BORIS KÖNYVE

Boris beszegõdött hozzánk kézilánynak, de még nem volt könyve. Többször eszünkbe jutott:

- Igaz, a könyv. Azt is ki kellene váltani.

Csakhogy ez a falusi gyermeklány, ki nyáron még libákat õrzött a mezõn, eltévedt volna ebben a rengeteg városban, egy tapodtat se tudott egyedül tenni. Ezért magam kísértem a hivatalba, hol a könyvet adják.

Megmosdott, szõke haját koszorúba kötötte, fehérbe öltözködött, mint elsõ áldozásra. Zsebeit almával, szilvával tömte tele a nagy útra. Ünnepélyesen tipegett az utcán, érezve, hogy ez a nap semmi más napjához nem hasonlít.

Sötét folyosón haladtunk át, rozoga falépcsõn mentünk lefelé, megálltunk az ajtó elõtt. Boris benyitott. Kemény, hivatalos hang kiáltott:

- Menjen ki, és várjon ott künn.

A lány visszatántorgott a születési, községi, erkölcsi bizonyítvánnyal meg két fényképével, melyet eleve beszereztünk számára. Egy ablakba húzódzkodva annak rendje és módja szerint várt, hogy az elõbb érkezõk sorra kerüljenek.

Közel másfél órát várakoztunk, mikor ismét áthaladtunk a sötét folyosón, lefelé mentünk a rozoga falépcsõn, benyitottunk az ajtón, s egy toronyszobaszerû helyiségbe érkeztünk, amilyent Boris még soha életében nem látott.

A lány nem figyelhette meg oly részletesen mint én, hogy mi minden van itt, de bizonyára jobban érezte. Egy úr ült az asztalnál, pápaszemes, magas, becsületben megõszült hivatalnok, gyûrûvel vékony ujján, mely szinte elsorvadt az örökös tollforgatástól. Föl se tekintett, mikor belépett. Írt.

Asztalán fontos ügyiratok. Oldalt egy gép, ismeretlen rendeltetésû vassatu, rejtélyes, rettenetes, akár a középkori kínzószerszámok, melyekkel valaha az ellenszegülõket faggatták.

Boris egyedül erre nézett. Térde kissé rogyadozott, talán imádkozott is, azt az imát, melyre édesszüléje tanította. Mégse térdepelt le. Bámulatos önuralommal összeszedve minden erejét az asztal felé indult.

- Hogy hívják? - kérdezte a kemény, hivatalos hang.

A lány felelt. De ezt csak én érthettem meg, mert hangja a görcsösen összeszoruló gégében elcsuklott, mint mikor a vádlott a végtárgyaláson a keresztkérdések súlya alatt ezt dadogja: „Gyilkoltam”

- Hangosabban - biztatta az úr.

Boris hangosabban mondta a nevét, mire a hivatalnok rátekintett.

- Maga az?

- Én - hebegé a kis cseléd, inkább szája mozgásával, mint hangjával.

- Bizonyos ez?

Ebben a kérdésben kétkedés volt, vallató árnyalat, melytõl megfagyott a vér. A lány nem tudott mit válaszolni. Gyûrködte markában az okmányokat.

De a hivatalnok, ki nem volt rossz ember, csak a törvényt képviselte, melynek mindnyájan engedelmeskedni tartozunk, eltekintett a felelettõl. Csóválta fejét, rosszallóan. Másodpercek múltak el.

- Megvannak az írásai?

Minden megvolt. Az úr is látta. De azért csóválta fejét, mintha azt mondaná, hogy „jellemzõ”.

- Hány éves?

- Ezerkilencszáztíz...

- Nem azt kérdeztem. Arra válaszoljon, hogy hány éves.

- Tizenöt.

Most a hivatalnok fölállt. Fölállt, és bal kezében az egyik fényképpel, biztos lépésekkel közeledett. Jobb kezével hirtelenül megragadta Boris állát, s a lány fejét fölfelé tolva hosszan szemlélte, szemben, oldalvást, egyik szemével a fényképre, másik szemével az arcra sandítva, hogy a valóságot és annak mását összehasonlítván megállapíthassa a hasonlóságot. Ha a lány helyébe egy kalandor milliomosnõ akarna betolakodni, szándéka meghiúsulna. Nem olyan könnyen lehet az ember cseléd.

Kérdést intéztek a jelölthöz, egészséges-e, beszél-e több nyelvet, van-e bélyege. Az nem volt. Újabb szomorú fejcsóválás.

Az úr mind a két kezével kihúzott egy csikorgó fiókot, bélyeget keresett, lassan kiemelte a cselédkönyvet, gyöngybetûkkel beleírta Boris személyi adatait, aztán az elsõ lapot mázolni kezdte ecsetjével, melyet elõbb egy enyveslábasba mártott, két helyen is mázolta, s az egyikre, miután szabályosan csokorba fogta a zsinegvégeket, rányomott egy sok ágú rózsaszín papírcsillagot, a másikra pedig a fényképet ragasztotta. Õ, ki e rövid idõ alatt bámulatos rátermettséggel játszotta a pszichológus, antropológus, filológus szerepet, most a könyvkötõmunkához látott, egy elmés, kemény szerszámmal paskolni kezdte a könyvet, majd a géphez lépett, mely vasalkatrészeivel vészesen sötétedett elõttünk.

A gép forgott, zakatolt, oly erõvel, mely egy ember koponyáját is átlyukaszthatta volna, lyukakat vájt a cselédkönyvbe. Sokáig tartott. Boris az alvajáró tétovaságával meredt rám, ezúttal elõször, bátorítást keresve jelenlétemben. Fehér volt, mint a fal.

Nem esett semmi baj. Innen egy udvarba küldték, onnan ide vissza, késõbb az orvoshoz. Déli egykor jött haza, derûsen és boldogan, de jelentõsen, mint aki a halál torkából menekült. Azt mondta, hogy semmi az egész.

- Csak a gép - sóhajtott.

Vadonatúj könyvét, melyet tiszta zsebkendõjébe csavart, átnyújtotta nekem, a gazdának, kinek föltétlen jogom van a megõrzéséhez. De mikor el akartam zárni, oly sóvár pillantást vetett utána, hogy inkább visszaadtam. Hadd legyen az övé. Nekem úgyis sok könyvem van. Neki pedig nincs más könyve. Csak ez az egy.

1925