|
Járt nálunk
egy amerikai.
Ohio államból vetõdött közénk, valami kisebb városból,
melynek már a nevét is elfelejtettem.
Európai körútját megszakítva egy üzleti ügyét jött ide
lebonyolítani, de a tárgyalások elhúzódtak, õ pedig hónapokig itt rekedt. Úgy
tetszett, hogy az önkéntelen számûzetést egy vadidegen városban nem is találta
kellemetlennek. Dolga nem akadt sok. Naponta tárgyalt egy-két üzletemberrel,
telefonoztatott a szálloda portásával ennek-annak, különben csak várt az
eredményre. Közben megismerte Budapestet, kirándult a hegyekbe, üldögélt
kávéházainkban, s este a kerti vendéglõben cigányzenét hallgatott.
Engem ilyen
kerti vendéglõben mutattak be neki. Magas, vállas, ötvenéves ember volt,
hanyagul öltözködõ, bohémnek tetszõ, egy örök-gyerek zúzmarás hajjal, kék
szemmel. Már valóságos udvar vette körül azokból az alkalmi ismerõseibõl,
akiket maga köré csõdített, hogy ne unatkozzék. Ezek sem tudtak róla sokat.
Agglegénynek mondták, özvegynek. Anyagi viszonyait homály födte. Néha kifizette
az egész társaság vacsoráját, néha azonban a saját vacsoráját se fizette ki.
Mindenesetre
rejtélyes ember volt.
Leggyakrabban
L.-ékhez járt. Ezek elõször találkoztak vele, igyekeztek a maguk számára
lefoglalni, vigyáztak arra, hogy mások túlságosan ne férkõzzenek a közelébe.
Az amerikai
olykor játékokat hozott ötéves kislányuknak, az asszonynak zserbót, virágot.
Unalmas délutánjait körükben töltötte el, mert L. elég jól beszélt angolul,
fiatalkorában évekig élt Londonban.
L.-né
néhány hét múltán így szólt az urához:
- Most már
igazán itt az ideje. Kérj tõle pénzt. Igenis, pénzt. Legalább ötven dollárt.
Minden teketória nélkül. Mi az egy amerikainak? Hisz õ is láthatja, hogy
nyomorgunk ebben a szûk lakásban. De siess, mert megelõznek. Az az ocsmány M.
folyton körötte settenkedik. Bizonyosan már régóta vágja.
L. egy gyár
angol levelezését intézte szerény fizetésért. Minden oka megvolt, hogy
elõrukkoljon kérésével.
Ha
betoppant hozzájuk a vendégük, férj és feleség legjobban szeretett volna
azonnal ráordítani, így:
- Pénzt.
A
rokonszenves yankee csak nézelõdött a kék szemével, s ez õket zavarba hozta.
L.-né lökdöste a férjét, hogy már kezdje.
De az
mindig nagyon távoli dolgokkal hozakodott elõ, az általános nyomorúságról
beszélt, a megélhetés nehézségeirõl. Az amerikait érdekelte a téma: az itteni
szociális viszonyokról közelebbi adatokat kért, melyeket lejegyzett egy darab
papírra.
Egyszer,
hogy megteázott náluk, váratlanul kivette pénztárcáját. L. és L.-né szíve
megdobbant. Hatalmas antilop tárca volt, ilyet még nem is láttak. Némán
kotorászott a sok titokzatos bõrrekeszben. Végre meglelte, amit keresett. A
villácskájának képét mutatta meg, mosolyogva.
Miután
elintézte üzleti ügyét, megköszönte vendégszeretetüket, és zsebében a traveller-cheque-jével a pályaudvarra
hajtatott.
L.-ék
kikísérték az állomásra, abban a reményben, hogy majd az utolsó pillanatban,
közvetlen a vonatra szállás elõtt ad át egy nagyobb összeget, ha nem is nekik,
talán a kislányuknak, akit ünnepi ruhába felöltöztetve szintén magukkal vittek.
Ebben is
csalódtak.
A baráti
viszony azután se szakadt meg közöttük, hogy az amerikai hazaérkezett.
Leveleket váltottak. L. egyre világosabb célzásokat tett a küszködésre, amit az
amerikai õszintén fájlalt.
Õsszel
L.-et „leépítették”, elbocsátották állásából, csekély végkielégítéssel. Nem
tudott mihez fogni.
Az asszony
most kitört:
- Írd meg
neki, de nyíltan, és kérj tõle száz dollárt. Az amerikaiak csak a számokat
értik.
L. meg is
írta. Levelére választ se kapott.
A
végkielégítést hamarosan fölélték, egymás után adogatták el bútoraikat. Sötét,
piszkos ínség szakadt rájuk.
- Írj neki
még egyszer - biztatta L.-né. - Lehet, hogy elveszett a leveled.
- Én már
nem írok többet. Különben is mit írjak? Megint majd valami scheme-mel jön, hogy alapítsak egy rádióboltot vagy egy
fogpiszkálógyárat. Ezeknek csak a munka a bálványuk. Azt hiszik, hogy itt is
úgy röpköd a munkaalkalom, mint náluk. Nem ismerik az európaiakat. Hanem egyet
lehetne. Írj te. Írd neki, hogy meghaltam.
- Nem.
- De igen. Hogy megdöglöttem, és özvegy vagy, a kislányom
árva, kidobtak benneteket az utcára. Ez talán megindítja. A kislányt szerette.
Ezekre a hülyékre csak ilyen ponyvaregényekkel lehet hatni. Fejbe kell õket kólintani.
Mind a
ketten furcsállták a tervet, de a férj megfogalmazta a levelet, a felesége
lemásolta, s elküldte.
A levél
rövid volt és brutális: egy özvegy, egy anya segélykiáltása.
Erre sem érkezett válasz, hónapokig.
L. gyakran
töprengett:
- Bánom is
már, hogy elküldtem. Undok dolog. Végre annyi itt az ismerõse. Akárkirõl megtudhatja,
hogy élek. Szégyellem magam.
Ide-oda
loholt állásokért, hiába. Egy februári napon tüdõgyulladást kapott. Huszonnégy
óra alatt meghalt.
Már rég
eltemették, az asszony már rég elfelejtette az amerikait is, mikor a posta egy
csekket hozott, kétszáz dollárról. Ezt beváltotta egy banknál.
Vásárolt
egyet-mást, amire föltétlen szüksége volt a háztartásban. A hátramaradó
összegbõl sírkövet állított az urának.
1927
|