FÜRDÉS

Fehéren sütött a nap.

Mint amikor éjjel fényképeznek és villanóport gyújtanak, úgy izzott a balatoni fürdõhely a verõfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagórék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az írópapír.

Fél háromra járt.

Suhajda ezen a napon korán ébredt. Lejött a tornác lépcsõjérõl, a nyaraló udvarában levõ parasztkertbe.

- Hová? - kérdezte Suhajdáné, amint a törökszegfûk között horgolt.

- Fürödni - ásított Suhajda, kezében egy meggyszín fürdõnadrággal.

- Ugyan, vidd el õt is - kérlelte az asszony.

- Nem.

- Miért?

- Mert rossz - felelte Suhajda. - Mert haszontalan felelte, és szünetet tartott. - Nem tanul.

- Dehogynem - tiltakozott felesége, vállát vonogatva. - Egész délelõtt tanult.

A konyha elõtt a lócán fölneszelt egy tizenegy éves fiú. Térdén összecsukott könyvet tartott: a latin nyelvtant. Vékonyka gyermek volt, haja rövidre nyírva nullás géppel. Piros tornaing rajta, vászonnadrág, lábán bõrsaru. Pislogott az apja meg az anyja felé.

- Hát - szólt hozzá Suhajda nyersen, fölvetve szigorú fejét -, mi az: dicsérni fognak engem?

- Lauderentur - rebegte a gyermek, gondolkozás nélkül, de elõbb fölkelt, mint az iskolában.

- Lauderentur - bólogatott csúfondárosan Suhajda -, lauderentur. Szóval a pótvizsgán is meg fogsz bukni.

- Tudja - mentegette az anyja -, tudja, de összezavarodik. Fél tõled.

- Én kiveszem õt az iskolából - biztatgatta magát Suhajda -, bizony úristen kiveszem. Lakatosinasnak adom, bognárnak - maga se tudta, hogy indulatában mért épp ezt az iparágat választotta, amelyre egyébként sohase gondolt.

- Gyere ide, Jancsikám - szólt az anyja. - Ugye tanulsz majd, Jancsikám?

- Sírba visz ez a taknyos - vágott közbe Suhajda, mert a méreg fûszer volt neki, paprika -, sírba visz - ismételte, s élvezte, hogy a harag kitágította az ereit, jótékonyan elûzte délutáni unalmát.

- Tanulok - hebegte a fiú, hangtalanul.

Védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.

Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyûlöletesen.

- Ne tanulj - legyintett Suhajda. - Sohase tanulj. Fölösleges.

- De tanul - szólt az anya, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. - Te pedig megbocsátasz neki. Jancsika - mondta váratlanul, minden átmenet nélkül -, hozd szépen a nadrágodat. Apa majd elvisz fürödni.

Jancsi nem értette, hogy mi történt, hogy mit jelent anyjának a közbelépése, mellyel a régóta húzódó pörpatvart önkényesen, csodálatos gyorsasággal intézte. De azért fölrohant a tornácra. Onnan egy sötét kis szobába ért. Keresgélte a fiókokban a meggyszín fürdõnadrágot. Az egészen olyan volt, mint az apjáé, csak kisebb. Suhajdáné varrta mind a kettõt.

Az apa tétovázni látszott.

Anélkül hogy bármit mondana feleségének, megállapodott egy köszmétebokor mellett, mintha késlekedõ fiát várná. Majd nyilván mást gondolt. Kiment a léckapun. A tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint máskor.

Sokáig kutakodott a fiú.

Jancsi a második gimnázium évzáró vizsgáján megbukott a latinból. Ezen a nyáron pótvizsgára készült. Minthogy azonban a tanulást a szünidõben is félvállról vette, apja büntetésbõl eltiltotta õt a fürdéstõl egy hétre. Még két fürdéstelen napja lett volna. Most meg kellett ragadnia az alkalmat. Lázasan hányta széjjel a ruhákat. Végre meglelte a fürdõnadrágot. Be se csomagolta, lobogtatva hozta ki az udvarba. Ott csak az anyja várta. Fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra, s apja után iramodott.

Anyja utána kiáltott, hogy késõbb majd õ is lejön a partra.

Suhajda vagy húsz lépéssel haladhatott elõtte a gyalogösvényen. Jancsi bõrsaruja, amint futott, tapsikolta a port. Hamar utolérte õt az ördögcérnaösvénynél. De néhány lépéssel elõbb lassított, óvatosan lopakodott melléje, mint a kutya, még mindig nem lévén bizonyos, vajon nem kergetik-e vissza.

Az apa egy szót se szólt. Arca, melyet a gyermek olykor oldalvást, gyors pillantással kémlelt, zárt volt és merev. Fejét fölszegte, a semmibe nézett. Úgy rémlett, észre se veszi õt, nem törõdik vele.

Jancsi, akit az iménti örömhír fölpezsdített, most elszontyolodott, búsan lépegetett, szomjúságot érzett, inni akart, szükségére menni, szeretett volna visszafordulni, de félt attól, hogy apja megint rárivall, s így a helyzetet, melyet csatlakozásával teremtett, a rosszabbtól való félelmében vállalnia kellett.

Várta, hogy mi történik vele.

Az út a nyaralóktól a tóig mindössze négy perc. Siralmas fürdõhely volt ez, villany és minden kényelem nélkül, a köves zalai parton, erõsen harmadrendû. Szegény hivatalnokok nyaraltak itten.

Künn az udvarban eperfák alatt nõk, férfiak egy ingben, mezítláb görögdinnyét, fõtt kukoricát rágcsáltak.

Suhajda az ismerõseinek régi nyájas hangján köszönt, amibõl a gyerek - a harag e boldog fegyverszünetében - azt következtette, hogy nem is annyira dühös, mint mutatja. Késõbb azonban az apa homloka ismét kegyetlenné vált.

Tücskök ciripeltek a napfényben. Már feléjük lengett a víz édesen rothadt szaga is, már feltûnt a korhatag fürdõépület is, de Suhajda nem beszélt.

Istenesné, a fürdõsasszony, aki kontyát piros pipisz kendõvel kötötte át, kinyitotta kabinjaikat, beengedte õket: az elsõbe az apát, a másodikba, melyben Suhajdáné szokott öltözködni, a fiút.

Kívülük nem is tartózkodott más a parton, csak egy legény. Az ott valami döglött lélekvesztõt tatarozott. Rozsdás szögeket egyengetett a földön.

Jancsi elõbb vetkõzött le.

Kijött a kabinjából, de nem tudott mit csinálni, nem mert az áhított vízbe menni. Zavarában a lába fejét nézegette. Amíg apja elkészült, ezt szemlélte nagy figyelemmel, mintha elõször látná.

Suhajda meggyszín fürdõnadrágjában lépett ki, egy kissé potrohosan, de izmosan, föltárva fekete szõrös mellét, melyet a gyermek mindig megbámult.

Jancsi rátekintett, hogy szemébõl olvasson. De nem látott semmit. Az aranykeretes csíptetõ üvege nagyon villogott. Pironkodva nézte, hogy megy apja a tóba.

Csak akkor somfordált utána, amikor Suhajda hátraszólt:

- Jöhetsz.

Követte õt, egy lépés távolságból. Nem mártotta meg magát, nem úszkált békatempóival, mint szokta. Csak botorkált a nyomában, valami bátorítást várva. Suhajda ezt észrevette. Félvállról, mogorván mellének szögezte a kérdést:

- Félsz?

- Nem.

- Akkor mit mamlaszkodsz?

Annál a cölöpnél álltak, ahol a gyermeknek a csecsbimbójáig ért a víz, az apjának pedig valamivel följebb, mint derékig. Mind a ketten lekuporodtak, nyakig merültek, élvezték a lanyha tó cirógatását, mely almazölden, tejszerûen pezsgett körülöttük.

Suhajdában a jó érzéstõl ingerkedõ, játékos kedv ébredt.

- Gyáva vagy, barátom.

- Nem.

Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe.

Jancsi röpült a levegõben. Farral toccsant a tóba. A víz kinyílt, aztán rejtelmes zúgással, háborogva csapódott össze fölötte. Néhány másodpercig tartott, míg kievickélt. Orrán-száján prüszkölte a vizet. Két öklével nyomigálta a szemét, mert nem mindjárt látott.

- Rossz? - kérdezte az apja.

- Nem.

- Akkor még egyszer. Egy-kettõ - és ismét magához ölelte a gyermeket.

Suhajda, amikor azt mondta: „há-rom”, nagyot lendített rajta, elhajította, körülbelül arra a helyre, ahová elõbb, de mégis valamivel messzebb, a köteleket tartó cölöp mögé, úgyhogy nem is láthatta, amint fia egyet bukfencezve, hátraszegett fõvel, kitárt karral lefelé zuhant a vízbe. Ezért hátra is fordult.

Szemben vele a somogyi part nyúlt el. A tó tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét gyémántszárnnyal.

Néhány pillanatig várt, amint elõbb.

- Na - mondta végül bosszankodva. Aztán fenyegetõen, rekedten: - Mit izélsz? Ne komédiázz.

De senki se válaszolt.

- Hol vagy? - kérdezte valamivel emeltebb hangon, és fürkészett közellátó szemével elõre-hátra, jó messzire, hátha ott bukott föl, Jancsi tudniillik kitûnõen tudott úszni a víz alatt is.

Amíg azonban Suhajda mindezeket véghezvitte, úgy érezte, hogy már több idõ múlt el, mint az elõzõ lebukás és fölmerülés között. Sokkal több idõ múlt el.

Hatalmasan megriadt.

Fölugrott, lábolta a vizet, gyorsan, hogy ahhoz a ponthoz érjen, ahol a fia valószínûleg a vízbe pottyanhatott. Közben egyre kiabálta:

- Jancsi, Jancsi.

Azon a ponton a cölöp mögött se találta. Erre két karjával hadarni kezdte a tavat lapát módra. Kotorta fönn és lenn, rendszertelenül, próbált a tó fenekére nézni, a zavaros víz azonban arasznyira sem engedte át tekintetét. Belemártotta eddig száraz fejét, szemét a csíptetõ üvege mögött kimeresztette, mint a hal. Kereste, kereste, mindenhogyan, az iszapba hasalva, könyökölve, guggon, újra és újra, körben forogva, oldalt billentve, módszeresen számon tartva minden talpalatnyi helyet.

De sehol se volt.

Mindenütt csak a víz volt, a víz ijesztõ egyformasága.

Öklõdve tápászkodott föl, mély lélegzetet vett.

Amíg lenn búvárkodott, homályosan azt remélte, hogy közben fia már kibukott, hogy kacagva áll majd elõtte a cölöpnél vagy távolabb már, talán kabinjába szaladt felöltözködni. Most azonban tudta, hogy bármily hosszúnak is látszott az idõ, õ csak egy-két pillanatig maradt a fenéken, s gyermeke nem mehetett ki a tóból.

A víz fölött olyan nyugalmat látott, olyan közönyt, amilyent eddig nem bírt volna elképzelni.

- Hé - üvöltött a part felé, s tulajdon hangját sem ismerte föl -, nincs sehol.

A legény, aki a lélekvesztõt szögezgette, tenyerével tölcsért csinált füléhez.

- Tessék?

- Nincs sehol - hörgött belõle a kétségbeesés.

- Kicsoda?

- Nem találom - ordította torkaszakadtából -, segítség.

A legény az evezõpadra tette a kalapácsot, lerúgta nadrágját - nem akarta összevizezni -, és a tóba lépett. Vágtatott, de úgy tetszett, kényelmesen jön. Suhajda addig még néhányszor lebukott, a vízbe térdelt, tovább haladt, hogy más irányban is keresse, aztán a távolságtól megrémülve, visszatért ahhoz a helyhez, melyet mintegy õrzött. A cölöpbe fogózkodott, hogy el ne szédüljön.

Mire a legény odaért, Suhajda elbódulva zihált. Nem tudott értelmesen felelni kérdéseire.

Mind a ketten csak ide-oda ténferegtek.

Istenesné a parton kezét tördelte.

Kiabálására húszan-harmincan össze is csõdültek, csáklyákat, hálókat hoztak, sõt egy csónak is megindult a szerencsétlenség színhelyére, ami igazán fölösleges volt, hiszen a sekély víz itt nem lephetett el senkit.

Hamarosan híre futamodott a környéken, hogy „valaki a vízbe fulladt”. Már mint tény.

Ebben a pillanatban Suhajdáné a parasztkertben a törökszegfûk között abbahagyta a horgolást. Fölkelt, a sötét kis szobába ment, ahol elõbb Jancsika a fürdõnadrágját keresgélte, s az ajtót bezárva, elindult a part felé, amint megígérte neki.

Lassan lépegetett nyitott napernyõje alatt, mely a tûzõ fény ellen oltalmazta. Azon gondolkozott, fürödjék-e. Elhatározta, hogy ma nem fürdik. De amikor az ördögcérnasövény felé érkezett, gondolatának fonala egyszerre megszakadt, összegomolygott, napernyõjét becsukta, szaladni kezdett, s szaladt egész úton, amíg a fürdõépületig nem jutott.

Itt már két csendõr állott meg a mormoló tömeg, többnyire parasztasszonyok. Sokan sírtak.

Az anya tüstént megértette, mi történt. Jajveszékelve támolygott a partra, a zárt csoport felé, melynek közepén kisfia feküdt. Nem engedték oda. Egy székre ültették. Ájuldozva kérdezgette, hogy él-e még.

Már nem élt. Több mint egy negyedórai kutatás után bukkantak rá, közvetlen a cölöp mögött, ahol apja állott, s mire kihúzták, a szíve nem dobogott, szembogarának fényérzékenysége megszûnt. Az orvos tótágast állíttatta, rázta belõle a vizet, fölpolcolta a mellkast, mesterséges légzést alkalmazott, tornáztatta a kis, halott karokat, sokáig, nagyon sokáig, majd percenként hallócsõvel figyelte a szívet. Az nem indult meg. Erre mûszereit táskájába dobta, és elment.

Ez a halál, mely hirtelenül jött, látszólag szeszélyesen, már valóság volt, oly örökkévaló, oly szilárdul megformált és meredt, mint a földgolyó legnagyobb hegyláncolatai.

Az anyát parasztszekéren szállították haza. Suhajda még mindig meggyszín fürdõnadrágban üldögélt a parton. Arcáról, csíptetõjérõl csurgott a víz, a könny. Eszelõsen sóhajtozott.

- Jaj nekem, jaj jaj.

Ketten támogatták föl. Kabinjába vezették, hogy végre felöltözzék.

Még három se volt.

1925