|
Mi is sokat
küszködtünk. Különösen eleinte. Nem panaszkodom. Hiszen tudom, hogy mások is.
Talán még inkább. Tudom, tudom.
Különben én
meg az uram kezdettõl fogva fölénnyel néztük az egészet. Mi az ördögöt
tehettünk? Nevettünk rajta. Elseje elõtt azon mulattunk, hogy elképzeltük, mi
mindent fog levonni a pénztáros a fizetésbõl. Nyugdíjra, elõlegtörlesztésre,
biztosításra, illetékre, pótilletékre stb. Elseje után viszont azon mulattunk,
hogy a pénztáros - rémképeinket túlszárnyalva - olyan tételeket is
lecsippentett, melyekre mi nem is gondoltunk. A legnagyobb írónak sincs olyan
képzelete, mint egy pénztárosnak.
Szóval,
mire a fizetés kezünkbe kerüli, oly kicsiny lett, hogy úgyszólván csak
górcsövön lehetett meglátni, akár egy baktériumot. „Be kell osztani”,
mondogatta az uram. Ebben felülmúlhatatlanok voltunk. Állandóan közmondásokkal,
aranyköpésekkel traktáltuk egymást. A
szegénység nem szégyen. Fõ a becsület. - sokat röhögtünk ilyesmiken. Télen,
mikor néha meg voltunk híva, s éjfél után egy felé kiléptünk az utcára, vártuk
az utolsó villamost, de már régen elment. A havas esõben átázott cipõnk talpa,
a jeges szél fülünkbe fütyült. Sóvárogva pislogtunk az elcikázó gépkocsikra. De
jó lett volna fölszállni valamelyikre. „Mit tesz ilyenkor egy önérzetes
magánhivatalnok?” kérdezte az uram. „Gyalog megy haza”, válaszoltam. „Mégpedig
önérzetesen”, tette hozzá az uram.
Hát igen.
Reggelenként én vásároltam be a csarnokban. Ekkora tököket vittem haza, ilyen
nagyokat, ni. Majd leroskadtam alattuk. Mégse szálltam villamosra. A csarnok
elég messze volt tõlünk. Huszonöt perc járásra. Cselédet sohase tarthattunk.
Magam takarítottam, magam keféltem a padlót. Ez nem is volt rossz. Legalább
sohase híztam el. Nem kellett tánctornára járnom, villamos massage-ra, mint azoknak az úriasszonyoknak, akik idõ elõtt
elhíznak, s a táplálkozásukra ugyanannyit költenek, mint soványodásukra.
Csak egy
fájt nekem is, az uramnak is: a lakásunk. Künn laktunk a Ferencvárosban, egy
nyúlfarknyi mellékutcában, mely mindössze hét bérházból áll az egyik oldalon,
és hét bérházból a másikon. Ez az utca arról nevezetes, hogy senki sem ismeri a
nevét, még a ferencvárosiak sem. Valahányszor emlegettük, az emberek elõbb
fölfigyeltek - sokan még tölcsért is formáltak a fülük köré -, majd újra
megkérdezték, milyen utca is az, és végül kijelentették, hogy fogalmuk sincs,
merre van. Még a rendõr se tudta, aki a környéken posztolt. Ha valaki a mi
utcánk iránt érdeklõdött, akkor a rendõr elõvette a kis gumiszalagos
zsebkönyvét, lapozgatott benne, s csodálkozva állapította meg, hogy ott van a
közelben, egy macskaugrásra. Azoknak, akik meglátogattak bennünket, hosszasan
magyarázgattuk, hol kell leszállniok a villamosról, hol kell befordulniok
jobbra, hol kell befordulniok rézsút balra, hogy eltaláljanak hozzánk. Pedig
nem is afféle zugutca. Csak szürke és szegényes. Van neve, de még sincs neve.
Nagyon nevetséges a neve. Nem is mondom meg neked. Isten tudja, még mindig
szégyellem. Mennyire más az, mikor valaki így diktálja be lakáscímét: Andrássy út. Mennyire más az, drágám.
De mi nem
emiatt szenvedtünk. Csak a lakás miatt. Nem volt az kicsiny - szó sincs róla -,
nekünk kettõnknek éppen elegendõ: két szoba s egy jókora konyha is, külön
bejárattal. Más volt annak a hibája. Egy négyemeletes bérház szûk udvarára
nézett, az elsõ emeleti folyosó legvégén, a tûzfal tõszomszédságában. Sötét
volt. Nagyon sötét.
Északra feküdt, bár az uram folyton amellett kardoskodott,
hogy nem is északra fekszik, csak északkeletre. No, mindegy. Rozoga kis ablakain sohase sütött
be a nap.
Délután
háromkor nálunk már öreg este volt, s nyári délben, amikor künn a járókelõk
fekete szemüveget viseltek, nálunk már leszállt az alkony. Az a kis világosság
is, ami idetévedt, nyomban bepiszkolódott, összekormosodott, megpókhálósodott.
Állandóan égetni kellett volna a villanyt, ami költséges szenvedély. Egymást se
láttuk, és azt se, hogy mit eszünk. Befõttjeim megpenészedtek. Aki belépett
hozzánk, az egy kicsit elszomorodott, és csöndesebb lett. Csak mi õriztük meg
elpusztíthatatlan humorunkat. Lakásunkat az Örökös
éj birodalmá-nak kereszteltük el, s azon töprengtünk, nem cserélhetnõk-e el
- apróhirdetés útján - valami szembeteggel, akinek orvosi rendeletre kerülnie
kell a fényt.
Annak
idején, amikor egybekeltünk, hebehurgyán vettük ki. Akkor én huszonhat éves
voltam, az uram harmincegy. Ebben az idõben - a háború utolsó éve volt -
nemigen válogathattunk. Örültünk ennek a kriptának is, „átmenetileg”.
Tudniillik már az elsõ napokban hangsúlyoztuk, hogy csak átmenetileg lakunk itt,
csak „egyelõre”, amíg oly lakás nem akad, mely megfelel részint igényünknek,
részint pénztárcánknak. Közben vártuk a jobb idõket.
Ezek
nemigen jelentkeztek. Sõt - amint tudod - a viszonyok egyre rosszabbodtak. Mi
azonban, mint a hõsök, nem tettünk le arról a reménységünkrõl, hogy legelsõ
alkatommal kiköltözünk ebbõl a vakondokodúból, s egy szerény, de kedves,
világos lakást bérlünk valahol, lehetõleg Budán. Vagyis nem törõdtünk bele
sorsunkba. Küzdöttünk ellene, legalább gondolatban. Csak elveink fönntartásával
maradtunk itt, mint futóvendégek.
Mindig azt
éreztük, hogy utoljára fizetünk házbért, s a következõ negyedben már máshol
ütjük föl a sátorfánkat. Ez a tervünk évrõl évre halasztódott. Elõbb a
lakásínség miatt. Késõbb az „infláció” és „defláció” miatt. Majd egyéb ínségek
miatt. Szerencsére minket nem „építettek le”. Az uram naponta kilenc órát
dolgozott a bankban, sõt - jó körülmények között - túlórázhatott is. Én is
dolgoztam, amit tudtam. Kalapokat, lámpaernyõket készítettem, zekéket hímeztem.
De így se futotta a költözködésre. Elhatároztuk, hogy még jobban
összehúzódzkodunk. Mit mosolyogsz, szívem? Mindig, mindenkinek lehet még jobban
takarékoskodni. Nézd, például az uram cigarettázott. Húsz cigarettát szívott el
egy nap. Rosszat tett a szívének, és lemondott róla. Ez nem jelentéktelen
összeg. Minek a feketekávé? Minek fölvonón járni az egyleti fogorvoshoz, aki a
negyedik emeleten lakik? Minek két villanykörtét égetni egyszerre, a divat után
futni, kapupénzt fizetni, ha tíz elõtt is hazatérhetünk? Ezer és ezer ilyen
apróság. Kis dolgok - elismerem -, de akik boldogulnak, ilyen semmiségekkel
szerzik vagyonukat.
Számításunk
be is vált. Tíz év alatt összekuporgattunk valamicske pénzt. Sajnos, akkor is
közbejött valami. Általában mindig „közbejön” valami. Két évvel ezelõtt meghalt
szegény ipam. Tavaly engem kellett operálni, gennyes vakbélgyulladás miatt. A
költözködés õszrõl télre tolódott, télrõl tavaszra. Nyáron meg az uramtól
loptak el hetvennégy pengõt az uszodában.
Most végre
megvalósítottuk tervünket. Új lakásba költözködtünk. Gyönyörû lakás. Olyan,
amint elképzeltük. Napos, világos, barátságos, utcai, a budai hegyekre néz, s
délnek fekszik, délnek. Nagy ablakokkal. Akkora ablakai vannak, mint az ajtók.
Már reggel zuhog rajtuk a verõfény, s mi estig lubickolhatunk benne. Eleinte
enni se tudtunk, annyira örültünk neki, csak szaladgáltunk, ide-oda, a két
szobában, mint két bolond. Nem hittük, hogy ilyen szép is lehet az élet.
Hetekig
takarítottam, rendezkedtem. Ilyen költözködések után mindig akad egy kép,
melyet még föl kell lógatni, egy rongyos függöny, melyet még össze kell
aggatni. Múltkor délben aztán elkészültem. Egyedül gyönyörködtem a tiszta, szép
lakásban. Odaálltam a tükör elé. Eddig bele se pillanthattam, hiszen csak
sürögtem-forogtam, nyakig a piszokban. Most néztem meg magam elõször.
Megijedtem.
Jaj, de
ráncos voltam, jaj, de csúnya. Mennyi õsz haj szálam van. Nem csoda, szívem.
Áprilisban már harmincnyolc leszek.
Amikor abba
a sötét lyukba kerültem, huszonhat éves voltam. Tizenkét évig tartott, amíg ide
érkeztem.
Ott nemigen
nézegethettem magam a tükörben. Idõm se volt sok.
Itt se igen
nézegetem majd magam. Nem lesz hozzá kedvem. Túlságosan világos van. Túlságosan
ragyog a tükör. Próbáltam áttenni, ebbe-abba a sarokba. De az se használt.
Csupa ránc a szemem alja. Megöregedtem. Te, akkor délben úgy elszomorodtam.
Visszavágyakoztam a régi lakásba. Lásd, milyen az ember. Még a szerencséjének
se tud egészen örülni.
Az ebédnél elmeséltem ezt az uramnak. „Hja, fiam”, szólt
mosolyogva, semmi sem fenékig tejföl. Rám nézett tûnõdve és nagy szeretettel.
Erre én elkacagtam magam. Szokásom szerint így feleltem neki: Nincsen rózsa tövis nélkül.
Mert mi, kérlek, mindig ilyen bölcs szamárságokkal
szórakoztatjuk egymást.
Ebben -
mint említettem - felülmúlhatatlanok vagyunk...
1930
.oOo.
|