Fejezet
1 1 | válaszolt fásan.~Most meg én mosolyogtam.~Mert eszembe
2 2 | meg oly részletesen mint én, hogy mi minden van itt,
3 2 | lány felelt. De ezt csak én érthettem meg, mert hangja
4 2 | rátekintett.~- Maga az?~- Én - hebegé a kis cseléd, inkább
5 3 | akivel állandóan találkozom. Én nemigen szoktam törõdni
6 3 | Õk mennek a dolguk után, én is megyek a magam dolga
7 3 | vizsgákon, mindig ugyanott, ahol én.~Nyáron két hónapig nem
8 3 | többi kirándulóval együtt én is leszállottam, egy kis
9 3 | így szólt:~- Ja, az? Azt én is folyton látom. Te is?
10 4 | összezavarodik. Fél tõled.~- Én kiveszem õt az iskolából -
11 6 | mintha engem.~- Ugyan.~- De. Én most negyvenéves vagyok.
12 7 | hogy elveszett a leveled.~- Én már nem írok többet. Különben
13 8 | figyelmeztettek, hogy térjek ki. De én gondtalanul fütyörészve
14 10| másra nem is gondolhat, s én, aki másodikon akartam utazni,
15 10| félreismertek. Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem valaki
16 10| Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más,
17 10| jegyemet. Út nyílt elõttem. Én pedig mehettem elõre, fölfelé,
18 11| szegényes ravatal mellett. Igen, én ilyenkor mindig a halálra
19 11| szemérem is hiányzott. A sok „én” a maga erõszakos uralomvágyával
20 11| hogy még nem nõsült meg. Én egész este figyeltem õt
21 12| A nagyságos úrét.~- Az én szagomat? - kérdezte Wohl
22 12| nyugtatta a mérnök.~- Én nem félek - szólt a gyorsíró
23 12| magamhoz fogom édesgetni.~- Én is remélem - válaszolt Cirbusz,
24 13| megszólította:~- Hol a kapus?~- Én vagyok - felelt az alkalmazott.~-
25 14| kért.~Erzsébet dadogott: - Én... én... én...~Tovább azonban
26 14| Erzsébet dadogott: - Én... én... én...~Tovább azonban
27 14| dadogott: - Én... én... én...~Tovább azonban nem jutott.
28 15| oda Márta szõke fejéhez.~- Én? - kérdezi Márta, mintegy
29 15| Maga.~- Igazán nem tudom.~- Én sem.~A kisasszony megszokta
30 15| nõ, a mákos: a fekete nõ. Én gyermekkoromban mindig bosszankodtam,
31 16| sikított Paulina -, nem. Én ártatlan vagyok - s meg
32 16| Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény
33 19| egyenlõ, rangrejtve. Ezúttal én vagyok az „úri” társadalom.
34 19| Nekem is tettetnem kell.~Én tehát kiszolgálom õt, amennyire
35 19| korából. Azt játszom, hogy én vagyok a gróf, az a jobb
36 20| mi lehetett.~Mit tehettem én, az elkésett tolmács?~Lefogtam
37 21| gondolom.~„Mit írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról?
38 21| lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra
39 22| részletre is ad. ~- Részletre?~- Én havonta huszonöt pengõt
40 22| hogy rongyokban jársz.~- Én?~- Te, te. Elnézlek, micsoda
41 22| szívesen elkísérem. Majd én magam fogom kérdõre vonni.~
42 22| Az Schreiber, Schreiber. Én pedig Schreiner vagyok.
43 24| hasadékán bekémlelt.~Jaj, ha én egyszer bemehetnék ide,
44 24| rongyaimmal. Sajnos, nem ez az én világom. De nem halok meg
45 25| sopánkodott a felesége. - Én nem engedném ezt.~Dömötör
46 25| az elhatározásra?~- Azt én nem tudom - szólt Dömötör,
47 25| na lásd.~Elhallgattak.~- Én olvastam egy újságban -
48 25| szavába -, hagyd.~- No, én megyek - mondta hirtelen
49 25| fontos és éppoly szent. Én pedig ezek után semmi felelõsséget
50 25| kedélyesen is, keményen is -, én vállalok minden felelõsséget.~-
51 26| igen hasonlít egy õrülthöz.~Én általában nem tudok senkire
52 26| letelepedtem, belépett. Köszöntött, én is õt. Erre leült, oldalt,
53 26| mindenki csak levegõ volt. Én is az voltam.”~De most valóban
54 26| következetesen mindig az én szememet kereste.~„Nem értem -
55 26| figyelem, hogy nem jön-e be. Én nem látok innen az ajtóig,
56 27| pillanatban a földön hevertek.~Én is így feküdtem lenn a tanterem
57 27| Ki-ki a helyére ugrott. Én tápászkodtam fel utoljára,
58 28| méltóságos asszonyom, ma én kezelném.~Máskor, egy reggel,
59 29| lelkem, a Török Kati?~- Én - mondta a lány, s letette
60 29| semmi pénz. Koporsóra kell. Én a tizenkettõhúszassal visszamegyek.~
61 30| menni. Ez itt nem játszótér. Én dolgozom - és mutatta vonalzóját,
62 31| van, és lehet is. Például én magam is ismerek valakit -
63 31| olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl
64 31| Minek neki a motorcsónak?~- Én is mindig azt kérdeztem
65 31| vele.~Õszintén szólva, az én oldalamat is furdalni kezdte
66 31| szamársága - bólintgatott a napa.~Én - amennyire tõlem tellett -
67 32| szegény asszonynak:~- Nézze, én inkább átmegyek ide a telepre,
68 32| szállodát akarnak alapítani az én pénzembõl, vagy villamos
69 32| furdal a lelkiismeret, hogy én mételyeztem meg õt alamizsnafilléreimmel,
70 32| a szarkájukkal együtt. Én ébresztettem föl õket. Nem
71 33| boldogság ez.~Pont így voltam én az orvostudománnyal is.~
72 33| unalmasaknak találtam õket. Az én tündéreim inkább a baktériumok
73 33| templomában kuktáskodjanak. De én ezzel nemigen törõdtem.
74 33| azt képzeltem, hogy az én célom, mely az érzéklés
75 33| csontok nevét találgatták. Én azonban, akit nem zavart
76 34| orvosom. - Ezen sem ön, sem én nem segíthetek. Talán más
77 34| legalázatosabb tisztelettel esedezem. Én vagyok tudniillik a cirkusz
78 35| szól a felesége -, lásd. Én hiába beszéltem. Az, amit
79 36| távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek
80 39| Tudom, tudom.~Különben én meg az uram kezdettõl fogva
81 39| Hát igen. Reggelenként én vásároltam be a csarnokban.
82 39| hebehurgyán vettük ki. Akkor én huszonhat éves voltam, az
83 39| között - túlórázhatott is. Én is dolgoztam, amit tudtam.
84 39| és nagy szeretettel. Erre én elkacagtam magam. Szokásom
|