|
Abban az idõben a világ még nem volt egyetlen földfolt,
melyet telefonok, rádiók hálóznak át, s gépek röpülnek keresztül pár nap alatt.
Minden ország, minden ember megõrizhette titkát. Kevesebbet
utaztak, mint ma. Az utazás tovább tartott és többe került. De azoktól, akik
utaztak, nem kérték lépten-nyomon az útlevelüket, az irataikat, s adataikat se
vezették be azonnal mindenféle könyvbe. Akkor még akadtak vándorok, idegenek
is.
Õ valami
északi államból jött erre a tájra. Nem volt se norvég, se svéd, se dán.
Ismeretlen nyelvet beszélt, melyet senki sem értett. Más nyelvet pedig nem
tudott.
Abban a kis szállodában, melyben megszállott, jelekkel
érintkezett a személyzettel. Délben, este, az étteremben magához intett egy
pincért, kezébe vette az étlapot, rábökött - találomra - egy ételre. Amikor
hozták, bólintott. Mindennel meg volt elégedve.
- Ki lehet ez? - tûnõdtek néha a vendégek, akik nap nap után
látták.
De erre senki se tudott felelni.
Érdekes vagy különös semmi se volt rajta, csak az, hogy
egyáltalán nem ismerték.
Ötven év felé járó csöndes, szelíd úr volt, szerény, de nem
félénk, inkább fáradt, inkább kiábrándult.
Ebédje, vacsorája végeztével egy darabig az asztalnál
üldögélt, rágyújtott egy cigarettára, s amíg el nem szívta, nézegette az
étkezõket, személytelen, nyugodt tekintetével.
- De kicsoda ez? - vallatták egymást a szálloda pincérei,
szobaleányai is, holott egyikük se szolgálhatott felvilágosítással.
Vonogatták a vállukat, és mosolyogtak.
Reggelente elment a városba sétálni. Lassan haladt az utcán, sohase sietett, sohase
maradt el. Az étkezéseknél elsõnek érkezett. Rábökött az étlap egy pontjára és
bólintott, fizetett és bólintott, eltávozott és bólintott. Külön szolgálatokat
nem kért. Roppant igénytelennek látszott.
Így
éldegélt a szállodában, majdnem egy hónapig.
Egyszer
délelõtt - váratlanul - csöngetett. Még ágyban feküdt. A pincérnek, aki
benyitott, jelekkel akart valamit értésére adni. Folyton a szívére mutogatott.
Sápadt volt. A pincér orvosért szalasztott.
Az orvos
kérdéseket intézett hozzá, elõbb az anyanyelvén, majd más nyelveken, németül,
franciául, angolul, de õ ezt nem értette. Csak egyetlen szót válaszolt,
egyetlen, furcsa szót, olyan nyelven, melyet viszont az orvos nem értett.
Erre az
orvos odanyúlt szívéhez, megragadta csuklóját, mindkét csuklóját egyszerre.
Kereste verõerét. Már nem találta.
Az idegen
nyugodtan feküdt, úgy, mint elõbb.
De az orvos
izgatott lett. Gyorsan, szinte kapkodva nyitotta ki táskáját, kivette belõle
oltótûjét, beoltotta. Tudta, mirõl van itt szó. Sokat látott már ilyesmit, ami
a világ minden táján, a földgolyó minden szögén
döbbenetesen egyforma.
Várt
kicsit. Újra beoltotta.
Félig hunyt
szemmel, fehér arccal feküdt a beteg a fehér párnán.
Pár perc
múlva kinyílt a szeme, leesett az álla. Az orvos csöngetett.
Elõbb a pincér jött be, azután a szálloda tulajdonosa,
azután néhány kíváncsi szobaleány, ki a folyosón meghallotta a hírt.
Körülállták az ágyát, és nézték.
A fiatalabbak nagyapjukra, nagyanyjukra gondoltak, az
öregebbek az apjukra, anyjukra vagy egy-egy rokonukra, mert már mindnyájan
találkoztak azzal, ami itt történt.
Most már megismerték õt. Most már tudták, kicsoda volt.
Ember volt,
aki a földön járt, mint õk, és elment innen, amint majd õk is elmennek.
Többé már
nem volt idegen. A testvérük volt.
1930
|