KÖRKÉRDÉS

A híres író korán õsz oroszlánsörényével déli egykor még az ágyában hevert. Sötét angol teát reggelizett cukor nélkül. Belépett a titkárja. A reggeli postát hozta.

- Mi újság? - kérdezte tõle.

- Semmi - jelentette a titkár. - Néhány magánlevél. A hollandi kiadó pénzt küld. Elfogyott az elsõ kiadás, tavaszra új jön. Autogramkartonok, meghívók, folyóiratok. Tiszteletpéldányok. Azonkívül egy körkérdés.

A híres író elbiggyesztette száját. Utálta, ha körkérdésekkel zaklatják. Ennél csak egyet utált jobban. Azt, ha nem zaklatják körkérdésekkel.

Bágyadtan érdeklõdött:

- Mirõl szól a körkérdés?

- Az emberiség jövõjérõl - rebegte a titkár, s máris gyorsan olvasott:

Vajon hisz-e ön az emberiség jövõjében, és hogy látja a háború keserû tapasztalatai után?... A mozi... a rádió... Nagyon fontosnak tartjuk, hogy megtisztelõ válaszát...

- Satöbbi - hadarta a titkár -, a szokott formaságok.

- Csak olvassa tovább - szólt rá a híres író, szigorúan.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy nagybecsû válaszát mennél elõbb megkapjuk, mert az ön mindig érdekes és értékes egyéni véleményére nemcsak olvasóinak itthoni nagy tábora figyel, hanem az egész mûvelt Nyugat is. Nyilatkozatát ünnepi számunk kiemelkedõ ékességének szánjuk.

- Igen, igen - mondta a híres író, felkönyökölt az ágyában, és elmerengett.

Egy darabig merengett. Részint a holland forintokon merengett, részint mindig érdekes és értékes egyéni véleményén, részint pedig az emberiség jövõjén. Az utóbbira vonatkozó véleményével máris elkészült. Feje telis-tele volt szavakkal, melyek osztódás útján szaporodtak, mint a baktériumok. Az emberiség jövõjét általában biztatónak, majdnem rózsásnak vélte.

- Diktálok - fordult a titkárhoz. - Az emberiség jövõje, ugye? Adja csak ide azt a levelet.

A titkár átnyújtotta. Erre a híres író elsápadt. Levonógéppel sokszorosított körlevél volt, elmosódó, alig olvasható, lila betûkkel, csak nevét írták oda tintával, egy felsõ rekeszbe, legalább az ötvenedik másolat lehetett. Így még ötven embernek van olyan mindig érdekes és értékes egyéni véleménye, mint neki.

- Disznóság - mormolta fogai között, s a levelet összegyûrte, ledobta a földre.

A titkár aki gyorsíróironját már a papíron lebegtette, elõrehajolt:

- Szóval nem írunk?

- De - sóhajtotta a híres író, mint egy vértanú -, azért írunk - s diktálni kezdte véleményét az emberiség jövõjérõl.

Ezt most sokkal sötétebbnek látta, mint néhány másodperccel ezelõtt, majdnem gyászosnak.

Úgy érezte, hogy az ostoba és boldogtalan emberiség hanyatt-homlok a végsõ veszedelembe rohan.

1927