CHMELL ARISZTID

1

Ha meghalunk, egyszerre mindent elfelejtünk, amit tudtunk és láttunk. Bizony, barátaim. Ma reggel hirtelenül ez jutott eszembe. Sok mindent kellene még elmesélnünk egymásnak. Nézzétek, itt van például Chmell János esete. Emlékeztek még rá?

Nem emlékeztek. Nevét talán még tudjátok, de õt magát már régen elfeledtétek, hálátlanok, pedig hajdan - húsz-huszonöt esztendõvel ezelõtt - sokat mulattunk rajta.

Egy sötét, csikorgó téli délutánon együtt mentünk el mi, ifjú mordályégetõk, annak a tisztes, hagyományokban gazdag irodalmi társaságnak az ülésére, ahol székfoglalóját tartotta. Istenigazában ki akartuk magunkat röhögni.

Ismeritek ezeket a fölolvasó üléseket. A terem komor, fönn gázlángok lobognak, az asztalon két gyertya ég, mint a siralomházban vagy egy szegényes ravatal mellett. Igen, én ilyenkor mindig a halálra gondolok, a gyászszertartásra. A fölolvasó kántáló hangja, akár a halottas ének. Csak arra várok, hogy a koporsófödelet, mely valahol a falhoz támasztva áll, megragadják a gyászhuszárok. Az asztalt zöld posztó borítja. Vizespoharak a sárgás bádogtálcán, s a palackban víz, igazi víz. Üdvözlöm a vizet, mely legalább valódi, harmatcsöpp nekem a sivatag aszályában. Üdülés lankadt lelkemnek, mikor a fölolvasó egy kortyot iszik, megnedvesíteni hervadt ajkát, s azt kívánom, vajha minden mondata után innék, legalább õ. Milyen szép künn az élet, a nõk és a bûnök, a patikában a méregszekrény, a sok hirtelen halál, az a sok rendetlenség, mely lépten-nyomon elénk bukkan, mikor nem is keressük, s ezek keresve se találnak semmit, kopaszon és vénen, a májbajukkal, meszes ereikkel meg egyéb gyógyíthatatlan nyavalyájukkal a szépségrõl elmélkednek, s papirosukat csörgetve tintás szókat silabizálnak: „Üdvözlöm... fennkölt... mindazonáltal...”

Mi kaján szerénységgel a leghátsó padban húzódtunk meg. Sokáig kellett rá várakoznunk. Elõtte több fölolvasó szerepelt. Csak aztán következett maga Chmell János.

Ásatag, topa emberke volt, alacsony termetû és fürge, hátrafésült, deresedõ hajjal, tüskés szakállal. Kissé pisze orrán csíptetõt viselt. Térdeit hosszú, ünnepélyes ferencjózsef verte. Amint megjelent a dobogón, egyesek hanyatt-homlok menekültek.

Ezek nem tudták, hogy õ nekünk a kaviár. Rossz írónak lenni könnyû. De olyan rossz írónak lenni, mint õ volt, az már valami. Az annyi, mint elsõnek lenni sok-sok millió ember közül.

Pimaszul rábámultunk. Ott ült két gyertya között, amely halottas fényt szitált egészségtelen arcára, s duplára hajtott csíptetõjét kézirata fölé tartva pöszén hadarta végtelenbe nyúló mondatait, olvasott-olvasott, valami hosszút és unalmasat.

Vagy egy fél óráig egyik ámulatból a másikba estünk. Csodálkoztunk azon, mennyire ismeri már az unalom mûvészetét, s tévedésbõl se mond olyat, ami kissé meglepõ vagy szokatlan. De ezt is eluntuk. Végre az unalmat is meg lehet unni. Sok volt a kaviárból. Abból se lehet megenni egy hordóval. Botrányosan kezdtünk viselkedni. Közbeszóltunk, helyeseltünk, és olykor minden ok nélkül tapsoltunk is. A kínos jelenetnek a társaság egyenruhás szolgája vetett véget, aki odajött hozzánk, s csöndesen eltávolított bennünket.

Akkor a fölolvasó majdnem egyedül maradt a társaság néhány elnöklõ tagjával meg a régi, dicsõ költõk márványszobraival, akik szintén nem szökhettek meg. Nyilván zavartalanul fejezhette be fölolvasását.

Amint tudjátok, barátaim, az õ neve évtizedekkel ezelõtt tûnt fel egy pályázaton. Ez a társaság százaranyas díjat tûzött ki ötfelvonásos tragédiára, amely tárgyát a magyar történelembõl meríti. Chmell János, akinek ekkor már több történelmi tragédiája hevert készen íróasztala fiókjában, kivett egyet, a Nápolyi Endré-t, s beküldte. A pályázat föltételei között szerepelt egy pont, mely szerint verses mûvek elõnyben részesülnek a prózaiakkal szemben, bizonyára azért, mert verset, mértékre szedett sorokat sokkal nehezebb írni, mint gyalog prózát, melyet elvégre mindenki beszél. Hogy ennek a körülménynek köszönhette-e szerencséjét vagy másnak, nem tudom, de bizonyos, hogy Chmell János a száz aranyat s a vele együtt járó költõi dicsõséget megnyerte.

Pályája ekkor delelt. Megkoszorúzott munkáját elõadták egy díszelõadás keretében. Nem aratott sikert. Darabjában pedig volt minden, ami kellett, tragikum és bonyodalom, szerelem és célkitûzés, történelmi hûség és eszményítés is, lovagok, apródok, udvarhölgyek, egy gonosz ármánykodó, ki tõrt fen a nemesre, s egy udvari bolond, ki keserû igazságot mond a királynak, akár Shakespeare-nél, a brit szellemóriásnál. Mégse tetszett. A kritika fanyalogva fogadta, a nézõk vállukat vonták, úgy érezték, hogy egyáltalán nem érdekli õket. Csak néhány barátja és ismerõse verte össze tenyerét, mire Chmell János meg is jelent a függöny elõtt, s egy babérkoszorút vett át. Ekkoriban választották a társaság tagjai közé, s ekkoriban tartotta meg székfoglalóját is.

Ami utána történt, az nemigen ismeretes. Küzdelmes évek következtek rá. Képzett ember volt, tanár - egy gimnáziumban a magyart és történelmet tanította -, s a legmagasabb kitüntetés birtokában se bizakodott el. Azon iparkodott, hogy tökéletesítse magát, s tehetségét lehetõleg kibányássza. Tisztában volt azzal, hogy aki írói pályára lép, annak sokat kell dolgoznia és szenvednie. Egyelõre az elmúlt idõk remekíróit tanulmányozta, a klasszikusokat, és õ is klasszikus akart lenni. Öt év alatt hét drámát fejezett be: a Szent István-t, Aba Sámuel-t, Rákóczi-t, Bocskai-t, Thököly-t, Zrínyi Iloná-t és Görgey-t. Általában csak a nagy tárgyakhoz nyúlt. A kisebbeket megvetette. Meg volt gyõzõdve, hogy ami a valóságban nagy, az írásban is az. A virágot költõinek tartotta, a káposztát prózainak. Úgy hitte, hogy aki a viharról ír, az férfias író, viszont aki a szellõrõl ír, az okvetlenül nõies író. Õ az elõbbit választotta.

De újabb munkáival nem volt szerencséje. Még bemutatták ugyan régi darabját, az Arisztid gróf-ot, de ezt oly részvétlenség fogadta, hogy a második elõadás után sürgõsen le kellett venni a mûsorról, s ezzel végképp el is volt temetve. Chmell János sehogy se haladt elõre. Egyet zökkent, belekoppant valamibe, megállott. Drámáit immár hiába nyújtotta be ahhoz a társasághoz, mely hajdan kitüntette, nem nyert többé. Úgy tetszett, hogy üldözi a sors, nem értik meg kortársai. Majd azt képzelte, hogy „hanyatlik”. Már-már boldogan gondolt vissza a Nápolyi Endre bemutatójára, mely szemében a dicsõség kezdett lenni, szívesen idézte vissza a pillanatot, mikor a színpadi lámpák fényében ragyogott. „Hejh, ha még egy olyant énekelni tudnék” - sóhajtott Arany Jánossal.

Erre lefelé kezdett licitálni. Szerényebb helyeken kopogtatott, kiszimatolt minden pályázatot, melyet egy közmûvelõdési kör vagy asztaltársaság hirdetett, oda küldözgette be drámáit, idegen kézírással, nevét tartalmazó jeligés levélkével, de itt csak második díjat nyert, máskor pedig mûvét pusztán „dicséretre tartották érdemesnek”. Minthogy darabjai évekig porosodtak a budapesti színházak irodáiban, s az igazgatók egymás után adták vissza többé-kevésbé udvarias szavak kíséretében, a vidékre vetette szemét. Egy ízben sikerült megállapodnia egy öreg, vidéki színigazgatóval, hogy a Nápolyi Endré-t elõadatja, azzal a föltétellel, hogy a szerzõ a kiállítási költségekre való tekintettel lemond a tiszteletdíjról. A bemutatóra, melyet iskolai szünnapra tûzetett ki, leutazott, s a kivezényelt diákokkal meg egy tájékozatlan közönséggel ünnepeltette magát mint „fõvárosi író”-t. Csakhogy késõbb ilyen alkalom sem akadt. Chmell János erre kissé alkalmazkodni akart a „kor szelleméhez”. Nagyszabású „modern” regényt írt a gyermekelhajtás ellen, rámutatva arra, hogy ez hazánk veszedelme, majd egy másik regényt, melynek hõse egy óriási lángész, festõ, de egyben reformátor, forradalmár és politikus is, aki részint képeivel, részint tüzes beszédjeivel Magyarországot a szó szoros értelmében megváltja. Saját költségén kiadott két balladakötetet. Évek múltán talált magának egy bukófélben levõ napilapot is, mely állandó zavarokkal küszködött, és nem fizetett munkatársainak. Itt naponta kifejthette nézeteit a nõi szívrõl, a szerelemrõl és a világegyetemrõl.

Azt, hogy teljesen névtelen volt, nem merném állítani. Tagadhatatlan, rossz csengésû neve volt, de neve azért csengett és forgalomba is jött, mint hamisított pénzdarab, melyet senki se fogad el fizetési eszközül: mindenki ismerte és eleve visszautasította. Az irodalmi piacon elsõ helyen jegyezték a non-valeurök rovatában. Mikor emlegették, az augurok összemosolyogtak, írótársainak ajkán egy biggyedt, szánakozó fintor jelent meg. Késõbb az írók rájöttek, hogy szükség van rá.

Hivatást teljesített. Valamint mindnyájan ösztönösen szeretjük a lángelmét, mert diadalmas, mindent legyõzõ tehetsége kitágítja elõttünk az emberi lehetõségek határait, s elhiteti velünk, hogy elõttünk is nyitva a pálya, melyet befutott - végre mi is embertársai vagyunk -, titokban Chmell Jánost is megszerették, mert a tollforgatók a csüggedés és önbírálat pillanataiban boldogan tekintettek erre a mélypontra, önmagukat vigasztalták azzal, hogy nála mindannyian különbek. Így alakult ki olvasóközönsége, fõképp az írók táborából. Már olvasták is. Egy hírneves drámaíró kívülrõl tudta a Nápolyi Endre néhány szebb jelenetét, s baráti társaságban el-elszavalta. Mások elõfizettek a lapra, melynek munkatársa volt. Lesték a cikkeit. Egy-egy megállapítását, mely az önkéntelen humor fényében csillogott, megceruzázták és körbeadták. Akadtak már Chmell-szakértõk is, akik chmellizmusról beszéltek. Nevét egyre gyakrabban lehetett látni a humoros karcolatokban. Chmell János fogalommá vált. Õ volt a rossz író, a lehetõ legrosszabb író, itthon és talán külföldön is, aki állandóan íróasztalánál kuksol, meddõ igyekvéssel, éjjel-nappal régi magyar királyokkal társalog, csilingelõ versikéket faricskál, hõsiesen nekilendül, de nyomban orra is bukik, zörgõ babérkoszorú lóg nyakában egy fakó nemzetiszínû szalaggal, és kis disznószemével búsan szemléli a Nápolyi Endre berámázott színlapját. Az élclapok is szerepeltették. Ha valamelyik ócska humorista a napi tréfájához csattanót keresett és nem talált, elég volt odacsapni a végére Chmell János nevét, hogy a hatás teljes legyen. Ez az egytagú név úgy pukkant, mint a békarakéta. Egyéb ötlet híján gyakran folyamodott hozzá a kabarék konferansziéja is. Puszta említésére zsizsegni kezdett a nézõtér, viszkettek a tüdõk, fölfakadt a nevetés. Az emberek már képzelõdtek felõle. Azok, akik sohasem olvastak tõle semmit, és közönyösen haladtak el az irodalom jó és rossz termékei mellett, mulattak azon, hogy Chmell János létezik, ténykedik és ír, jótékony fölény dagasztotta májukat, hogy valahol van egy szellem, aki mindenkinél laposabb, alantasabb. Ez már a dicsõség volt. Mert mi más a dicsõség, barátaim, mint valami, ami szájról szájra száll, szervesen, önmagától növekszik, gyakran anélkül, hogy táplálnák, s elborít egy alakot fényes ködével, úgyhogy késõbb sokszor már az alakot se látjuk, csak azt a legendát, mely csodálatosan és rejtélyesen hajtott ki belõle?

Dicsõségét meg is érdemelte. Nem csüggedett, ernyedetlen kitartással dolgozott. Tüneményes könnyûséggel írt. Ami eszébe jutott, azt tüstént leírta, és amit leírt, az tüstént megnyerte tetszését. Neki semmi se volt teleírni ötszáz vagy ezer oldalt. Egy írnok, akinek ezt le kellett volna másolnia, bizonyára írógörcsöt kap, de õ, aki ki is gondolta, nem fáradt bele. Vakációban ingujjra vetkõzve vágott neki valamelyik hatalmas munkájának. Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Bevonult udvarra nézõ dolgozószobájába, az elõadás kezdetéig dolgozott, aztán alig várta a pillanatot, hogy hazajövet újra átadhassa magát a tinta és a papír mámorának.

Ezt az élvezetét megszerezte egy másikkal is. Szenvedélyesen dohányzott, egyik szivarról a másikra gyújtott, rágta, ette a szivarokat. Nyála barna volt, ujja és körme sárga. Amihez hozzáért, azon a bagólé sárgásbarna foltokat hagyott, a kéziratpapírjain is, mintha csokoládéval öntötte volna le õket.

Harcosok vonultak elõtte sisakban, páncéllal, kelevézzel, pihegõ hírnökök, akik jelentettek valamit és azzal el is tûntek, püspökök, zászlósurak, akik közül tetszése szerint bárkit megölhetett. Egy tollvonással harmincezer embert kaszaboltatott le. Tömegeket idézett, s ha szükségesnek mutatkozott, föl is lázította zárójelbe tett utasításával, melyet többnyire így fogalmazott: a tömeg lázong.

Már ötvenedik évét tiporta, mikor belefogott egy új drámájába Albert királyról, aki tudvalevõleg Neszmélyben halt meg, dinnyeevés következtében. Egy decemberi hajnalon, valamivel karácsony elõtt, szivarfüsttel pácolt odújában ezen dolgozott. Családja még aludt. Varázsos csönd zsongott fölötte. Szaporán percegett a tolla, képek cikáztak el, jambusok zendültek káprázó fülében. Szinte készen vetette papírra azt a hosszú monológot, melyben a tragikus sorsú király, kezében egy dinnyével, a mulandóságról elmélkedik s elbúcsúzik az élettõl. Rendkívül meg volt vele elégedve. Többször egymás után elolvasta. Elõbb halkan, aztán szokása szerint hangosan, le-föl járkálva szobájában. Hétkor a cseléd behozta reggelijét. Chmell János megitta a kávét, egy fél kiflit fogyasztott hozzá, de nyomban utána hirtelen rosszullét fogta el, gyomra fölémelyedett. Félretolta a bádog hamutartót, melyben undorítóan bûzlöttek a nyálas, hideg szivarcsutkák. Egy pohár vizet hajtott le. De akkor az émelygés oly hevessé vált, hogy kiszaladt az árnyékszékre, és hányt.

Amikor visszatámolygott szobájába, s a derengõ reggeli fényben megpillantotta magát a tükörben, arca oly halálsápadt volt, hogy megrémült. Leroskadt egy karosszékbe, az íróasztala mellé. Orráról levette csíptetõjét, maga elé tekintett, a rövidlátóknak puha, gyermeteg szemével, melyben - úgy rémlik - az egész világ fájdalma és gyámoltalansága ott van, mikor nem takarja el a megszokott lencse. Rosszulléte ismétlõdött. Ekkor fölkeltette feleségét. Ez egy ösztövér, magas asszony volt, aki rendszerint csak háromnegyed nyolckor ébredt, mikor férje iskolába ment. Az asszony szidta a vizes pesti tejet, a sváb kofákat, meg azt a sok fene szivart, és nikotinmérgezéstõl tartott. Urát levetkõztette, ágyba fektette, gyomrára hideg borogatást tett. Elhívatta háziorvosukat. Az nyomkodta Chmell János gyomrát, s némi érzékenységet észlelt a bal oldalon. Mindenesetre gondolkozóba ejtette agyagszínû arca, valamint az, hogy az utóbbi idõben soványodott, és - amint a felesége mondta - kabátja, mellénye lötyög rajta. Azt tanácsolta, hogy a klinikán rendszeres gyomorvizsgálatot végeztessenek.

Ezt õ halogatta. De hogy nem maradtak el a rosszullétek, s egy ízben a hányás is jelentkezett, a karácsonyi szünidõben elment a klinikára. Ott kikérdezték, s azzal bocsátották el, hogy két napig nem szabad se húst, se parajt ennie, s harmadnap éhgyomorral jelentkezzék. Chmell János ezeken a napokon szertartásosan és lelkiismeretesen készülõdött. Minekelõtte elindult, arról se feledkezett meg, hogy székletét a tudományos vizsgálat céljaira egy porcelán tégelybe tétesse, azt lekötötte a befõttekhez használatos, vízhatlan hártyapapírral, melyre saját kezûleg írta teljes nevét, mint irodalmi munkái alá. Ólmos esõben érkezett az Üllõi útra. Túlesvén a próbareggeli s a bizmutkása gyötrelmén, egy tanársegéd a röntgenterembe vezette, átvilágította, lefényképezte mellkasát és gyomrát, s õ egy pillanatra láthatta bordáit.

Orvosai úgy vélték, hogy leghelyesebb, ha befekszik az osztályra. Õk róla tárgyalván rendszerint csak két betût mondtak, mintha fogukat szíva fölöttébb csodálkoznának. Ezt a két betût: c. c. Kétségtelenül megállapították a carcinomát. Feleségével közölték, hogy egy kis mûtétet kellene rajta végrehajtani, mégpedig sürgõsen. A beteget átszállították a sebészetre. Itt a sebésztanár föltárta a gyomrot, de csak éppen kinyitotta, aztán mintha puszta kíváncsiságból tekintett volna beléje, vásott gyermek módjára, aki mindenbe belekukkant, megnézi, hogy mi is van ott, nyomban összevarrta. A rákos daganat annyira elharapódzott, áttevõdött egyéb szervekbe is, hogy megkísérelni se volt érdemes az operációt.

Miután sebe begyógyult, a beteg valamivel jobban lett. Még magához kérette az Albert király kéziratait is. Tûrhetetlen fájdalmait morfiumoltásokkal csillapították, s a méreg részegségében arról ábrándozott, hogy majd kórágyán fejezi be. De ereje napról napra hanyatlott. Kezét már nem volt képes fölemelni. Nem tudott sem enni, sem inni. Hangja megvékonyodott, mint egy kisgyereké. Az orvosok azt hitték, hogy még pár hónapig elélhet. Egy este azonban, február elsején fél hétkor váratlanul meghalt.

Halálhírérõl elõször az újságok értesültek, a kõnyomatosból, mely egy kurta napihírt közölt pályafutásáról, életrajzi adatokkal tarkítva. Ezt az újságírók viszolygó ámulattal és részvéttel ollózták le, mutogatták egymásnak, bevitték a szerkesztõhöz, mint csodabogarakat szokás. Tûnõdve néztek maguk elé. Nem lehetett tagadni az események jelentõségét. Egy trón maradt üresen, melyen évtizedekig ült a legrosszabb magyar író, s most ez üresen marad, interregnum következik mindaddig, míg a közvélemény méltó utódot nem talál, aki mindenkinek egybehangzó ítélete alapján elfoglalhatja helyét. A rovatvezetõ leragasztotta a hírt, és jelezte: kis borgisz compresse.

Reggel az olvasók hasonló érzéssel olvasták ezt, hitetlenül, a fejüket csóválva. Chmell Jánost, aki visszavonultan élt, és nem járt társaságba, legtöbbjük sohase látta, csak képzeletével építette föl alakját, tarkabarka, bohó élcekbõl. Most egy pillanatra arra gondoltak, hogy ez a közéleti figura, akin annyit derültek, valóban volt, ember volt, élt, mint õk, és meghalt, mint akármilyen más ember.

2

A koporsónál egy tizenhárom éves fiú is ott állt könnyekben fuldokolva, zsebkendõjét áthevült arcára nyomkodva, az elhunyt egyetlen fia, Chmell Arisztid.

Arisztid akkor született, mikor apja nagy reménység közepette Arisztid gróf címû tragédiáját írta. Innen kapta a nevét. A darab megbukott, de fia megmaradt. Chmell János örült, hogy legalább a mindennapi életben hallhatta kedvenc hõsének a nevét, fia pedig viselte ezt, mint valami korszerûtlen, társadalmi osztályához nem illõ, szomorú papiros éket.

A zord kamasznak az orra megdagadt a sírástól, szeme lázasan égett. Õt annak idején nem értesítették a betegség halálos voltáról, részleteibe sem avatták be. Éppen Phaedrus meséjét fordította a hollóról és rókáról, hogy a szótárak és a latin igék között rácsapott a halálhír, s gyorsan kiragadta az iskolapadból és pajtásai közül. Fájdalmát csak most élte ki. Nézegette a halál barbár pompáját, a virágos ravatalt, apja ismert barátait, kik a gyertyafényben merõben másoknak rémlettek, s édesanyját, ki gyászruháját, az egész arcát, alakját eltakaró fátyolát oly hirtelen öltötte föl, mint egy színésznõ, egyik jelenetrõl a másikra.

A temetésre a fiú vadonatúj fekete kalapot kapott, széles gyászszalaggal, fekete pamutkesztyût, melynek ujjait idegesen húzogatta, míg a szertartás folyt. A halottasházban, a virágoktól fülledt levegõben szemlélte apja viaszsárga, haláltusától eltorzult arcát. Fõképp az ijesztette meg, hogy nem volt rajta a szokott csíptetõ, melynek mély nyoma még mindig ott látszott az orra nyergén. A halált másnak képzelte, sokkal rémesebbnek, sokkal tragikusabbnak és fönségesebbnek. Épp az egyszerûsége lepte meg, az érzékelhetõ volta, a csöndje, aztán a járás-kelés, mely körötte folyik, azok az emberek, kik közvetlen közelében a maguk dolgára gondolnak, hasznos-józan intézkedéseket téve, az például, hogy fejetlen kétségbeesésében is kifizetnek egy számlát, vagy borravalót adnak a koszorút vivõ szolgának.

A sírnál két szónok beszélt. Egy öreg, kiérdemült író képviselte azt a tisztes, hagyományokat õrzõ társaságot, mely egykor megkoszorúzta Chmell János drámáját. Ez láthatólag félvállról vette föladatát, csak éppen letudta. Pár udvarias szóval emlékezett meg az elhunyt kitartásáról, szorgalmáról, hangsúlyozta, hogy „mennyire szerette a szépet”, majd tanári mûködését méltatta. A tantestület nevében az igazgató búcsúztatta Chmell Jánost. Õ viszont annál részletesebben terjeszkedett ki irodalmi pályafutására. Arisztid lesütött szemmel hallgatta a beszédeket, s megkönnyebbült, mikor a pap századoktól megszentelt karingében az alázat és megbocsátás szavait rebegte.

Temetés után kocsin ment haza édesanyjával, s együtt fogadták a részvétlátogatókat. Semmi kétség, ez már nem volt közéleti esemény, csak afféle magánügy, magángyász. Az özvegyet ez egy kicsit bántotta is. Estefelé becsöngetett hozzájuk Evelin, az öreg grófnõ. Chmell János annak idején bejáratos volt a grófnõ kastélyába, a többi íróval együtt olykor õt is meghívták irodalmi teára. A grófnõ, aki magát a nemzeti irodalom védõangyalának tekintette, és születésénél fogva fölötte állt az érdekcsatáknak meg a hírlapi hajszáknak, nem az eredményt dobta latra, hanem a szándékot, méltányoló fejbólintással vette tudomásul, hogy az Istenben boldogult is író volt, akár az a csomó ember, ki betûvetéssel keresi kenyerét, ezért kötelességének tartotta, hogy fogatát megállítsa házuknál, s néhány részvevõ szót intézzen az özvegyhez és az árvához. Rövid látogatása a polgári jelenlevõk között ünnepi, zavart megindultságot keltett.

Arisztid már régen ismét iskolába járt, mikor gondolkozni kezdett arról, hogy voltaképp mi is történt. Tétova, homályos gondolatok voltak ezek. Olyan kellemetlenek, hogy fintorognia kellett rájuk. Kimondhatatlan zûrzavar lakozott kamaszfejében. Látta, hogy eltûnt valaki. Egy szebb hazába költözött, mondották, egy jobb hazába. Anyja pedig folyton arról beszélt, hogy milyen „áldott, jó ember volt”. Õ ilyenkor fölkelt tankönyvei mellõl, homlokát ráncolta, és fölsóhajtott. De nem érzett semmit. Sok mindent érzett ahhoz, hogy valamit érezzen. Lakásuk nagyobb lett, szabadabban is mozgott, nem kellett immár lábujjhegyen járkálni attól való félelmében, hogy zavarja apját a munkában. Képe napról napra homályosodott benne. Miután az élettel való kapcsolata megszakadt, semmi sem táplálta az emlékeket, melyek egy darabig pangottak, aztán föloszlásnak indultak, megrohadtak, mint a test vér híján. Pár hónap múlva azt se tudta, hogy milyen volt. Fotográfiákra emlékezett, mindenekelõtt arra a nagyított arcképre, mely anyja ágya fölött függött, széles fekete rámában. Ez elevenítette meg képzeletét, s azzal áltatta magát, hogy hajdan csakugyan ez az ember mozgott szobáikban. Az igazi elhalványodott. Mindössze néhány laza, elnagyolt mozzanat maradt belõle. Este a kabátja lógott egy széken, mint egy madárijesztõ, feje árnyékot vetett a falra, amint egy rövidzárlatkor a gyertyát emelte, savanyú izzadságszagot terjesztett a hûvösvölgyi kirándulás alkalmával, dolgozószobájában pedig sétált, írt és szivarozott.

Talán mégis a szivarszag maradt meg belõle legtovább. Ez beivódott minden tárgyába. Ha Arisztid leheveredett a díványára, a takarón érezte az áporodott, szinte megfagyott párát, a rég elszívott szivarok kigõzölgését, mint valami vad, férfias lelket, mely néha undorral töltötte el, néha azonban oly kellemesen csiklandozta, hogy majd fölsikoltott. Egyik-másik ruháját átalakították számára. Nyakkendõit megkapta, és hordta. És ezek a sajátos, egyre gyöngülõ szagukkal szintén emlékeztették az elköltözöttre, aki sokáig úgyszólván csak így élt benne: egy sajgó, magyarázhatatlanul rejtélyes szagemlékben.

Vakáció elõtt megjelent náluk Chmell János egyik kartársa, egy szürke ruhás, szürke hajú ember, szintén tanár. Ennek az özvegy átadta az íróasztal kulcsait, hogy az irodalmi hagyatékot rendezze. Napokig tett-vett a hû kolléga a dolgozószobában. Leltárt készített mindenrõl, amit talált. Számos teljesen befejezett drámára és regényre bukkant, melyrõl nem is tudtak. A kéziratokat iktatta, az utókorra gondolva piros-fehér-zöld spárgával kötötte össze, s egy nagy dobozban helyezte el.

Õ adatta el a nyolcszáz kötetbõl álló könyvtárat is, melyet az elhunyt annyi szeretettel gyûjtött. Magával hozott egy könyvkereskedõt, ki az egészet megvásárolta, meglehetõsen kis összegért, mert néhány történelmi munkán és editio princepsen kívül semmit se tartott becsesnek. A könyvtárat elszállították. Ezzel a kartárs elvégezte kegyeletes hivatását. A kéziratos dobozt átnyújtotta Chmellnének, az elhunyt néhány kötetével együtt, melyet a könyvtárból megmentett, megkérve õt, hogy tegye félre Arisztidnek, arra az idõre, „amikor majd olvasni tudja”.

Õsszel az asszony falura költözött, a nénjéhez, s fiát egy vidéki gimnáziumba adta, a piaristákhoz. Arisztidben itt fölébredt eddig rejtve-buzgó vallásossága. Töredelmesen gyónt, ájtatosan áldozott. Különösen szerette a hajnali miséket, advent és karácsony között, mikor a pap ezüsttel szegett fekete miseruhában állott az oltár elé, kitárt karokkal Szûz Máriához fohászkodott, kérve a meddõ egeket, hogy harmatozzanak, küldjék el végre a boldogtalan emberiségnek a Megváltót. Õ térden állva hallgatta végig a misét, verte a mellét, mély bûntudattal, élvezte, hogy fájnak a térdei, s minden, ami körülvette, a homályos novíciusok valami különös jelképpé váltak szemében. Apja lelke üdvéért mindennap három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondott el.

A papoknál lerakta az érettségit. Anyja, tekintve, hogy gyönyörûen rajzolt s a számtan iránt mindig hajlandóságot mutatott, a mérnöki pályára szánta, s Németországba küldte, egyetemre. Utolsó elõtti tanulmányéve végén Arisztid elvesztette édesanyját. Amíg a diplomáját meg nem szerezte, rokonai támogatták. Akkor hazajött, legénylakást vett ki, s az öreg grófné pártfogása révén azonnal állást kapott egy gyárban.

Sudár, délceg fiatalember lett belõle. Lelkes kék szeme, nyúlánk termete az anyjára emlékeztetett. Budapest, ahol csak gyermekéveit töltötte, úgyszólván idegen volt neki. Az elsõ hónapokban nem is járt sehová. Dolgozott a gyárban, itt megfizették, megbecsülték. Késõbb beiratkozott egy kaszinóba, fel-feltûnt a társaságokban is. Szerették szerény, kedves modora miatt, mind gyakrabban hívogatták ide-oda. Csinosan öltözködött. Azok az úrifiúk pedig, akik éppily csinosan öltözködtek, barátjukul fogadták, esténként vívtak egy vívóteremben, utána együtt vacsoráztak.

Egy májusi éjszakán velük jött valami nagy estélyrõl. Frakkot viselt, fehér nyakkendõt, lakkcipõt. Barátjai, mielõtt lefeküdtek, egy kávéházba akartak menni, ahol ilyenkor korhelylevest kapni, s bármennyire szabódott, hogy fáradt, becepelték magukkal.

A kávéházban tûrhetetlen fény, lárma, hõség fogadta. Hely se volt. Végre valamelyikük megpillantotta ismerõseit, néhány írót és újságírót, aki a sarokban egy hosszú márványasztalnál üldögélt. Azok odatessékelték õket.

Arisztidet bemutatták nekik. Mihelyt kiejtették a nevét, az érdeklõdés középpontjába került. Ezek a ványadt alakok, kik eddig füstfelhõikbe burkolóztak, fölemelték fejüket, kíváncsian rátekintettek, összesúgtak, tanácskoztak, megint rátekintettek, s akkor szájukon megjelent egy pimasz, rosszul leplezett, körbefutó gúnymosoly.

Mióta hazajött, nem elõször tapasztalta ezt. Bármennyire tapintatos volt az a kaszinótársaság, melyben eddig mozgott, nemegyszer megesett már, hogy valaki a neve hallatára elnémult, az jutott eszébe, vajon Chmell Arisztid csakugyan fia-e annak Chmell Jánosnak, de nem merte megkérdezni tõle, hanem bizonyos zavart csönd után félrevonta valamelyik barátját egy ablakmélyedésbe, ott hosszan vallatgatta, s azalatt mind a ketten furcsa, részvéttel teljes tekinteteket lövelltek feléje. Máskor hangosan vitatkoztak színdarabokról, könyvekrõl, s beléptekor másra terelték a szót, alkalmasint finomságból. Arisztid tudta, hogy körülbelül olyan nevet kapott örökbe, mint valami bûnözõ fia, aki belügyminiszteri engedéllyel megváltoztathatja nevét. Apja nem halt meg egészen. Az a különös halhatatlanság, melyet munkásságával teremtett, követte õt lépésrõl lépésre.

De ilyen szemtelenül még sohasem alázták meg. Az egyik részeg fráter fölkelt, rámutatott, félhangosan magyarázott valamit a társainak, mire ezek hahotázni kezdtek. Többször megismétlõdött ez a hahota. Viselkedésük oly kihívó volt, hogy azon tépelõdött, mit tegyen. Beléjük köthetett volna, fölpofozhatta volna õket sorra. De úgy döntött, hogy nem érti el a sértést. Az asztalra könyökölt. Tekintetével célba vette annak a részeg fráternek a homlokát, melyet huszonöt lépésrõl is biztosan eltalált volna. Málnaszörpöt rendelt. Lassan szürcsölte a szalmaszálon, és hallgatta nyegle, öntelt megjegyzéseiket. A társalgás mindenütt a világon abból áll, hogy érdekeinket palástolva bizonyos érdeklõdést színlelünk, hogy ezen a réven tulajdon ügyeinkkel hozakodhassunk elõ, s azokat rákényszeríthessük másokra. Itt ez az alakoskodó szemérem is hiányzott. A sok „én” a maga erõszakos uralomvágyával és tébolyult durvaságával egymáshoz kocódott, amibõl fülsiketítõ macskazene támadt.

Egy újságíró arany fogsorával sonkás zsömlét rágott, s a szemben levõ tükörben tetszelegve figyelte arcizmainak mûködését. Arisztid figyelte az újságírót, aki önmagát figyelte, s hirtelen rémülten azt érezte, hogy ezt már látta valahol, régen, s az, ami most történik, egyszer már megtörtént vele itten, szakasztott így. Körültekintett. Ezek az emberek, akiket sohase látott, a pincérek, a vendégek is, a kávéház, az aranycirádás tükör, az elõtte álló málnaszörpös pohár a szalmaszállal, mindenki és minden oly ismerõs volt, hogy összeborzongott. A jelenet lassan, végzetes pontossággal támolygott elõre. Ha valaki kinyitotta a száját, ösmerõs és rég megunt szavakat hallott. Egyszerre hozzáfordult a mellette ülõ barátja, s megkérdezte, hogy mi a baja. És ez volt a legrémesebb. Mert ezt a kérdést pontosan éppígy hallotta már akkor. Fáradtságára hivatkozott, fizetett és eltávozott.

Künn a Körúton elmúlt a lidércnyomás. Szíve valami nehéz-nehéz szánalomtól facsarodott el. Az apját látta, az apja arcát, oly élesen, mint még soha. Azon a ködös téli reggelen, mikor gyomorvizsgálatra ment a klinikára, elkísérte õt. Vigyázva lépdeltek az ólmos esõtõl üveges aszfalton, apja megfogta az õ kezét, hogy el ne csússzék, s noha bizonyára folyton a betegségére gondolt, olyan dolgokról beszélt, melyekrõl azt hihette, hogy érdeklik. Az ápolónõ már várta a beteget a próbareggelivel, híg, világos teát itatott vele, melyben zsemledarabok úszkáltak, a tanársegéd hosszú gumicsövet nyomott apja szájába, tuszkolta lefelé, és vezényelt: „nyelni, nyelni”, s közben szegénynek kivörösödött az arca, szeme kidülledt, nyakerei megdagadtak, mint akit fojtogatnak, a fejét rázta, két kezét összetéve jelekkel rimánkodott, hogy nem bírja tovább, hagyják abba. Nagy nehezen kiszivattyúzták a teát meg a zsemlét. Ezzel még nem volt vége. Egy tálban fehér, gipszszerû pépet raktak eléje, a bizmutkását, melyet cukorral hintettek, málnaszörppel ízesítettek, azt kellett kikanalaznia, lassan-lassan.

Arisztid lehajtott fõvel ballagott haza. Most megállt, fejét fölszegte. Azon tûnõdött, miért képzeli õ még mindig, mint gyermekkorában a hajnali miséken, hogy apja nem természetes halállal halt meg, hanem megölték, ártatlanul és minden ok nélkül meggyilkolták ismeretlen tettesek? Ez a gondolat annyira belegyökerezett agyába, hogy most se bírta onnan kitépni. Apja nyilván nagyon sokat szenvedett utolsó hónapjaiban. Azt, hogy mit szenvedett azelõtt, éveken át, még nem tisztázta. Emlékezett, hogy hétesztendõs korában, mikor a Nápolyi Endré-t elõadták, egyik osztálytársa kezébe nyomott egy élclapot. A címlap egy színpadot ábrázolt s egy nézõteret, ahol a nézõk félrebillent fejjel aludtak. Eleinte ezeket az alvó arcokat figyelõknek vélte, csak késõbb értette meg, mirõl van szó. Anyjától gyakran hallotta, hogy „szegénynek sok irigye van”, „áskálódnak ellene”, „nem volt szerencséje”. Õ is ezt a magyarázatot fogadta el.

Különben az irodalom Arisztid lényétõl meglehetõsen távol állott. Diákkorában is csak ímmel-ámmal, pironkodva készítette el otthoni fogalmazványait, melyekben egy kirándulás élményét vagy az õsz szépségeit kellett ecsetelni. Ízetlennek tartotta, hogy valaki kirakatba tegye szenvedését, s a seb köré, melyet az élettõl kapott, egy másik, nagyobb sebet fessen, kárminnal. A dicsõséget se becsülte túl. Hiszen napról napra látta, hogy silány firkászok is kitûnõen érvényesülnek, és sok pénzt, elismerést szereznek.

Már virradt. A járdán rikkancs asszonyok óriási bölcsõkben tolták az újságok kötegeit, mintegy dajkálva, csitítva a sajtó friss termékeit, ezeket a rakoncátlan csecsemõket, akik alig megszületve nyelvet öltögetnek, rikoltanak, kikiáltanak mindent. Gúnyos mosolyra vonta ajkait. Egyik osztálytársa jutott eszébe, egy regényíró fia, aki valaha nagy fajankó volt, azóta újságíró, színházi kritikus, és most élõk, holtak fölött korlátlanul ítélkezik. Több ilyen írókölyket ismert. Ezek a díszes csemeték, akik hatéves korukban kiábrándultan felelgettek az interjúvoló riportereknek, hétéves korukban autogramot adtak egy autogram-délelõttön, nyolcéves korukban pedig teljesen kiírták magukat, semmivel sem érték be, átvették apjuk modorosságát, utánozták szokásait, még nyakkendõkötését is, s a dicsõség idétlen honvágyával tengõdtek. Az egyik gyönge kabarészínész, a másik parkett-táncos, a harmadik kisegítõ egy hangversenyrendezõ mellett. Aztán Petõfi Zoltán. Petõfi Zoltán. Ha sorsát összevetette az övével, elégedettséget érzett. Nem, õket igazán nem irigyelte.

Mire fölért lakásába, már a verõfény ragyogott a perzsákon. Nem feküdt le. Kürtõkalapját egy székre dobta, odalépett íróasztalához, kinyitotta a fiókját, melynek mélyén apja összes mûveit õrizte, s a hagyatékból kihalászta az Arisztid gróf-ot. Úgy, ahogy volt, frakkban, báli nyakkendõben, olvasni kezdte, puszta kíváncsiságból.

Ez volt az elsõ darab, melyet látott. Egy téli este megmosdatták, megfésülték, legjobb ruhájába öltöztették, s elvitték a bemutatóra, hogy mint a szerzõ fia végighallgassa egy páholyból. Pirosra gyulladt füllel feszengett anyja mellett. Édeskeveset értett az egészbõl. De az utolsó jelenet annyira megrázta, hogy hetekig rosszat álmodott tõle. Arisztid gróf, kit Elemér gróf, ez a züllött, sötétlelkû démon tönkretett és kiforgatott vagyonából, morfiummal mérgezte meg magát. A gróf barna üvegcsébõl hörpintette ki a gyilkos nedût, végigvágódott a díványon, nyögött, tépte a haját, szája tajtékot túrt, majd lebukott a földre, a súgólyukig gurult, s ott irtózatos kínok között lehelte ki életét. Arisztid ezt sohase felejtette el. Valahányszor a halálról hallott vagy olvasott, ez a kép tûnt eléje, s hiába látott azóta igazi halált is, ez volt számára a halál.

Most, hogy olvasta, vegyes érzések tusakodtak benne. Sok oly részletre bukkant, melyre nem is emlékezett. Az utolsó jelenet se hatott rá úgy, mint akkor. Másnap, egész vasárnap, folytatta az olvasást. A Nápolyi Endre elsõ fölvonása, melyben a királyfi megismerkedik a vörös hajú és fehér bõrû Johannával, határozottan tetszett neki. Már-már arról képzelõdött, hogy egy kis cikkecskét szentel boldogult atyja emlékének, vagy talán egy tanulmányt, egy harcos írást, melyben kimutatja, milyen igaztalanul ítélték meg, s késõ kárpótlásul melléje áll õ, a fia, az igazság lovagja. Csakhogy a többi felvonás némi csalódást hozott számára. Miért táncolnak a manók rózsakoszorúval fejükön, miért süt folyton a hold, és szól a zene, s a király és királyné nászágyán miért ül ott az udvari bolond és egy udvarhölgy, hárfával a kezében? Egyet-mást bizony nem értett.

Ez tovább hajszolta õt elõre. Fölvilágosítást akart, megoldást, igazságot, az igazságot. Üres óráiban feltúrta a kéziratkazalt, melyet belepett a por, és böngészgette. Ezeket a lapokat aligha forgatta valaki ilyen izgalommal, az sem, aki megírta. Végére akart járni a dolognak. Munkája már nem is olvasáshoz hasonlított, inkább holmi rendõrhajszához, bûnügyi nyomozáshoz, melynek során a vádlottat vagy fölmentik, vagy elítélik. De késõbb egyre jobban halmozódtak a súlyos, föllebbezhetetlen terhelõ adatok. A jelenetek megindultak, aztán ellaposodtak, vizenyõssé váltak, s nem lehetett megérteni emberi ésszel, miért nem kurtította meg õket, miért ékelt beléjük tücsköt-bogarat? Arisztid igyekezett gondolatban kijavítani, folytatni. Viszont, ha ezeket az odacsirizelt toldalékokat kihagyta, összeomlott az egész.

Hónapokig - késõ nyárig - tartott, míg végigrágta magát mindenen, a harminchat királytragédián, a nyolc középfajú társadalmi drámán, két kiadott és hat ki nem adott versköteten, az összes hírlapi cikkeken. Néha már azon a ponton volt, hogy odavágja az egészet, hogy csak úgy porzik. Egy-egy bárgyúság kihozta sodrából. Ez már túlesett azon a mértéken, melyet az alkotóképesség hiánya magyaráz. Keze ökölbe szorult, nevetett dühében. Szemöldökét magasba vonva tûnõdött. Ennyire korlátolt lett volna, ennyire buta? Buta volt bizony, szegény, buta, mint a tök. Arisztid mások könyveit kereste elõ, átfutott egy-két fejezetet, színházba is eljárt, hogy összehasonlítási alapot leljen. Az összehasonlítás leverõ volt. Nem tudta eldönteni, hogy apja azért szenvedett-e annyit, mert írt, vagy azért írt annyit, mert szenvedett. Összetörve kelt föl. Teljesen igazat kellett adnia kortársainak, azoknak a fickóknak is, akik ott a kávéházban vihogtak. Rossz volt itt minden, nem is rossz, hanem középszerû, bõdületes, röhögvényes, egeket verõ.

Szeptemberben kivette a szabadságát, elutazott Ischlbe, egy hónapra. Rá is fért a pihenés. Az utóbbi hónapokban kissé megviselõdött. Arca elszürkült, mint azoké, akik a hamisított koszttól idült gyomormérgezést kapnak. Fejében még mindig a kusza jelenetek kavarogtak lobogó királyokkal és véres pártütõkkel, s ezeket, bármit is mûvelt, gépiesen továbbszõtte. Lábadozóként járt a csöndes, idilli fürdõhelyen, vállán egy esõköpennyel. Reggelenként hosszú, magányos sétákra indult. Ebéd után mindjárt leereszkedett a köd. Esett az esõ. Körülötte a vendégek dominóztak, társasjátékot játszottak, egy bécsi lány zongorázott. A gyógyszalonba behallatszott a patakok és vízesések zúgása. Arisztid a hintaszékben ült, és ásítozott.

Egy ilyen délután, minthogy semmit se tudott csinálni, fölment a szobájába, leült és az íróasztalon levõ szállodai levélpapírosra verseket kezdett firkálni, jambusos sorokat, gyorsan, nagyon gyorsan. Sétáin egy drámát tervezett ki magában Korvin Jánosról, Mátyás király boldogtalan fiáról, egy valódi végzettragédiát. Naponta dolgozott rajta valamit, s a hónap végén, mikor elhagyta Ischlt, már el is készült.

Nem volt vele semmi terve. Odatette fiókjába, abba a mély fiókba, apja munkái mellé. Majd újba fogott. Az írást megszokta, második természetévé vált. Amint múltak fölötte az évek, egyre-másra szaporodtak mûvei. Senkinek se szólt róluk. Csak egy kollégája lepte meg egyszer írás közben. Arisztid pirulva söpörte be a sok kéziratpapírt, s másra terelte a szót.

Ez a kollégája mesélte nekem ezt, évekkel ezelõtt.

Mindössze ennyi Chmell Arisztid története. Nincs jogom befejezni, barátaim, mert az életben az ilyen történetek nemigen fejezõdnek be.

Csak még valamit. Múltkor egy nagy társaságban találkoztam vele. Egy elõkelõ, hallgatagnak, szemérmesnek látszó férfi mutatkozott be, aki már negyven felé járt. Igazán egy grófhoz hasonlított. Halkan mondta meg a nevét. Teáscsészéjét térdére téve mulattatta a leányokat, késõbb táncolt is velük. Úgy hallottam, hogy még nem nõsült meg. Én egész este figyeltem õt messzirõl, kerestem az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjem vele, de õ kitért elõle, tapintatosan, szinte személytelenül. Voltaképp a hangját se hallottam.

Amikor a többiek fölkerekedtek, mi is indultunk. A sötét lépcsõházban véletlenül melléje kerültem. Szótlanul ballagott lefelé. Künn a kapu elõtt szertartásosan kezet csókolt a hölgyeknek, megszorította a kezemet is. Hosszan a szemébe néztem. Azt reméltem, hogy majd vele tarthatok haza egy darabig. De õ, mint mondotta, teljesen más irányba ment.

1928