|
Van egy
ember, akivel állandóan találkozom. Én nemigen szoktam törõdni a járókelõkkel,
villamosszomszédjaimmal. Õk mennek a dolguk után, én is megyek a magam dolga
után.
De ez az
ember egészen más. Amikor elõször pillantottam meg az utcán, egy végzetes,
számomra feledhetetlen napon, már öt-hat éve ennek, egyszerre szöget ütött
fejembe, vajon ki lehet? Nem ismertem õt, mint ahogy ma sem ismerem. Úgy
éreztem azonban, hogy már láttam valahol. Akkor nyilván még csak tévedtem.
Annál
kevésbé azóta. Azóta csakugyan látom itt és ott, mindenütt. Ha reggel kilépek
az utcára, okvetlenül elém jön, s estig találkozom vele átlag ötször-hatszor.
Sokkal inkább foglalkoztatott, sokkal inkább latba vetettem az eshetõségeket,
semhogy ezt a véletlenek puszta összejátszásának tekinthetném, s annyit máris
megállapítottam, hogy nem lakhatunk egy környéken, érdeklõdési körünk hivatásunk,
társaságunk semmi esetre sem egy. Ennek ellenére gyakran megesnek ilyesmik.
Délben észreveszem õt a korzón. Hirtelen el kell futnom a város másik részébe,
egy ferencvárosi szállítóvállalathoz, valami illetéket kifizetni. Mire odaérek,
kocsiban robog elõttem. Délután temetésen vagyok, közben megfájdul a fogam,
sietve keresek egy patikát, a temetõhöz közel, akármilyent. Amint berohanok a
patikába és aszpirint kérek a gyógyszerésztõl, ki más ül ottan egy székben,
sétabotjára támaszkodva? Az az ember.
Az az
ember, akit nem ismerek, az az ember, akit lenézek, utálok, aki feldúlja
idegzetem, nem hagy gondolkozni, aludni, lélegzeni. Nem feltûnõ. Hiszen ha
feltûnõ volna.
Sokkal jobb
modorú. Mindig szerényen halad mellettem, szinte meg se lát, de ott van színházi
fõpróbákon, bélyegkereskedésekben, földalatti megállóhelyeken, a Gellérthegy
tetején, tûzvészeken és elemi iskolai vizsgákon, mindig ugyanott, ahol én.
Nyáron két
hónapig nem láttam ismerõs arcokat. Grenoble-ból kirándultam az alpesi
hegyekbe. Útközben a gépszekér megállapodott egy isten háta mögötti faluban,
hogy ebédeljünk. A többi kirándulóval együtt én is leszállottam, egy kis
kávéházba tértem, hol francia munkások vörös bort ittak, s fehér kenyeret
rágtak hozzá. Mindjárt a bejáratnál egy úr ült, természetesen, szinte magától
értetõdõen, s újságot olvasott. Megdermedtem. Õ volt.
Mondanom
sem kell, hogy mikor õsz elején hazajöttem, elõször is beléje botlottam. Ettõl
kezdve a helyzet csak rosszabbodott. Most már úgy nyüzsög körülöttem, mintha
háromezer példányban forogna közkézen. Ha kitekintek az ablakon, a járdán
szalad, minden
kocsiban és fölvonóban õ terpeszkedik. Elviselhetetlen.
Végre is
nem bírtam a titkot magamba fojtani; ismerõseimhez fordultam. Leírtam
személyét, ruházatát, szokásait. Mindegyik ismerõsöm elmosolyodott, mindegyik
szemében az emlékezés fénye villant fel, s mindegyik így szólt:
- Ja, az?
Azt én is folyton látom. Te is? Érdekes. Évek óta töröm a fejem, hogy ki lehet?
1925
|