|
Egy
verõfényes napon, mikor az ég oly szelíd volt, mint a nyugodt tenger, vidáman
sétálgattam.
Valami
épülõ ház mellett haladtam el. A járdán az építkezési vállalat bádogkeresztjei
figyelmeztettek, hogy térjek ki. De én gondtalanul fütyörészve tovább
bandukoltam.
Gyönyörködtem
a munka ütemében, a kalapácsok csilingelésében, az állványokban, melyek régi
fogpiszkáló-építményeimet hozták eszembe. Fönn a tér végtelenségén, a kék
égben, köteleken lengõ deszkákon munkások énekeltek.
Egyszerre
valahonnan a negyedik emeletrõl - oly gyorsan, hogy idõm se maradt megijedni -
lehullott egy tégla. Csengve széttört, közvetlen a lábam elõtt. Vörhenyes pora
cipõmet, nadrágomat is bepiszkolta.
Önkéntelenül
félreugrottam, egy merõben céltalan, utólagos vigyázatossággal el is távolodtam
tõle, majd a magasba pillantottam, oda, ahonnan jött. A munkások már nem
énekeltek, rám meredtek, rosszallóan csóválták fejüket.
Csak most
értettem meg, milyen veszedelemben forogtam. Ha egy kicsit kilépek, s valami
oknál fogva csak egy fél másodperccel utóbb érkezem erre a helyre, akkor
szétloccsant koponyával fekszem, nem élek többé. Lábamat a halál õsi dermedete
meggyökereztette.
Nem is
bírtam folytatni utamat. Néztem a téglát, igen kíváncsian.
Úgy
rémlett, hogy ismerem. Ez volt az a tégla, mely mindnyájunk fejére pottyanhat.
Amikor az élet kiszámíthatatlan voltáról esett szó, vagy terveztem valamit
távoli évekre, magam is gyakran emlegettem, mint akárki más. Közben azonban
mosolyogtam. Nem hittem benne.
A halál
pedig mindennap számtalanszor eszembe jutott. Valahányszor repülõgépek cikáztak
fölöttem, attól tartottam, hogy épp rám zuhannak, s igyekeztem úgy tartani
fejemet, hogy mennél kisebb kárt tegyenek bennem, a fölvonón belekapaszkodtam a
bársonypadba, hogy a szerencsétlenség pillanatában csökkentsem a zökkenést,
nyári zivatarok idején a mennydörgés után nyitott szájjal vártam a villámütést.
Képzeletem eléggé élénk, de - úgy látszik - mégsem annyira, hogy ilyen
silányságot is számba vegyek.
Mindenesetre
furcsa lett volna meghalni úgy, hogy egyszerûen agyoncsapjon egy banalitás.
Még mindig
bámultam az ízzé-porrá tört téglát, a példabeszédek hírhedt tégláját, melyre
nyilván épp azért nem gondoltam, mert kiskoromtól fogva nap nap után beszéltem
és hallottam felõle. Megvetõen rúgtam odább.
Azt hittem,
hogy már megunta. Azt hittem, hogy annyi idõ múltán új ötlete is támadt, s
szégyellné megismételni elcsépelt csínyjét, az egyetlent, amit tud. Azt
hittem, hogy sokkal eredetibb.
1927
|