SZEMÜVEG

Negyvenéves múlt. Alig néhány évvel. Eggyel vagy többel? Ne kicsinyeskedjünk. Szóval negyvenéves múlt, valamivel.

Éjszaka sokat cigarettázott, zárt szobában, hajnalig. Amikor másnap délben fölébredt, s kinyitotta pilláit, fájt a szeme. Kicsit viszketett, de égett is kicsit, mintha homokot szórtak volna beléje. Megdörzsölte a kezével, ásított. De akkor is fájt. Csak nincs valami baja a szemének?

Eddig azt se tudta, hogy szeme van. Megnézte a tükörben. Valamicskét véres volt. Ezen csodálkozott. De azon még inkább csodálkozott, hogy a szemével nézte meg a szemét. Milyen furcsa. A mûszer vizsgálja a mûszert. Olyan ez, mint az ismerettan, mely az aggyal igyekszik eldönteni, hogy ez a szerv mennyiben alkalmas a megismerésre. Vagy mint a lámpa, mely sötétben láthatatlan, de mihelyt meggyújtjuk, nemcsak a szoba lesz láthatóvá általa, hanem maga a lámpa is. Mindez furcsa volt.

Rohant, hogy megmutassa orvosnak. Az úton csupa szemet látott. Az embereknek nem is volt fejük, kezük, lábuk, csak szemük. Négy látszerészboltot vett észre, mely egyébként elkerülte figyelmét. A villamosban hirdetés lógott, melyen pápaszemes öregúr a szemüvegét dicsérte kéjes mosollyal.

Harsogó verõfény tûzött a kórházra. A szemosztályból egymás után jöttek ki a betegek, pislogva, hunyorogva, könnyezve. Mindnyájan zsebkendõt nyomogattak szemükre, mint temetések után szokás.

Fiatal, kedves orvos fogadta.

- Fáj - mondta neki. - Nem nagyon. Azt hiszem, semmi.

Az orvos belenézett a szemébe. Mélyen nézett bele, a szemével az õ szemébe, nagyon mélyen. Rossz írók szerint a szerelmesek néznek így a kedvesük szemébe. De azok egész másképp néznek, sokkal felületesebben.

- Tényleg - szólt a fiatal, kedves orvos -, semmi - s máris legyintett, mint akit nem érdekel ilyen potomság. - Egy kis kötõhártya-gyulladás. Jelentéktelen. Sokat dohányzott - aztán átnyújtott egy nyomtatott rendelvényt, hogy készíttesse el a patikában.

- Köszönöm - rebegte, és indulni akart.

Az orvos megállította.

- Különben jó a szeme?

- Kitûnõ - és lélegzetet vett, hogy szokásához híven eldicsekedjék, milyen csodálatos, semmihez sem fogható szemmel áldotta meg a természet. - Olyan kitûnõ, kérem, olyan kitûnõ...

- Hány éves?

- Negyven. Elmúltam.

- Olvasson - szólította föl a fiatal, kedves orvos, majdnem szigorúan, majdnem hivatalosan.

A falon öt méternyi távolságban tábla fehérül eléje, azon betûk feketednek, kicsik és nagyok, szeszélyesen elszórva. Olvasni kezdett, folyékonyan, hadarva, hetykén, szemtelenül. Egyszer csak megbicsaklott. Kijavította magát, mintha pusztán a nyelve tévedett volna. Ismét olvasott. Végre zavarba jött. Megállt, lélegzetet vett, várt. Folytatta. De aztán újra megállt.

Az orvos elfordulva állt mellette, a földre pillantott, mint aki megszokta ezt a mókát, s unja is. Babrált valamit. Kezében sárgaréz szemüvegvázat tartott, melybe különbözõ üvegeket lehetett rakni. Belecsúsztatott két lencsét. Gyorsan az orra nyergére biggyesztette.

- Hát most?

- Ó - kiáltott csodálkozva.

Egyszerre kifényesedett elõtte minden: a betûk közelebb ugrottak, a tábláról elrebbent a köd, az az õszi felhõ, mely az imént még eltakarta. Megint gyermekkorának, ifjúságának aranytüzében ragyogott az egész világ.

- Mi ez? - kérdezte mámorosan, mintha ódát akarna szavalni a Fényhez. - Mi ez?

- Presbyopia - felelte a fiatal, kedves orvos, és mosolygott. Ebben a tekintetben is figyelmes volt.

Mondhatta volna magyarul: Így: „Aggkori messzelátás.” Vagy így: „Öregkori vaksiság.” Vagy esetleg így is: „Vénkori szemgyöngeség.” De latinul mondta. Finom volt.

Fölírta a lencse dioptriáját egy papírra, s figyelmeztette, hogy csináltassa meg a szemüvegét, pár évig használhatja, aztán majd erõsebbet kell szereznie.

Miután elbúcsúzott az orvostól, künn az utcán így tûnõdött:

„Lám, lám. Mi mindent meg nem érünk. Az elsõ ábécéskönyv, az elsõ hosszúnadrág, az elsõ szerelem, és az elsõ szemüveg. Sohase gondoltam erre. Azt hittem, hogy nem következik be. Hát a többiek, akik állandóan ablakon át nézik a világot? Azokkal nem törõdtem. Úgy képzeltem, hogy szerepet játszanak nekem, végre hangulatos, hogy vannak köröttem szemüveges emberek is, mint a mesékben, nagy-nagy okulával. Úgy képzeltem, hogy fontoskodnak. Úgy képzeltem, hogy tetszelegnek maguknak, s azért viselnek szemüveget, mert rémesen jól áll az arcukhoz. Közéjük kerültem. Ezután elõre fogok nekik köszönni: »Szervusz, testvér, tartsunk össze.« No, mindegy. A kisgyermekek közt is lesznek testvéreim.”

Megvásárolta a szemüveget. Hazasietett. Otthon azonnal föltette. Szép, fekete, csontkeretes szemüvege volt. Mustrálgatta magát a tükörben. A szemével, az üvegfényben csillogó szemével a szemét nézte és az arcát, és az arcán a remegõ, alázatossá vált lelkét. Komoly volt, ünnepélyes. Boldogult édesapjához hasonlított. Jaj, mennyire hasonlított hozzá. Egy norvég lelkészhez is hasonlított, akinek arcképét évekkel ezelõtt látta egy képes újságban.

„Messzelátó vagyok” - szavalgatott magának -, mint a teleszkóp, melyet messzelátónak is neveznek. Messze látok, egészen a holdig, a bolygókig. A zöld ifjoncok csak azt látják, ami az orruk elõtt van, nem veszik észre, ami távoli. Nincs távlatuk. Az én szemem már a nagy egységek összefogására rendezkedett be. Ez a bölcsesség jelképe.”

Egymás után szedegette le polcáról a legapróbb gyémántbetûkkel nyomtatott könyveket. Nem bírt betelni azzal az örömmel, milyen pompás szemüveggel olvasni.

Családjával vacsorázott. A többieknek föltûnt, milyen szótlan.

„Ez a rend - töprengett. - Csak azt nem tudom, vajon a világ távolodik-e el tõlünk ilyenkor, vagy mi távolodunk el a világtól, ösztönösen, attól a világtól, melyen annyi rondaságot láttunk. Messze tõle, messze-messze, minél messzebb, hogy csak nagy körvonalait, csillagközi helyzetét szemléljük. Lehet, hogy így van, lehet, hogy ez a dolognak mélyebb értelme. A szem védekezik. A lélek védekezik. Nem akar látni, minekelõtte örökre becsukódik. Beüvegesedik, aztán megüvegesedik. Bizony.”

Vacsora után lefeküdt. Derülten, nyugodtan heverészett az ágyban. Figyelte a mennyezeten a lámpa fényjátékát. Senki se volt körötte, de azért egyszerre hangosan mondta:

- Hát igen.

Eloltotta a lámpát. Sóhajtott, elaludt.

1930