AZ OLVASÓ

1

Volt egy tanulótársam, az mindig olvasott.

- Mit olvasol?

- Olvasok - hadarta, és két mutatóujját bedugta fülébe, jó mélyen, hogy semmit se halljon.

Így szokott ülni az iskolapadban ráncos homlokkal, görbén, mint egy gorilla, púposan, mint egy teve. Pedig majdnem szép fiú volt. Egészséges, tagbaszakadt parasztfiú.

A tízperces szünetek alatt a tanteremben olvasott. Hazamenet az utcán olvasott. Künn a kertben a meggyfa ágai közt, a padlásföljárón, az ágyban, mindig-mindig olvasott.

- Miért olvasol?

- Mert érdekel.

- Mégis, mi van a könyvben?

- Szép - mondta -, sok szép dolog.

De nem tudott számot adni, mi az a sok szép dolog. Csak tovább olvasott. Mindent, összevissza, válogatás nélkül. Mindegy, ponyva-e vagy remekmû, magyar regény-e vagy valami gyanús fordítmány, történelmi mû, szótár, számtani példatár vagy csillagászati értekezés.

Egyszer rajtakaptam, hogy japán nyelvtant olvas.

- Japánul tanulsz?

- Nem, csak olvasom.

Körülbelül úgy olvasott, mint ahogy mások imádkoznak. Ájtatosan, kissé mozgó szájjal.

2

Sajnáltam õt, mint valami beteget. Hallottam, hogy vannak emberek, kik egy ültõ helyükben megesznek négy-öt vacsorát, s mindig éhesebbek lesznek. Õ is ilyen szellemi gyomortágulásban szenvedett.

Vakációban fölkerestem õt. A napnyugati ugarföldek mellett laktak, az erdõk tõszomszédságában, a kisvároson kívül.

Itt apjának, ki világéletében a földet túrta, volt egy kis birtoka meg egy zsúpfedeles kunyhója.

Bementem a kunyhóba. Egyetlen padozatlan szobájából hûvös földszag csapott orromba, a penész, a doh, nyirok áporodott ízével. Barátom egy széken ült, és az akkor megjelent Nagy Lexikont olvasta.

- Már a tizenegyedik kötetnél tartok - újságolta -, még csak öt van hátra.

- És ezt te mind elolvastad?

- Természetesen.

- Semmit se hagysz ki?

- Semmit.

Zsebórája az asztalon tiktakolt elõtte. Úgy vettem észre, hogy nézi az idõt.

- Ebben minden benne van - szólt diadalmasan, s a könyvére mutatott. - Minden. A vakáció végén elkészülök vele.

Búcsúzkodtam, mert éreztem, terhére vagyok, s minden pillanat, melyet elrabolok tõle, fájdalmat okoz neki. Nagyon sietett. Arra gondolt, ami még hátravan, az öt kötetre s a többi-többi könyvre, mely a könyvtárban szundít és várja õt.

Künn láttam az apját, ingben-gatyában. Gyönyörû szál, délceg aggastyán. Sovány és galambõsz. Arca vörhenyes. A török-magyar típusból való. Sokszázados jobbágyságon, roboton is átütött valami úri és keleti.

- István bácsi - szóltam -, nagy tudós lesz a fiából.

- Az - mondta közönyösen, és rám se nézett.

Kaszát élesített a fenõkõvel.

De anyja - halvány asszonyka - utánam jött:

- Nagy átka van szegénynek - suttogta titokzatosan, valami nagy átka. Azért olvas mindig.

3

Sohasem tudtam meg, mi az.

A kis babonás nénike bizonyára csak képzelõdött. István - a fiút is Istvánnak hívták - olyan volt, mint a többi diák. Jól evett, jól aludt, értelmesnek, szorgalmasnak mutatkozott. Esze gyors, de azért nem villám. Becsülettel állta meg a helyét, anélkül hogy különösebb rátermettséget árulna el. Egymás után rakta le vizsgáit. Az érettségin se vallott szégyent.

- Belõled még nagy tudós lesz - tréfáztam tovább.

- Az - válaszolt fásan.

Most meg én mosolyogtam.

Mert eszembe jutott az apja, ki kaszával kezében állott a gabonaföld közepén, a verõfényben. Õ is így felelt. Aztán a fia most különben is nagyon hasonlított hozzá, magyar arcával, mely évek során egyre vörhenyesebb lesz, tempós beszédével és virtusos szorgalmával.

4

Budapesten meglátogattam õt. Semmit se változott. Egyre bújta a könyveket. Még az ablakdeszkákon is füzetek hevertek szerteszét. A könyváradat alig fért a szobában. Valahogy az ablakok felé törekedett ez a papírdagály, hogy kiömöljön rajtuk.

Éjjeliszekrényén egy kanálkát találtam, meg egy kis üveget.

- Mi ez?

- Orvosság.

- Hát beteg vagy?

- Csak ideges.

Rátekintettem lassan.

Most vettem észre, hogy mintha megtört volna. Termete ép, arca szép, de szemén árnyék van, az álmatlanság köde. Könyvtárát évrõl évre tovább építette. Egymásra tornyozta a könyveket. Lakást szerzett. Nõtt-nõtt a rengeteg. Utcákat kellett hasítani benne, tisztásokat irtani. Nyugtalanul gondolt arra, mennyit kell még olvasnia. Eszébe jutott ez, az a könyv, melyet még nem is olvasott, mert mindegyikrõl tudott. Volt úgy, hogy éjjel is fölkelt. Megnézte, helyén van-e egy-egy kötete.

5

Egy délután a könyvtárát rendezte. Fönn, a legmagasabb polcon rakosgatott, a létrán állva. Egy vastag, angol enciklopédiát akart kihúzni, mely bõrbe volt kötve, acéllal megsarkalva. A könyv nem engedett. Erre egy kis bosszúság fogta el. Fitymálva nevetett, mint a rendvágó legény, s egyszerre kirántotta.

Utána több is hullott. Mind vastag könyvek. Ezeket fenntartotta bikamellével. De nyomást érzett másutt is. Új könyvek estek vállára, oldalára, gyomrára, úgyhogy már karjával nem tudott védekezni.

„Veszélyben volnék?” - gondolta.

Nem sápadt meg, inkább elvörösödött. Rikkantott egyet, vészesen és furcsán, majd dulakodni kezdett egész hatalmas, fölocsúdó paraszttestével, melyet sohasem edzett, de most mégis szörnyen erõsnek látszott. Birkózott a rengeteg könyvvel, odatartva acélbordáit, vasgerincét a feléje csúszó, mindig inkább közeledõ alattomos áradatnak:

- Hõ - szólt, mint a lónak.

Míg bírta, állta, uralkodott. Akkor azonban egy könyv nem is nagy - kibillentette egyensúlyából, a létráról letántorodott, hanyatt vágódott a földön.

Egy darabig még záporoztak a könyvek, zúgtak, mint az õserdõ lombjai, viharos leveleikkel, puffant egy-egy testes kötet, halkan potyogott egy-egy gyémánt kiadás. Aztán csönd lett.

István ott hevert a padlón. Koponyájából szivárgott a vér. Egy enciklopédia az acélsarkával megölte.

Az erõsebb volt, mint õ.

1925