ALFA

1

A fafaragványos, új bérházba a májusi házbérnegyed idején beköltözködött egy úr. Eleinte senki se tudta róla, hogy kicsoda.

Délelõtt a szállítóvállalat alkalmazottai fölvitték bútorait a harmadik emelet egy kiszögellõ sarkába, s elhelyezték a két üresen álló szobába.

Csak késõ délután érkezett az új lakó.

Vézna emberke volt, bizalmatlan, sápadt, ötvenévesnek látszó. Szürke puhakalapot viselt, szürke felöltõt, és éppoly szürke szemeket is. Gallérját, minthogy szakadt az esõ, feltûrte, puhakalapját mélyen szemébe húzta.

Amint a lépcsõházból a folyosóra fordult, hogy a házmester kíséretében birtokba vegye lakását, oly éktelen kutyaugatás fogadta, hogy visszatántorodott. Egy farkaskutya ugatott rá, a rézsút szemben levõ konyha ablakából.

- Alfa - csitította a házmester -, Alfa, hallgass. - De a kutya nem hallgatott.

- Maradhass már - kiabált a házmester -, maradhass.

Bementek a lakásba. A kutya egyre jobban ugatott.

- Cirbuszéké - magyarázta a házmester -, a mérnökéké. Még nem ismeri a nagyságos urat. Majd megszokja.

2

Az új lakót Wohl Ödönnek hívták. Foglalkozására nézve gyorsíró volt az Országházban.

Feszítõvasat, kalapácsot kért a házmestertõl, s maga látott hozzá ládái kicsomagolásához, az agglegények gyakorlottságával.

Tekintetét elégedetten járatta körül. Még sohase volt ilyen kedvére való lakása. Ablakaiból le lehetett látni az udvar kertjére. Körös-körül békés, családi otthonok sorakoztak egymás mellé, melyekben ernyõs lámpák lengtek. Szobáit máris meghittnek, barátságosnak érezte.

Volt ezenkívül lakásának sok egyéb elõnye is, mely különösen latba esett akkor, mikor kivette: mindenekelõtt közel esett az Országházhoz, alig néhány percnyi járásra, aztán a folyosó legvégén állott, távol mindenkitõl, szinte elszigetelten, úgyhogy észrevétlenül jöhetett-mehetett anélkül, hogy a bérház kíváncsiságát fölkeltené.

Nem szerette a feltûnést.

3

Most örömét csak egy zápította el, az, hogy a kutya még mindig ugatott.

A mérnökék cselédje többször rászólt:

- Kussolj, te bolond. Mit ugatsz? Nem értem, nagyságos asszony, mi van ezzel az állattal! Ma nem lehet vele bírni.

Cirbuszné is szidta, a gyermekek is. Végül bevitték a belsõ szobákba, de onnan is kihallatszott kétségbeesett vonítása.

Mindez nem volt valami kellemes. Wohl a barátságtalan istenhozott hatása alatt kissé elszontyolodva vetkõzött le.

4

Másnap reggel fél kilenckor indult a gyorsirodába.

Alighogy nyikkant a kilincse, és kilépett az ajtón, fölharsant a kutyaugatás. Alfa már várta. Elülsõ lábait a konyhaablak deszkájára nyújtva csaholt, kaffogott, feléje ugrált, s ha a konyhaablakot nem veszi körül vasrács, bizonyára lehúzza õt a földre. Wohl megbocsátóan mosolygott. A kutyaugatás azonban akkor se szûnt meg, mikor már leért a kapuhoz. Úgy rémlett, hogy ennek a kutyának a dühét valami láthatatlan táp növeli.

Ebéd után megismétlõdött a jelenet. Este újra. A következõ napokon szintén.

A gyorsíró azt hitte, hogy felöltõje ingerli, a feltûrt gallérja. De mikor a derûs idõk beálltával levetette felöltõjét, hasonló patália köszöntötte. Már félt moccanni is. Alfa kiszimatolta jöttét-mentét. Ha falt, abbahagyta, ha aludt, fölébredt, ha valahol a harmadik szobában tartózkodott, kerregve, hörögve vágtatott elõ, s rázendített nótájára.

5

Nyilvánvaló volt, hogy itt tenni kellett valamit, mert ez így nem maradhatott tovább.

Egyszer, hogy az ablak elõtt haladt el, megállott.

- Mérges kutya - mondta a cselédnek.

- Tessék? - kérdezte a lány, mert a kutyaugatástól egy szót sem értett.

- Mérges kutya - ismételte, kiabálva.

- Nem is mérges ez - szólt a cseléd a vállát vonogatva. - Nem ugat meg senkit. Még a kéményseprõt se. Nem tudom, mi lelte.

- No, majd összebarátkozunk - biztatta a gyorsíró magát és a kutyát. - Ugye, Alfa?

Feketéje mellõl hozott egy kockacukrot. Odavetette a konyha kõpadlójára.

A kutya annál inkább üvöltött, és hozzá se nyúlt.

- Nem szereti? - csodálkozott Wohl.

- Dehogyisnem - felelt a cseléd -, majd megbolondul érte. De most nem kell neki.

- Haragszol rám, kutyuka? - becézte Wohl, idétlen édeskedéssel. - No, mondd, miért haragszol rám, kutyinkó?

- Talán a nagyságos úr kalapja miatt. Tessék levenni.

Wohl engedett a tanácsnak. Levetette kalapját, mintha köszönne a kutyának.

De amint ott állt elõtte hajadonfõtt, zúzmarás hajával, sárga bõrû, kis horpadt koponyájával, ahogy a jó Isten megteremtette õt, Alfa mintha most ismerné föl, mintha csak most látná, hogy kivel van dolga, oly veszetten ordított, hogy Wohl visszatorpant. A kutya kitátotta száját, melyet hegyes, fehér fogak sövényeztek, s ebbõl a piros, eleven lyukból, haragja e tüzes kráterébõl okádta rá nyálas, szikrázó dühét. Félelmetes volt.

A gyorsíró egy darabig nézte, majd a botránytól tartva, beiszkolt lakásába.

6

- Nagyságos úr - szólt reggel a cseléd, aki folyton újabb indítványokkal állt elõ -, ne tessék annyira sietni az ablak elõtt. Ez a büdös érzi, hogy félni tetszik tõle. Azért csinál mindig olyan kalamajkát.

Este lassan, kényelmesen sétált el a folyosón. Alfa tajtékzott. A sötétben szeme zöldesen lángolt.

- Na - mondta szemrehányóan a cselédnek -, hát most miért ugat?

- Már magam se tudom - válaszolt a lány, és elfordult, hogy ne lássa meg kaján mosolyát. - Nyilván a szagát érzi.

- Kinek a szagát?

- A nagyságos úrét.

- Az én szagomat? - kérdezte Wohl emelt hangon, sértõdötten.

7.

E párbeszéd után megszüntette a cseléddel való érintkezést. A kutyára pedig jóakaratú közönnyel pillantott.

Közmondásokkal erõsítette önérzetét. A kutya ugat, a karaván halad. Kutyaugatás nem hallatszik a mennyországba.

Ez a közöny azonban egyoldalú volt. Aztán, ha a kutyaugatás nem is hallatszik a mennyországba, elhallatszik máshová. A gyorsíró minden megjelenése egy-egy kis forradalomhoz hasonlított. Minthogy pedig naponta legalább négyszer érkezett és távozott, reggel, délben, délután, este, s minthogy a kutyaugatás nemegyszer órákig nem szûnt meg, a ház békéje teljesen fölborult.

A gyermekek meg a cselédek a folyosón lesték. Mulattak azon, hogy Alfa már akkor elböffenti magát, mikor a fölvonó fölfelé zötyög vele, majd figyelték a mindennapos színházat: a szegény áldozat mindig meg nem érdemelt visszhangot keltve sunyított az ajtaja felé.

8

De mindennek van határa. Végre is zúgolódni kezdtek a lakók.

A kutyaugatás baljós lárma. Üres, éles, fülsiketítõ. Parasztszekér zörög, cserepeket törnek, vagy üvegszilánkokat ráznak, nagy zsákokban? A fül káprázik. Gondolatban folytatjuk, amikor már abbamaradt, s aztán, amikor újra fölzendül, a képzelet és valóság összeér, nem tudjuk megkülönböztetni, meddig tartanak a határok, minden egybefolyik, szaggatott, idegesítõ folytonossággá válik. Azok, akik éjjel-nappal hallgatták, belekábultak, megdagadt tõle fejük.

Egy nyugalmazott ezredes az elsõ emeleten elõrehaladott mészkórban és idült álmatlanságban szenvedett. Azoknak az éjszakáknak egyikén, amikor nem tudott aludni, csinosan megfogalmazott följelentést szerkesztett, melyben megkérte a háztulajdonost, hogy haladéktalanul intézkedjék, mert dolgozó polgárok nappali és éjszakai nyugodalmáról van szó, a helyzet sürgõs orvoslásra szorul, a pohár immár megtelt. Ezt az emlékiratot aláíratta a ház összes lakójával, a mérnököt és a gyorsírót kivéve.

A háztulajdonos, aki a városon kívül lakott takaros villácskájában, fölkereste barátját, a mérnököt. Cirbusz kedélyesen közölte a történteket. Mindketten derültek rajtuk. Alfának egyébként is nagy becsülete volt a házban. Mindenki tudta róla, hogy az ebkiállításon elismerõ oklevelet és aranyserleget kapott. Wohlt viszont a kutya sem ismerte, és tudták róla, hogy sohasem nyert sem elismerõ oklevelet, sem aranyserleget. Ezért egyelõre minden maradt a régiben. Amikor a kutya dührohamaiban hánykolódott, a lakók így szóltak egymáshoz:

- Megint hazajött az az undok gyorsíró. Hogy az ördög vinné el.

9

Egy délután, mikor a mérnök rajztollal hajszálvonalakat húzott a papírra, Alfa úgy elkezdett vonyítani, mintha nyúznák.

Jött a cseléd, és jelentette.

- Az az úr van itt. A kutya miatt.

- Ja - szólt a mérnök, és elmosolyodott. - Engedje be.

Wohl arca olyan hideg volt, hogy körötte pár fokkal lehûlt a levegõ. Elõadta panaszát.

- Nem értem, nem értem - sopánkodott.

Cirbusz hallgatott, aztán õ is így szólt:

- Nem értem, nem értem.

Felesége fejét rázta.

- Nem értem, nem értem.

Nem értették. Tanakodtak, hogy mit lehetne csinálni. De semmit se tudtak kisütni.

Künn a másik szobában Cirbuszék három fia a becsukott ajtóhoz tapasztva fülét röhögött.

- Engem pedig szeretnek az állatok - jegyezte meg Wohl.

A mérnökné az urára tekintett, s attól tartva, hogy elneveti magát, hirtelenül kiment, és a másik szobában fiainak röhögõ együtteséhez csatlakozott.

Cirbusz ezt indítványozta:

- Majd behozom a kutyát.

10

A kutya úgy rontott be, mint éhes oroszlánok a cirkuszok porondjára, ahol már ott vannak az áldozatra kiszemelt keresztények.

- Alfa, Alfa! - kiáltott a mérnök és a gyorsíró egyszerre.

A gyorsíró látva, hogy egyenesen feléje száguld, az ajtóig hátrált, magasba tartotta kezét, jelezve, hogy kegyelmet kér, megadja magát az ellenség elõtt.

Alfa közvetlenül eléje lépett, vigyázó füllel, izgatottan, mint mikor a kopó „állja a vadat”.

- Ne tessék félni - nyugtatta a mérnök.

- Én nem félek - szólt a gyorsíró még mindig fölfelé tartott kézzel. - Csak a kezem ne bántsa. Azzal keresem a kenyerem.

Cirbusz föltette a kutyára a szájkosarat, szíjon vezette feléje. Az halkan nyüszített.

- Csöndesen, Alfa - csillapította. - Jöjj szépen. Nézd, itt a Wolli úr.

- Wohl - javította ki a gyorsíró. - Egy h-val, Wohl.

- Wohl úr, a mi kedves szomszédunk. Méltóztassék egész bátran megsimogatni.

11

A gyorsíró megsimogatta a kutya kurta, érdes, drótszõrét. Most látta elõször közelrõl. Gyönyörû állat volt, a hosszú, fekete orrával, a mozgékony, ideges szemével, se sovány, se kövér: a kutyák között bizonyára a fõúr, a lángész.

Minthogy félelmetes fogazatát a szájkosár ártalmatlanná tette, tûrte a becézést. Fejét azonban elfordította tõle. Wohl úgy érezte, hogy lenézi õt, megveti.

Amikor búcsúzkodott, bevezették a konyhába is, megmutatták neki Alfa evõcsajkáját meg a friss marhamócsingot, melyet a jégszekrényben õriztek, a vacsoráját.

Wohl ajánlotta magát. Keserû arccal mondotta:

- Remélem, majd magamhoz fogom édesgetni.

- Én is remélem - válaszolt Cirbusz, minden meggyõzõdés nélkül.

12

Alfa ezért a kényszerû hallgatásért bõséges kárpótlást vett magának. Utána órákig torkaszakadtából ugatott.

A gyorsíró így tûnõdött:

„Igazán nem értem, s fõképp ez nyugtalanít. Az ellenszenv megnyilvánulása sohasem oly sértõ, mint akkor, amikor nem tudjuk megmagyarázni. Eleinte arra a föltevésre hajoltam, hogy ez a kutya a gyorsírót gyûlöli bennem. De ez nyilván önáltatás. Engem gyûlöl, személyesen. Nemcsak kifogása van ellenem, hanem tagadja egész lényemet. Tudtommal pedig nem szolgáltattam erre semmi okot. Gyerekkoromban se dobáltam meg a kutyákat, nem kínoztam õket. Mégis lehet, hogy valamit érez bennem, jellemem oly hibáját, melyet magam sem ismerek. Vajon mi lehet ez? Nem vagyok rossz ember. Szerény fizetésembõl támogatom szegény, vidéken élõ özvegy anyámat, hajadon húgomat. Kötelességemet mindig lelkiismeretesen teljesítettem. Nemsokára harminc év óta mûködöm felelõs pályámon. Leírom azt, amit a miniszterek és képviselõk beszélnek, hivatali esküm szerint semmit se teszek hozzá, semmit se veszek el belõle, legföljebb a nyelvtani hibákat, a magyartalanságokat javítom ki, melyekre ily kitûnõ férfiak nem lehetnek mindig tekintettel. Ez minden bûnöm...”

13

Amikor ágyban feküdt, a kutyaugatás úgy pattogott, mint egymást követõ rövid dinamitrobbanások.

Wohl folytatta szemlélõdését:

„Ki tudja, honnan jöhet ez a gyûlölet. Magja nyilván mélyen lehet, és messze, az ösztönélet homályában, mint egy sötét tárnában. Érzéseink kibányászása nem könnyû dolog. Épp azért nevetséges volt délutáni látogatásom. Pipiskedve udvaroltam ennek a ronda dögnek s a ronda gazdáinak, akiknek egy pillanatig se jutott eszükbe, hogy túladjanak a kutyán. Mi tehát a teendõm? Meg kell változtatnom harcmodoromat. Nem vadászom többé a kegyét, nem igyekszem gyáván, alázatosan jóindulatába férkõzni. A gyûlölet ellen gyûlölet, a harag ellen harag. Jaj, hogy utálom. Milyen boldog volnék, ha kirohanhatnék, s egy súlyos tárgyat vághatnék hozzá, vagy beköthetném azt a lármás száját kötelekkel úgy, hogy véreznék...”

14

Megváltoztatta harcmodorát. Mint a teremtés koronája haladt el a kutya elõtt, s egy gyûlölködõ tekintetet lövellt rá, mely körülbelül ezt jelentette: „oktalan állat”.

Szombaton a mérnökék szokásuk szerint egész délutánra kirándultak. A kutya egyedül maradt a konyhában. Ekkor a gyorsíró megállt az ablak elõtt, s rámeredt, hosszan.

Alfa õrjöngve ugatta, s foga fehérét mutogatta neki. Õ erre ajkát fölvonva visszavicsorgott, s ezt ordította feléje, megfenyegetve az öklével:

- Te dög.

15

Helyzete lassanként tûrhetetlenné vált.

A lakók már nem csináltak titkot abból, hogy mennyire utálják. Tüntetõen elfordultak tõle, a szemébe kacagtak. Délután az ablakokból ki-kiszólt egy-egy álmos úr, akit szendergésébõl riasztott föl a kutyaugatás:

- Csönd legyen már! Mégiscsak disznóság!

Máskor az ezredesné a füle hallatára ezt kiabálta föl:

- Az a szemtelen megint ingerli azt a szegény kutyát.

Már a házmester se köszönt neki.

Föl kellett adnia a harcot. Sötéten, kudarccal szívében bejelentette a háztulajdonosnak, hogy kiköltözik. A kutya erõsebb volt.

Az augusztusi házbérnegyedkor újra megjelentek a szállítóvállalat emberei, s szíjakkal, hevederekkel cepelték le szegényes bútorait a harmadik emeletrõl.

A házban végre csönd lett, a lakók föllélegeztek.

16

Valahol a kilencedik kerületben kapott lakást, messze az Országháztól. Naponta másfél óráig ült villamoson.

Egy szombaton rendkívül forró, viharos nap volt a képviselõházban: az ellenzék támadásba ment át, a padokat verte, a szónokokat alig lehetett hallani. A gyorsírók fehér papírjukkal sirályok módjára röpdöstek a szavak förgetegében.

Wohl kedvetlenül dolgozott, sztenogramjait komoran diktálta a gépírókisasszonyoknak. Ebédszünet alatt lement az utcára, s valamelyik mészárszékben vásárolt egy negyed kiló mócsingot. Zsebében ezzel a nyers hússal még a miniszterelnök beszédjébõl is írt tíz percet, aztán szabadult.

17

Gyalog indult a városba. De nem hazafelé igyekezett, hanem abba a fafaragványos új bérházba, melyhez annyi szenvedés, megaláztatás fûzte.

Óvatosan osont föl a lépcsõn. Szerencsére senkivel se találkozott. Úgy ért a harmadik emeletre, a konyha vasrácsos ablaka elé.

A mérnökék ezúttal is kirándulni voltak. Alfa egyedül hûsölt a konyha kõpadlóján.

Amikor megpillantotta régi ellenségét, fölugrott fektébõl, az ablakdeszkára nyújtotta két lábát, de a meglepetéstõl vagy a riadalomtól, hogy visszatért az, akit annyira gyûlöl, nem ugatott, csak nézte, hitetlenül.

18

Wohlt ez egy pillanatra zavarba hozta. Dobogó szívvel a fal mellé lapult. Aztán a nyitott ablakon bedobta a mócsingot a konyhába.

Hallotta, hogy a kutya csámcsog, zabál. Néhány pillanatig várt. Akkor betekintett a konyhába, és hanyatt-homlok rohant le a lépcsõn. Az utcán talált egy üres kocsit, megállította, s hazahajtatott.

Otthon sokáig mosta a kezét, mert az még mindig a nyers hús undok szagát árasztotta.

19

Porosan, fáradtan, álmos gyermekekkel érkeztek meg a mérnökék, késõ este.

A cseléd, amikor a konyhába lépett, fölordított:

- Alfa! Alfa!

Mindenki a konyhába rohant.

A gyönyörû farkaskutya meredten, élettelenül feküdt a dézsaállvány alatt. Kétszer olyan hosszúnak rémlett, mint életében.

A bérház egyik folyosójáról a másikra kiabálták:

- Megmérgezték az Alfát.

A gyermekek zokogtak. Cirbuszné ájuldozott. A mérnök így fogadkozott:

- Följelentem a rendõrségen. Azonnal följelentem a rendõrségen.

Ajtajuk elõtt csoport képzõdött. Egy ügyvéd azt magyarázta, hogy legföljebb ismeretlen tettes ellen lehetne följelentést tenni „idegen vagyon rongálása” miatt, mert a törvény az állatokon elkövetett gyilkosságot nem bünteti. A házmester se látott semmit.

Találgatták, gyanakodtak. A cseléd váltig ismételgette:

- Az tette, az a randa. Olyan sunyi pofája volt. Mindig spekulált.

20

Éjfél felé, hogy a kedélyek kissé lecsillapodtak, Alfa tetemét a házmester az udvarra teríttette.

Az már régen felvette a tárgyak mozdulatlanságát. Azokhoz a kitömött ebekhez hasonlított, melyeknek üvegszemük van. A haragnak, a gyûlöletnek ez a tömlõje most titokzatosan néma volt.

Tébolyát, fékezhetetlen, elõtte is ismeretlen indulatait magával vitte a semmibe, mint minden élõlény, aki valaha ezen a földön mozgott.

1928