REND

1

Anyám gyakran mondotta nekem:

- Te rendetlen. Jaj, te szelekótya. Milyen kócos vagy. Hogy lóg a harisnyád. A körmeid pedig, a körmeid. Megint gyászolnak.

Aztán mindig ez következett:

- Nézd a kis Morvay Pistit.

Amíg vizes kefével simogatta hajam, a kis Morvay Pistirõl kellett hallanom, az osztálytársamról.

A kis Morvay Pistit úgy utáltam, hogy neve hallatára összeszorítottam a torkom, s az öklõdés hangját utánoztam.

2

Patyolatfehér keménygallér szorította körül vérszegény nyakát.

Játék közben a kabátját levetette, hogy be ne piszkolódjék, s kezét minden fölszólítás nélkül mosta, bõ szappanlében, úgy, hogy inge szárát elõbb óvatosan feltûrte, a csuklója fölé. Még fürödni is szeretett. Szóval afféle undok fráter volt.

Könyveiben a leckét hajszálvékony vonalakkal jegyezte meg, melyeket késõbb kigumizott. Tízpercben nemegyszer láttam, amint a verõfényben gyanakodva szemlélte ruháját. Valami porszemet keresett rajta. A hüvelykével meg a nagyujjával lepöccentette. Azt hiszem, õ személyesen ismert minden porszemet.

Arca sápadt volt, mint egy rosszul sült krémes lepény.

Ha a tanár arról magyarázott, hogy a forró leves után helytelen hideg vizet inni, mert fogaink zománca megrepedezik, õ kéredzkedett.

- Mi - szólt - sohasem iszunk leves után hideg vizet. Édes jó atyám megtiltja.

- Tudom, fiam - bólintott a tanár elismerõen. - A te édes jó atyád kitûnõ, mûvelt ember, s nagyon helyesen nevel benneteket. Tanulhattok tõle mindnyájan.

Pisti zsebre vágta a dicséretet, leült, semerre se tekintett, míg mi rábámultunk vigyori irigységgel.

Bennünket is oktatott. Kezembõl idegesen kapta ki a bicskámat:

- Mit csinálsz, szerencsétlen? Rálehelsz a tollkés pengéjére. Hisz megrozsdásodik.

A bicskát „tollkés”-nek nevezte, az evést „étkezés”-nek, a gondolatot „eszmé”-nek. Ráadásul az apját „jó atyám”-nak.

Fõképp ezért gyûlöltem.

3

Miután leérettségiztünk, évekig nem láttam õt, eltûnt a példakép, melyet mint utánzandó mintát egy magas, megközelíthetetlen oltárra helyeztek.

Budapesten találkoztam vele, a körúton.

Mi akkor már régen leraktuk vizsgáinkat az egyetemen, jól-rosszul, de õ még mindig tanult. Mérnöknek készült. Tekintve azonban, hogy az anyagot minden szorgalma ellenére nem vehette át azzal a lelkiismeretességgel, melyet maga elé tûzött, inkább búcsút mondott pályájának, és beült egy irodába díjnoknak.

A nõk iránt nemigen érdeklõdött. Ha sétáltunk, mutogattam neki a lányokat:

- Ez csak szép? - kérdeztem.

- Szépnek szép - mondta Pisti aggodalmasan ráncolva homlokát. - Van azonban egy nagy hibája.

- Micsoda?

- Nem eléggé szabályos.

Láttam, hogy szenved. A lány kócos haja nyugtalanította. Nyilván szerette volna megfésülni, hogy rendesebb legyen.

Egyszer azonban õ maga állított meg, s így szólt:

- Látod, ez már szép nõ.

Egy divatáru-üzlet villanyfényben tündöklõ kirakatában mûvészien redõzött szövetek, fátyolok hátterében állott egy próbabábu, kék szemmel, nagyon rózsaszín arccal, halvány orral, karját magasztos merevséggel elõrenyújtva.

Pisti sokáig bámulta. Majd azt mondta, hogy „ez a világ legszebb nõje”, és váltig sajnálta, hogy „az életben ilyen szép nõ talán nincsen is”.

4

Csalatkozott.

Harmincéves korában meglelte ennek a nõnek a mását, kinek épp ily kék üvegszeme volt, ily nagyon rózsaszín arca, ily halvány orra, és feleségül vette.

Igazán egymáshoz illettek. Pisti ebben az idõben a földrajzi könyvekben található „közép-európai ember”-hez hasonlított.

Háromszobás fészkükben a parkettek kockáin úgy tipegtek, mint a sakktáblán. Mindennek megvolt a maga helye. Tudták, hogy hány zsebkendõjük van, hány befõttes üvegük, hány rajzszögük, mindenrõl leltárat írtak, melyet akár az irodákban, kifüggesztettek a szobák falaira.

Az asszony szüntelenül Pisti ruháit vasalta, holott a hordás által csak még rendesebbek lettek. Ügyelt a bútorokra, hogy egy milliméterrel se mozduljanak el arról a helyrõl, amelyre férje tette. Vendégeket nem hívott. Ura tudniillik egy alkalommal idegrohamot kapott attól, hogy a vendég a szõnyegre ejtette szivarja hamuját.

Pisti üres óráiban olvasott, Jókai összes mûveit tanulmányozta át, alaposan, idõrend szerint, s kivonatolta, hogy el ne felejtse. A száz kötethez legalább húsz kötet jegyzetet készített.

Különben porolta kabátját, nadrágját. Naponta átlag tizenötször mosta kezét. Este tízkor feküdt. Néha fölriadt álmából. Ilyenkor a szalonba rontott, megnézni, hogy a dívány ott van-e, ahol volt, vagy a konyhába szaladt, mert eszébe jutott, hogy a porkefét a fényezõkefén felejtette. Miután szétválasztotta õket, visszament ágyába, s édesdeden elszenderedett.

Sokáig élték volna ezt a paradicsomi életet, ha boldogságukat egy jelentéktelen esemény meg nem zavarja.

Egy este az asszony a szalonból áthozta a karosszéket a hálószobába, leült, úgy várta az urát.

Pisti, kinek ez a szabálytalanság végtelenül bántotta az arányérzékét, elsápadt. De egy szót sem szólt. Csak kivette forgópisztolyát, és mind a hat golyót belelõtte feleségébe.

5

A mentõk kényszerzubbonyt húztak rá. Dühöngött. Fönn a mentõkocsiban arra kérte a mentõorvost, hogy egészen párhuzamosan üljön melléje. Miután a mentõorvos teljesítette kívánságát, elcsöndesedett.

Ilyen rendes ember volt szegény Pisti.

1925