|
Benn a nagy
gyermekszobában négyen voltak.
Elzász, a
doktor segédje, aki a bõrtáskából vattát, mûszereket szedegetett elõ, aztán a
háziorvos.
Aztán
Ilonka, az ágy közepén 39,6 fokos lázzal, a kétéves kis Ilonka, aki már beszélt
is.
A három
felnõtt az ágyra hajolt, sürögve, mintha egy tût keresne benne.
- Meg kell
nyitni - mondta Elzász határozottan -, meg kell nyitni.
A két orvos
még várt valamit. De a tanár sarkon fordult, kiment a gyerekszobából, hogy
közölje a döntést az apával, akit a tanácskozás kezdetén kiküldött onnan.
Áthaladt a
fényûzõ lakáson, öt szobán, melynek csillárjait a személyzet mind égve hagyta.
Az
utolsóban, egy teremben, ahol üvegszekrények voltak s régi, holland mesterek
festményei, hátravetett kézzel sétált egy sovány, kopasz, csinosan öltözött
fiatalember. Vencel, a nagykereskedõ, a selyemkereskedõ.
Ez, amikor
megpillantotta Elzászt, szinte nem hitt a szemének, hogy az ily hamar végzett.
Boldogan sietett eléje. Fejét támadólag emelte rá.
- Hát kérem
- szólt a tanár, szemét a földre sütve -, meg kell nyitni.
- Nem értem
- hebegett az apa.
- Egy
mûtétrõl van szó - mondta Elzász.
- Altatják?
-
Természetesen.
- De ugye -
dadogta Vencel -, ugye, nem veszélyes? Úgy értem, kérem - javította ki magát
félszegen -, hogy nem életveszélyes?
- Nem.
Dehogy - legyintett Elzász. - Ellenben sürgõs. Holnap, okvetlenül holnap. A
Horváthban operálok.
- Délben?
- Reggel. Õ
lesz az elsõ. A gyermeket azonnal át kell vitetni.
Vencel a
tanár gyors visszajöttébõl azt következtette, hogy semmi az egész. De hát nem
volt semmi.
Most nem
tudott tõle mit kérdezni.
Csak nézte
Elzászt, minthogy éppen õ volt elõtte. A száját nézte, mellyel azt mondta: „meg
kell nyitni”, a vörnyeges arcát nézte, a kék szemét nézte.
Két fejjel
magasabb volt nála. Erõszakos sebészfajta, biztos mozdulatokkal.
Homlokán
körtükör csillogott, visszaverte a csillár fényét, a gégetükör, melyet
elfelejtett levenni.
Minthogy az
apa még mindig nem beszélt, csak bámulta õt bamba, szórakozott kíváncsisággal,
a tanár leemelte a gégetükröt, melynek rugalmas ércpántja dús, szõke hajába
kapaszkodott.
Így szólt:
- Bocsánat,
a kezemet.
-
Parancsoljon a fürdõszobában.
A szobalány
langyos vizet engedett a mosdócsészébe, friss törülközõt tartott.
Elzász rég beidegzett módszerével mosta érdes kezét, semmire
se gondolva. Rakosgatta, kenegette rá a finom szappanrétegeket.
A két kéz meghempergett a bõ habban, összekulcsolódott,
mintha gratulálna egymásnak valamiért, aztán a vízbe merült, lubickolva élvezte
lanyhaságát, majd miután felüdült a csapból csorgó hideg víztõl, az illetetlen törülközõ
után nyúlt, nem törõdve azzal, hogy kicsoda tartja, belebújt a bolyhos
gyolcsba, mint fürdõköpenybe egy egész test, s szárítkozott.
- Mehetünk, kolléga úr - mondta majdnem vidáman a
doktorsegédjének, aki kijött a bõrtáskával. - Mehetünk.
Vencel, ahogy egyedül maradt, megállt a terem közepén, hogy
átértse a helyzetet, a sors e viharos és vad fordulatát. De nem bírt
gondolkozni. Felesége egy évvel ezelõtt halt meg, huszonhét éves korában.
Ilonka egyetlen lánya volt. Beszaladt hozzá, hogy lássa. A kislány, akire a
dada ezalatt ráadta utcai ruhácskáját, lakk topánkáját, útra készen feküdt az
ágyon. Egyik szobalány tárcsázott, betegszállító kocsit kért.
Neki itt nem volt dolga.
Mint
üzletember, elõször is a pénzre gondolt, a mestersége megindító lírájával.
Ilyesmi sok pénzbe szokott kerülni. Kinyitotta páncélszekrénye acélajtaját,
melybõl ezen a forró napon jótékony hûvösség áradt, s pénzt vett magához, sok
pénzt, mint egy nagyobb külföldi útra. Értékpapírok szunnyadtak itt, ebonit
tégelyekben néhány valuta is, melyet még nem váltott be, többek közt egy angol
bankjegy, egy tízfontos. Ezt tenyerére fektette, csörgette tartós, kitûnõ
papirosát, hosszan szemlélte a tussal írt rondírást, oly figyelmesen, mint még
soha életében. Ten pounds, ten pounds.
A betegszállító
kocsiba elõbb a dada szállt be, ölében a kisleánnyal, majd õ.
Zöld
júliusi éjszaka volt, a közeli hegyek és erdõk zöld hajától. Sebesen rohantak
az Andrássy úton. Egy nõ a kávéház tornácán bordó málnafagylaltot kanalazott.
Kivilágított hirdetõoszlopok ordítottak kéken, sárgán. Mozik hirdetõvillámai
cikáztak. Mindez oly színpadi volt, oly szokatlanul jelentõs és részletes, s a
képek, noha a kocsi vágtatott, oly lassan tûntek eléje, hogy Vencel, mint
akivel valami boszorkányság történt, megdörzsölte szemét.
Ilonkát a
szanatórium betegfölvonóján fölvitték a harmadik emeletre, a 17-es
különszobába, ahol már várták. Három ágy volt itt, oldalt a falnál a
gyermekágy, egy ágy az apának, a gyermek mellett, egy ágy Angéla nõvérnek, az
ápolónõnek. Az ágyak rúdjain négy kifényezett rézgomb csillogott, bizonyosan
azért, hogy tetszetõsebbek legyenek.
Salló
fõorvos annak rendje-módja szerint bemutatkozott, egy port adatott be a
betegnek, s attól az nemsokára el is aludt. A fõorvos köpcös úr volt. Feszült
rajta fehér köpenye, felsõ zsebébõl kikandikált az elmaradhatatlan
szívhallgató. Egészen furcsa, lapos orra volt, mintha valaki teljes
testsúlyával, a cipõje sarkával rálépett volna. Amint beszélt, az orr mozgott.
Reggel nyolckor a kislányt
tolókocsin gurították az „elõkészítõ”-be. Vencel, aki teljesen fölöslegesnek
érezte magát, sétára indult a szanatóriumban. Elzászt kereste, hogy elõzõleg
legalább néhány szót váltson vele, de az még nem volt itt. Most ébredhetett
otthon, ásított vagy nevetett, kávézott, reggeli újságjait olvasta. A mûtõt két
szolga takarította. Kesztyûk lógtak az állványokon, megszáradt, gyûrött
kesztyûk, több, mint egy kesztyûkereskedésben.
Az apa ide-oda ténfergett. Amikor a kapu elé ért, egy üres Rolls-Royce
állott elõtte. A kapustól megtudta, hogy a tanár úr az imént érkezett meg.
Fölszaladt
a rendelõbe. Ott azt mondták, hogy a tanár úr már a mûtõben van. Ennek ajtaját
csukva találta. Itt ácsorgott egy darabig. Egymással feleselve szállingózott az
éter velõkig szúró szaga s a kloroform buja, édeskés illata. Az ajtó egy
pillanatra kinyílt, s ekkor látta Elzászt, már mûtétre öltözködve, a sebészek
vértezetében, vattasisakban, szája elõtt a leheletfogó gézdarabbal, két kezét
magasba emelve, hogy a mosakodás után semmihez ne érjen, homlokán a tükörrel,
azzal a karbunkulusként tündöklõ tükörrel, melyet valahol a vad törzsek talán
imádnának is, viselõjét istennek tartanák.
Tekintetük
találkozott. Elzász azonban nem üdvözölte. Késõbb, nyilván a parancsára, kijött
a mûtõbõl egy alorvos, és udvariasan, de orvosi fölénnyel megkérte,
kegyeskedjék máshová fáradni, mert itt nem tartózkodhat.
Vencel újra
megkezdte sétáját. Ment, ment, baktatott, makacsul, kötelességszerûen robotolt
egyik emeletrõl a másikra, mérte lábaival az idõt, hogy a percek gyorsabban múljanak.
A harmadik
emeleten egyik ajtó szemöldökfáján fehér zománcos táblát pillantott meg, kék
betûkkel: Altató orvosok.
- Altató
orvosok - ismételte. - Az orvosok altatnak. Mint a dajkák a mesében - s egy
jelenetet látott valami nem létezõ darabból, az „altató orvosok karát”, akik
fehérben bölcsõdalt énekelnek.
Odább egy
másik tábla állította meg: Teakonyha.
Teakonyha -
gondolta, s csábító volt elképzelni ezt a kristálytiszta vegykonyhát, ahol üvegedényekben,
ezüstszûrõn öntögetik a világossárga folyadékot, - teakonyha - mondta hangosan.
De miután
meghallotta tulajdon hangját, maga is megriadt. Idegessége olyan fokra hágott,
hogy menekülni szeretett volna valahová. Fölgyulladt képzelete, mely nem merte
megvilágítani a riadalom gócát, éles sugárkévéket lövellt maga köré, s látott
mindent, nem úgy, mint azelõtt, hanem részletekben, elaprózva, mint a valóság
széthullott szilánkjait, és ezeket szemlélte, hogy ne legyen kénytelen fölfogni
az egészet, melynek már nem volt értelme, ezekkel bíbelõdött, hogy ne szögezze
szemét arra, ami kibírhatatlan lett volna.
Megnézte a
zsebóráját. Azóta csak tizenegy perc múlt el. Lement a kertbe.
Középütt
szökõkút locsogott, elõtte egy asztal állt, körös-körül kényelmes bõrszékekkel.
Mihelyt azonban belesüppedt egyikbe, folytatódott a lassú
lidércnyomás, kattogni kezdett fejében az ördögi gépezet. Szorította a bõrszék
karfáját, simogatta a lágy kecskebõrt, s ha akarta, ha nem, azon tûnõdött, hány
évszázadnak kellett elmúlnia addig, míg az õsember ükunokái a kezdetlegesen
összeeszkábált széket fokról fokra tökéletesítve, kipárnázva és kibélelve,
megalkották e remekbe készült bútordarabot. A mûvelõdéstörténeti szemle
kifárasztotta.
Elcsigázva az elõcsarnokba vánszorgott, a kapusfülke elé.
A kapus paszományos sapkájával köszöngetett az érkezõknek,
intézkedett, kezelte a házitelefon dugattyúit. Õ némiképp megnyugtatta.
Legalább ember volt, egy ember. Az éjszakai nyugalom után frissen, elégedetten
fogott hozzá napi munkájához. Vencel figyelte tevését-vevését, barna bajuszát,
tekintélyes mozdulatait, s most a kapus életét oly kívánatosnak tartotta,
annyira megáhította, hogy ha lehet, okvetlenül cserél vele. De nem lehetett. A
kapus bizonyos tekintetben zárkózottnak tetszett, hozzáférhetetlennek,
behatolhatatlannak, mint általában minden ember, aki már a
körülhatároltságával, a megalkotottságával is kifejezi ezt, a teste mivoltával,
melyet szigorúan és végzetesen a bõr takarója borít, jelezve, hogy eddig van
egy ember, és nem tovább. Nincs mód, hogy bûvös, villamos huzalok feszüljenek közénk,
átadjuk fájdalmunkat, s a részvét útján egészen egyek legyünk.
Egy kezet
érzett a vállán. Salló fõorvos gratulált neki az eltiport orrával: a mûtét
sikerült.
Ilonkát már
a különszobába szállították. Még aludt. Összevagdalt fejét fölismerhetetlenségig
bebugyolálták a vattakötegekbe, melyekbõl csak lélegzõ szájacskája látszott ki.
Amikor fölébredt, hányt és jajgatott. Elzász egy óra múlva meglátogatta.
Diadalmasan jött, mindenkitõl bámulva, a vezérkarával, Sallóval, két
alorvossal, homlokán a gégetükörrel, mint az egyszemû szörny, Polyphémosz.
Biccentett, hogy rendben van.
Délután a
beteg hirtelenül rosszul lett, láza felszökött, félrebeszélt.
Rekkenõ nap
volt ez. Kénsárga felhõk lógtak a vihar elõtti levegõben. Az orvosok szótlanul
vártak az ágy mellett. Elzász kocsin robogott ki a kislányhoz. Fölhevült, a
rendesnél is izzóbb téglavörös arca ingerültséget árult el. Kedvetlenül nyúlt a
mûszerek után, s az egyiket, mely nem volt megfelelõ, bosszúsan dobta vissza az
ápolónõ tálcájára, gorombán szólt oda egy korholó pillantással:
-
Hallatlan.
Esténként a
Horváth-szanatórium a tükörablakaival fáklyázva világított föl a kilobbant
égre, oly fénnyel, hogy a légben bolygó repülõgépek is észrevették volna.
Angéla
nõvér ilyenkor eloltotta a különszoba villanyát, csak a kék mécsest hagyta
égve. Vencel virrasztott, szemének résén fürkészte az ápolónõt. Paraszti
származás lehetett, kedélytelen és egyszerû, háta mögött örömtelen
gyermekkorral. Az õ arca is zárt volt és néma, akár a kapusé. Állán egy
szemölcs feketedett, mint sötét pecsét a hallgatásán.
A kislányt
egy hétig minden áldott nap betolták a mûtõbe, visszahozták, megújították
kötéseit, hõmérõzték, porokat adtak be neki, anélkül hogy valami megnyugtatót
lehetett volna felõle hallani. Vencel közben evett, elfogyasztotta ebédjét és
vacsoráját, melyet fedõs alumínium edényekben tettek eléje, járta taposómalmát,
bekóborolta a szanatórium emeleteit, az alagsort is, ahol a fûtõtestek voltak s
a gazdasági hivatalok, százszor elhaladt az altató orvosok és a teakonyha elõtt,
figyelte Elzász Polyphémosz-szemét, Salló meggyötört orrát, Angéla nõvér
szemölcsét, a kapus paszományos sapkáját, éjszaka pedig a kék mécset, mely egy
másik világmindenség naprendszerének tûnt föl. Sokszor azt hitte magáról, hogy
valami féreg, mely egy gyufadobozba pottyant, s annak szemével lát, annyira
összezsugorodott, megkicsinyedett.
A nyolcadik
napon hajnalban a kislány hõmérséklete lezuhant a piros vonal alá.
Elzász
reggel a mûtétjei elõtt szokása szerint megvizsgálta õt. A vizsgálat után tükörszemével
odabandzsított az apára, aki az ágya rézgombját nyomogatta.
- No -
mondta neki durván, holmi vackorízû diáktréfával, mint egy taknyos kölyöknek,
akivel eddig nem is lehetett szóba állni -, no. Nincs már baj. Meg van mentve -
s nevetett, mint a mennydörgés.
Vencel
kiegyenesedett. Még arra se maradt ideje, hogy valamit makogjon, csak mély
lélegzetet vett, és szemtelen életörömmel, megtagadva minden eddigi hunyász
tiszteletét, elmosolyodott.
Délután
fölkereste õt a rendelõjében, hogy kifizesse. Amint belépett, egy kissé
visszatorpant. Elzász ott ült az íróasztalnál, barna polgári ruhában, kabát
nélkül, mellényben s zsebkendõjével izzadt homlokát törölgette. Épp végzett egy
mûtéttel. Afféle jókedvû, véres verekedõnek tetszett, egy tagbaszakadt mészárosnak,
aki mindig csak vág, mindig ugyanazt csinálja. Homlokán az istenszemet hiába
kereste.
- Tanár úr
- akadozott, de aztán megeredt a szava, mert markában tartotta a borítékot,
melybe nagyon nagy összeget dugott, többet, mint õ várhatott volna, s ezért nem
is szaporította a szót, nem mondta el azt, amit álmatlan éjszakáin
kicirkalmazott, hanem fesztelenül és önérzetesen, mint egyik úriember a másik
úriemberhez, így szólt: - Kedves tanár úr, engedje meg, hogy ezt a
csekélységet... Végtelenül le vagyok kötelezve... Igazán... végtelenül.
Künn eszébe
ötlött, hogy illenék már benézni az üzletébe is. Egy hete nem járt ott. Több
francia levelet kell tollba mondania, azonkívül fizetni is egy párizsi cégnek.
Az
elõcsarnok lépcsõjén egy alkalmazott álldogált, hajadonfõtt. Azt megszólította:
- Hol a
kapus?
- Én vagyok
- felelt az alkalmazott.
- Maga? -
kérdezte Vencel rámeredve, s akkor fölismerte benne a kapust, aki hajlongott a
borravaló reményében. - Telefonozzon egy kocsiért.
Amikor a
kocsi megérkezett, indult. De a kapus figyelmeztette:
- Erre méltóztassék. Jobbra.
- Ja igen - mondta Vencel, mosolyogva. - Eltévesztettem.
A kapuban szétnézett. Már ismét egy volt minden, ami
széttöredezett, a szilánkok összerakódtak, egésszé váltak. Elzász, Salló,
Angéla nõvér, a kapus eltûnt. Belõle pedig újra az a nagy koncepciójú
üzletember lett, aki annak elõtte.
Tülkölve száguldott a kocsi.
Széles utcák repültek eléje, szobrok, tornyok, terek,
járdák, azokon gyalogjárók.
Hátradõlt az ülésre, úgy élvezte a tág, szabad madártávlatot.
Visszakapta
az életét. De a világot megint elvesztette.
1928
|