadra akart érni, a tükör felé igyekezett, abban a reményben, hogy ott majd valami kijáratot lel vagy lépcsõt. De csalatkozott. Amint a közelébe ért, meggyõzõdött, hogy amit a tükörben lát, az nem is tükörkép, hanem maga a valóság. Végeérhetetlen volt ez a folyosó. Micsoda nagyzolás Mucsán, dörmögött, és elbiggyesztette száját. Bosszúsan sietett elõre. „Úgy látszik, újra eltévedtem”, mondta mosolyogva, de zavartan egy pincérnek. Az útbaigazította, hogy menjen visszafelé, ellenkezõ irányba, s ott valahol messze ugyancsak egy tükör látszott, de a végén szintén nem volt tükör, csak maga a folyosó, megszámlálhatatlan ajtaival és szobáival.

Öt-hat percig bolyonghatott, amikor egy másik pincér jobbra irányította, aztán egy harmadik pincér megint balra. Akkor már régen elmúlt fél tíz is. Idegeskedett, hogy végképp elkésik az elõadásról, türelmét vesztette, és magából kikelve szaladgált ide-oda, le és föl, egyik emeletrõl a másikra futkosva, s mindenütt csak az egyformaság kétségbeejtõ útvesztõje fogadta. Végül dörömbölni kezdett a fölvonó vaskalitkáján. A fölvonó megállt, kilépett belõle a kisfiú, és õ beszállt. Ismét szédületes iramban repülni kezdett fölfelé, aztán zuhanni lefelé, kivárhatatlan hosszú percekig. Esti ordítozott, toporzékolt, hogy ki akar szállni.

Arra a hosszú és szûk folyosóra érkeztek, ahonnan elindultak. Szobája ajtaját nyitva találta, benn az öltözködés rendetlenségét, szappanhabos önborotváját a mosdótálban. A tükör elé állt, és figyelte fehér arcát, verejtékes homlokát. Tudta, hogy mi fog következni. De ez inkább érdekelte, mint borzasztotta. Azon csodálkozott, hogy az egész csak ennyi.

Amíg a kisfiú orvosért szaladt, addig õ elõkotorászta a barna üveget, és megint bevett belõle.

- Miért használja ezt? - kérdezte tõle az orvos szemrehányólag, és kivette a kezébõl.

- Azért - felelte Esti -, mert a földön meghalnak a gyermekek.

Az orvos megállapította, hogy félrebeszél, s szeme bandzsít. Tapogatta érlökését, de már nem érezte. Le akarta ültetni egy székre. Erre Esti teljes hosszában végigvágódott a földön. A tükör elé esett, s kidülledt mind a két szeme. Ekkor rohant be a sápadt fiatalember. Lélekszakadva követelte a mestert, hogy a színpadra vigye.

Döbbenten látta, hogy mi történt.

- Érdekes - jegyezte meg -, most is nézi magát a tükörben.

- Igen - bólintott az orvos. - Mint afféle mûvészember. Pedig már nem is él.

1933