|
Múltkor, egy sötét, téli reggelen vidékre kellett utaznom.
Úgy terveztem, hogy majd villamoson megyek ki az állomásra. De a keltõóra késõn
csörömpölt fel. Kiskocsiért telefonoztam. Nagyot küldtek, négyüléseset,
vadonatúj, takarosat. Ragyogó ablakaival puhán gördült kapunk elé. Kezembe
kaptam kézipoggyászomat, egy halványbarna disznóbõr bõröndöt, mert elõzõ este
véletlenül ebbe csomagoltak be, s indultam.
A
pályaudvaron három hordár vett körül. Egyik nyitotta az ajtót, másik a kocsit
fizette, harmadik szaladt poggyászommal jegyet váltani. „Elsõosztály” - szólt
elmenõben, már állítóan, mint aki másra nem is gondolhat, s én, aki másodikon
akartam utazni, bólintottam.
Beszálltam
egy üres fülkébe. Halkan koccant az ajtó üvege. Megjelent a kalauz. Feszesen
tisztelgett, majd felém hajolva bizalmasan, de végtelen tisztelettel
érdeklõdött utam, sajátos kívánságaim és hordárom iránt. Néhány pillanat múlva
lenn kiabálta a hordárom számát, s vele együtt többen, oly riadalommal, mintha
tûzvész ütött volna ki. Jött a hordár. Könnyû kézibõröndömet, melyet kisujjamon
is elbírtam volna, ketten hozták, õ meg a kalauz. Alig múlt pár perc, a kalauz
ismét feltûnt ajtóm elõtt egy másik, paszományos, tekintélyes alkalmazottal,
aki fehér kesztyût viselt. Egy darabig félénken szemléltek a folyosóról,
valamit tárgyalhattak, aztán beléptek. Értésemre adták, hogy a mellette levõ
fülkében még kényelmesebben utazhatom. Bevezettek oda, de az éppen olyan volt,
mint az elõbbi. Biztosítottak, hogy amennyiben az étkezõbe méltóztatnék
fáradni, õk azonnal lezárják a fülkét, állandóan közelemben fognak tartózkodni.
Nem szóltam
semmit.
Ebben a
pillanatban meggyulladt a villany, tündéri fénnyel öntötte el az eddig homályos
fülkét. Éreznem kellett, hogy ez nekem, csak nekem szól. Úgy rémlett, hogy egy
meseországba csöppentem, ahol legtitkosabb kívánságom is teljesedik. A kalauz
fölpolcolta elém a kis lecsapható asztalkát. Íme, gondoltam, a mesék
terüljasztalkája.
Nyilvánvaló
volt, hogy félreismertek. Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más,
egy jelentõs ember, tehát megbízott, hivatalos kiküldött, súlyos közéleti
egyéniség, aki fölemel, porba sújt, intézkedik, kiutal, utcákat hasít,
bányajogot ad, trafikjogot azonban mindenesetre.
Ezt a
félreértésüket ekkor még könnyûszerrel eloszlathattam volna. Csak úgy kellett
volna viselkednem, mint egyébkor. De bármennyire nehezemre esett leküzdenem
természetes hajlandóságomat, hogy mindenkit és mindent észrevegyek, erõszakot
tettem magamon. Szórakozott, fátyolos szemmel tekintettem rájuk, mint egy nem
létezõ világ álomalakjaira, csak biccentettem, elhárító mozdulatokkal
beszéltem, legföljebb néhány alig érthetõ szót mormoltam. Az öregebbik kalauzt,
aki biztosan apám lehetett volna, „barátom”-nak neveztem.
Késõbb,
amikor már megindult a vonat, lehetetlen volt kiesnem szerepembõl. A kalauzok,
az étkezõkocsi alkalmazottai, a takarítóasszonyok folyton-folyvást figyeltek.
Amint le-föl járkáltak a folyosón, amennyire a hódolat megengedi, egy-egy riadt
pillantást vetettek felém, mint egy ketrecbe zárt vadállatra, a legnemesebbre,
az állatok királyára, az oroszlánra. Õszintén szólva most már nekem is örömet
okozott a játék. A szélhámosok szívdobogtató kéjét élveztem, akiket másnak
vélnek, mint akik. Ezért áldozatot is hoztam: Egy könyv hevert elõttem. Bölcsen
és helyesen ki se nyitottam. Elõkelõ ember nem olvas. Az már mindent tud.
Tartózkodtam a gondolkodástól is, mert az gyötrelmesen rút ráncokat vés
arcunkra. Mindössze a fákat néztem, igen szigorúan, s az elrohanó
sürgönypóznákat, melyek láttomra ijedten ugrottak félre.
A
személyzetnek láthatólag fájt, hogy semmit se kértem. Aggódtak miattam, hogy melegem
van vagy hogy fázom. Részvét tükrözõdött szemükben, mikor könyökömet az ablak
párkányára támasztottam, a gondolat is kétségbe ejtette õket, hogy a durva fa
esetleg feltörheti finom bõrömet, s szerettek volna alája egy selyemkendõt
teregetni. Erre azonban nem adtam alkalmat.
Csak
egyetlenegyszer volt módjuk, hogy távolról, látatlanul segítségemre siessenek.
A kocsi másik végében bõgni kezdett egy csecsemõ. Ijedten futkároztak a
folyosón, aztán a csecsemõ hirtelen elnémult. Hogy mi történt, nem tudom. Lehet,
hogy valamelyikük egy hosszú késsel azonnal elvágta a csecsemõ torkát, de lehet
az is, hogy az anya a maga jószántából dobta ki gyermekét a robogó vonatból,
nehogy nyugalmamat megbolygassa.
Másodpercnyi
pontossággal érkezett meg vonatom. Megint ketten vitték ki poggyászomat, mély
hajlongások közepette. Ekkor mindent elronthattam volna. De sem nem köszöntem
meg kedvességüket, sem borravalót nem adtam. Közönyösen, a levegõbe meredve
hallgattam. És ez hatott. Csak most hitték el igazán, hogy valóban az vagyok,
akinek gondoltak.
Egyébként a
pályaudvaron mindenki „vigyázz”-ban állott. A jegyszedõ vasutas is. Nem kérte
jegyemet. Út nyílt elõttem. Én pedig mehettem elõre, fölfelé, azon az ösvényen,
mely a csillagok felé vezet.
1928
|