|
Az
öngyilkos három levelet írt: egyet vidéken élõ édesapjához, melyben elbúcsúzik
tõle, egyet a rendõrséghez, melyben bejelenti, hogy önkezével vetett véget
életének, egyet pedig az ismeretlenhez, aki majd megtalálja holttestét azon az
erdei tisztáson, melyet már rég kiszemelt végzetes tettének végrehajtására.
Ezt a három
levelet kabátzsebébe csúsztatta. Nézegette forgópisztolyát. Már napokkal
ezelõtt megtöltötte hat golyóra, minden
eshetõséget figyelembe véve.
Úgy tervezte,
hogy majd éjszaka öli meg magát, amikor leszáll a sötétség. Még délután volt.
Sütött a nap. De minthogy nem tudott mit csinálni itthon - vajon kicsoda
olvassa el ilyenkor a délutáni lapok vezércikkeit? -, lassan elindult, gyalog,
az erdõ felé.
Sovány,
halvány fiatalember bandukolt a Körúton, kopottan, a rongyos barna ruhájában,
az utolsó ruhában, melyet földi életében viselt. Üres kezekkel ment kifelé
ebbõl a városból. Oda, ahova igyekezett, csak az életét vitte. Pusztán arra
volt szüksége. Arra is csak azért, hogy kioltsa.
De nem volt
egykedvû. Azon töprengett, fájdalmas-e a halál, s meddig tart az, míg a lélek
eltávozik a test kapuján? Hiába hallott errõl megnyugtató szakvéleményeket. Nem
akart sokat szenvedni. Eddig úgyis épp eleget szenvedett.
Azt már
elhatározta, hogy nem a szívébe lõ, hanem a fejébe. De hová? Úgy mondják, a
halántéknál is biztosabb a száj. Akkor a golyó szétroncsolja a kisagyat, s az
öntudat azonnal megszûnik.
Amíg
ilyesmiken tûnõdött, az úrvezetõ hatvan kilométeres sebességgel robogott egy
mellékutcán, merész ívben a Körútra kanyarodott, s az öngyilkosnak már nem
maradt ideje, hogy a járdára ugorjék - pedig épp ugorni akart szegény -, a
gépkocsi elütötte.
Az úrvezetõ
fékezett, de már késõn volt. Kétségbeesetten tántorgott ki a kocsiból. Letépte
szemüvegét. Látta, hogy mit mûvelt.
Egy sovány,
barna ruhás, rongyos fiatalember hevert a kövezeten, véres, sápadt arccal,
halálra gázolva. De még élt. Mozgott.
Letérdepelt
melléje, ráhajolt, hogy fölnyalábolja, s elvigye a legelsõ kórházba.
Az áldozat
azonban integetett. Nyújtotta feléje a kezét. Amikor elkapta és megszorította,
halk hangon ezt rebegte:
- Köszönöm.
- Nem értem
- lihegte magánkívül az úrvezetõ.
- Köszönöm
- ismételte erõsebben -, köszönöm önnek.
Az
úrvezetõvel keringett a világ. Itt a halál torkában is gúnyolódik vele ez a
szerencsétlen? Micsoda akasztófahumora van.
Erre az
öngyilkos szinte dühösen a zsebébe nyúlt, maradék erejével elõkotorászta három
levelét, s átadta az úrvezetõnek.
Egyik
egyenesen neki szólt: Annak, aki megtalál.
Ebben közölte, hogy egyetlen vágya megszabadulni ettõl az átkozott élettõl, s
szándékától semmi se tarthatja vissza. A másik két levelet a sarki rendõr vette
át.
Mialatt
riadtan nézegették ezeket a leveleket, az öngyilkos némán, csöndesen - alig
néhány pillanat alatt - meghalt. Úgy látszik, nem szenvedett. Szája mosolygott.
Elvitte a
hullakocsi.
Utána az
úrvezetõ, zsebében az öngyilkos levelével, a rendõrségre hajtott, hogy igazolja
magát.
Állapítsuk
meg, hogy mindketten elég jó üzletet kötöttek.
1930
|