|
Tizennyolc
éves korában ment férjhez egy bácskai földbirtokoshoz.
Ez afféle
nyájas óriás volt, két fejjel magasabb nála, tagbaszakadt, izmos. Ha
belépett valahová, tele lett vele a szoba. Táncolt a megyebálokon, verte az
asztalt, sírva vigadott. Pogány mulatozás közben beleharapott egy üvegpohárba,
apró szilánkokra rágta. Arcán bronzmosoly ragyogott. Feleségét fél karjára
emelte, mint a pelyhet. Kívüle még csak a lovakat szerette, meg a földet.
Erzsébet künn a pusztán kora hajnalban a pacsirtákkal
ébredt. Állott a vetés arany-dús fényében, búzavirágok, pipacsok között.
Aratóünnepkor pipisz kendõvel menyecskésen kötötte be fejét. Cigányzene mellett
ábrándozott, bort iszogatva. Az alföldi koszttól megtelt, álla alatt enyhe toka
gömbölyödött.
Reggeltõl napestig sürgött-forgott. Kulcskötegeket
csörgetett, diófalevelek közé rakosgatta fehérnemûit, baromfit tenyésztett,
ügyelt a mezei munkákra, be-benézett a csûrbe, malomba. Folyton
gyûjtött-gyûjtött. Vasárnap az isten házába ment az urával, térden állva
imádkozott.
Egy fia
született. Akkor az lett a mindene. Dalolgatott neki, muzsikált a fésûn,
ajnározta. Éjszaka, ha moccant, riadtan ugrott ki az ágyból, betakargatta.
Egy-egy szavát, szokását évekig emlegette. Késõbb vett neki egy póni lovat,
vele lovagolt ki a szérûre. Télen parasztsubába bújtatta, melegített téglát
rakott a lába alá, röpültek a szánon, szikrázó hóban, a végtelen fehérségben,
melynek egyetlen színfoltja a gyermek pirinyó piros orrocskája volt.
A család
úgy vette körül, mint valami várfal, s abból, ami kívüle volt, semmit se
látott.
Vízkeresztkor,
egy dús ebéd után ura betért a hálószobába leheveredni. Erzsébet úgy hallotta,
hogy álmában sóhajt. Mire benyitott hozzá, már hörgött. Az agyvérzés néhány
pillanat alatt megölte.
Erzsébet
egyedül maradt kilencéves kisfiával. Gazdálkodni próbált a birtokon, de rokonai
tanácsára inkább bérbe adta, s felköltözött Budapestre.
Itt
megismerkedett egy festõvel. Az beleszeretett, elvette õt. A festõ
valamivel alacsonyabb volt, mint õ, két évvel fiatalabb. Cingár, szeles és
ideges. Félt a mennydörgéstõl, a baktériumoktól és a léghuzamtól. Sohase tudta,
milyen nap van, és milyen hónap. Festett és cigarettázott. Beléfogódzott ennek
az asszonynak a kezébe, vezettette magát, örült, hogy anyáskodik vele. Sokat
keresett, két kézzel szórta a pénzt. Annak elõtte állandóan Olaszországban élt.
Házasságuk elsõ telén vissza is költözött oda, mert gyönge tüdeje nem bírta az
itteni hidegeket.
Erzsébet egy bécsi nevelõintézetbe helyezte el fiát. Nehezen
vált meg tõle, sûrû könnyhullatások közepette, ölelgetve fejét, de tudta, hogy
ennek meg kell történnie. Olaszországban eddig nem járt. Úgy hatott rá, mint
egy cifra álarcosbál, holmi ideiglenes színpadon, melynek díszleteit akármikor
szétszedhetik, s akkor vége az egésznek. Városról városra kóboroltak, terv és
cél nélkül, bohém módra. Elsõ osztályon utaztak, a legjobb szállókban váltottak
szobát, tengerpartra nézõ erkéllyel.
Az asszony eleinte unta a képtárakat. Leplezett ásítással
járkált a szentek, királyok, lovagok között, akik a szemében mind egyformák
voltak, csak a nagy képek foglalkoztatták, a méretük, a régiségük, vagy az áruk
miatt. Lassanként meg tudta különböztetni Tiepolót Rubenstõl, Paolo Veronesét
Dürertõl. A templomokban távcsõvel nézegette a falfestményeket, a szobrokat.
Távlatról és színösszhangról beszélt, quattrocentóról és cinquecentóról. Amikor
véglegesen letelepedtek Firenzében, a Pitti és Uffizi már érdekelte. Férje
becsülte az ízlését, ítéletét.
Erzsébet rendszerint délig aludt. Miután fölkelt, még
pongyolában, borzasan fölsietett az ura mûtermébe, hogy szemügyre vegye a
termést. A „termés” egy bemázolt vászondarab volt. Rágyújtott egy cigarettára,
szemét bizalmatlanul, majdnem ellenségesen összemorcolta, közeledett,
távolodott a festõállványtól, s csak ennyit mondott: „kemény”, vagy ennyit:
„még nyers”, vagy annyit: „ebbõl lesz valami”. Sokszor banánt, gránátalmát
ebédeltek. Egy osteriában vacsoráztak futurista festõkkel, színészekkel,
akikrõl Erzsébet mindig tudta, mennyit érnek a mûvészi piacon.
Fia minden
héten írt neki egy levelet, majd minden hónapban egy levelezõlapot. Az elsõ
évben izgatottan utazott föl hozzá Bécsbe, a második évben a fiú rándult le hozzá
Olaszországba. Nyurga kamasz lett belõle, magas termetû, mint az apja, de
udvarias, hûvös. Erzsébet nem szenvedett már annyit a távollététõl, mint annak
elõtte. Valami csodálkozó közönnyel tekintett utána. Amikor a fiú letette az
érettségit, beíratta a mûegyetemre.
Ebben az
idõben már alig foglalkozhatott vele. Az ura köhögni kezdett, alattomos kis
lázai támadtak, éjszaka izzadt. Azt ajánlották, meneküljenek a firenzei
völgykatlanból Szicília száraz, egyenletes égalja alá.
A beteg itt
se lett jobban. Folyton gyöngült, kezébõl kihullott az ecset. Pénzük elfogyott.
A birtok jövedelme nem futotta erre az életre s a kezelésre. Erzsébet egy
forró, szicíliai éjszakán gyertyalámpásnál levelet írt egy banknak, hogy a
birtokát azonnal adják el.
Ekkor
kezdõdött az az idegcsigázó, végeérhetetlen hajszája, melyben felõrlõdött,
elkopott, megsoványodott. Hajón, vonaton országról országra vitte az urát
Közép-Európa minden valamirevaló orvosához. Orvosi várótermek árnyékában, a fal
mellett, mint árnyék üldögélt. Fiatal, öreg tanároknak, a kezét összetéve
különbözõ nyelveken rimánkodott, hogy mentsék meg a festõt.
Davosban
állapodtak meg. Ott háromszobás lakásuk volt. Öt esztendeig feküdt a beteg egy
nyugágyon, szájában hõmérõvel, napról napra sorvadva.
Erzsébet
fia, aki közben megszerezte a mérnöki oklevelet, a svájci havasok közt kereste
fel édesanyját. Értésére adta, hogy Amerikába kapott szerzõdést, s
másíthatatlan elhatározása, hogy õsszel ki is megy Clevelandbe. Szeptember
végén szállt hajóra. Október elején a festõ meghalt.
Eltemette
õt a davosi temetõben, melyben annyi kereszt és fejfa van, mint valami örökös
hadszíntéren. Összeszedegette vásznait, vázlatait, hazautazott. A magyar
határnál ámulva vette észre, mennyire idegen lett itthon. Törve beszélte
anyanyelvét, mert az elmúlt tizenhat esztendõ alatt jobbára olasz, francia
társaságokban forgott. Budapesten gyászruhában nyitott be egyik rokonához.
A harmadik
ura bankár volt.
Ez az
ötvenéves, rideg, mohó agglegény egy nagy társaságban találkozott vele. Mihelyt
megpillantotta, vonzotta ennek a még mindig fiatal asszonynak a sápadtsága;
homloka körül a szenvedés mindentudó jegye, elmúlt élete egy vidéki birtokon,
melynek eladásáról maga is hallott valamit, s a nemzetközi fölény és
csiszoltság, mely minden mozdulatából kisugárzott. Úgy érezte, méltó felesége
lehetne, ha kitûnõen tudna „reprezentálni”.
Erzsébet
levágatta a haját, kamaszfürtjét megfestette. Briliáns nyakékkel, igazgyöngy
fülbevalóval az asztalfõn trónolt az haute
financiere körében, melyeken parfait-t
és cocktailt szolgálnak föl, tapeur-ök és jazz-ek játszanak, s operaénekesek énekelnek. Bágyadtan hordozta
körül gépies mosolyát. Fogadta a felé röppenõ bókokat, s minden szavát latra
vetve udvarolt a pénzfejedelemnek. Vesékbe, pénztárcákba látott. Mindenkirõl
tudta, hogy „jó”-e, és hogy mennyire „jó”. A számok világában élt. Azokat a
lengõ kalászokat, melyeket az elsõ férje búzaföldjeirõl ismert s a második
férje képeirõl, reggelenként, amikor megérkeztek az újságok, hátul, a
közgazdasági rovatban kereste.
Volt
tizennégy szobája, jour fix-e, több
palotája, párizsi szakácsa, márvány fürdõmedencéje, inasa és ajtónállója, két
komornája, Rolls-Royce-a, francia és angol társalkodónõje, villája a
Rózsadombon és a Balaton mellett, kilenclámpás rádiója, állandó masseuse-e és három farkaskutyája.
Londonba röpültek a fontosabb tárgyalásokra. Tavasszal Spanyolországban tettek
gépkocsi-körutat. Egy telet Egyiptomban töltöttek.
Mindez
azonban nem volt elég. A mozgás izgatta, az ütem és az üzem, a tõzsdei rohamok
és ostromok, a diadalmas hajrá, mindig tovább és tovább. Azokat, akik az utcán
bandukoltak, e nagy színjáték bábjainak tekintette. Csak az ura élt benne
igazán.
Az a
vagyonát öt év alatt megkétszerezte. Utána egy kis lanyhulás mutatkozott, egy
kis visszarokkanás, de utána egy semmihez se hasonló föllendülés. Folyton
„adott” és „adott”, mikor mindenki azt várta, hogy „vesz”. De egy napon máról
holnapra elvesztette mindenét.
Erzsébet
zokszó nélkül eladta ékszereit, palotáit, villáit. Úgy rémlett, hogy az „ügy”
egy-két hét alatt tisztázódik. A bankár is ezt remélte. Egy délelõtt bizakodva
ment föl szobájába. Fölszólította Berlint, majd Bécset, utána ismét Berlint.
Amíg beszélt a telefonon, egy zárka jelent meg elõtte, egy priccs meg egy
takaró. Nyugodtan tette le a hallgatót, elszívott egy szivart, a
páncélszekrényhez lépett, onnan kivette forgópisztolyát, s halántékon lõtte
magát.
Felesége
zokogva csókolta meg a halott kezét.
Budán egy kétszobás lakásban élte le hátralevõ napjait,
egyedül.
Kétségbeesetten vágyakozott fia után. Hosszú leveleket írt,
hogy mennyire szeretné látni, egyetlenegyszer látni ebben a hamar múló életben.
Az csak dollárokat küldött haza, de õ maga nem jött. Folyton ígérgette, hogy
majd karácsonyra, anyuskám, de karácsonykor azt írta, hogy majd húsvétkor,
anyuskám, s húsvétkor azt, hogy majd jövõ karácsonyra.
Erzsébet
megöregedett. Görnyedten járt a szobában, bottal. Kezén kiütköztek a kemény,
kék erek.
Utolsó
éveiben légzési nehézségei voltak, szédülései, szívrohamai.
Amikor
közeledni érezte halálát, fölébredt benne egykori vallásossága. Papot hívatott,
hogy magához vegye a haldoklók szentségét.
Fiatal,
gyermekarcú pap lépett be, rajongó kék szemekkel.
- Bûnös
vagyok, lelkiatyám - rebegte Erzsébet. - Nagyon bûnös vagyok - és sírva fakadt.
- Gyónjon
meg - szólt a pap. - Isten az õ végtelen irgalmával megbocsátja bûneinket.
Miben vétkezett?
- Vétkeztem
- mondotta Erzsébet. - Vétkeztem Isten és ember ellen. Kevély voltam, önzõ voltam.
Istenítettem, elkényeztettem egyetlen gyermekemet, és nem törõdtem vele. Puha
voltam, könnyelmû. Kemény és könyörtelen. Pazaroltam a pénzt, s fukarkodtam. Tékozló
voltam. Zsugori voltam.
A pap a matróna arcára pillantott. Nem értette, miként
bálványozhatja és hanyagolhatja el valaki a fiát, miként lehet valaki egyszerre
puha és kemény. Tékozló és zsugori. Magyarázatot kért.
Erzsébet dadogott: - Én... én... én...
Tovább azonban nem jutott. Ámulva kutakodott homályosuló
elméjében, abban a borzalmas zûrzavarban, ellentmondásban, mely egy emberi
élet, azon tûnõdve, hogy ki is volt õ ezen a földön, hogy mi is volt õ. De azt
nem tudta.
A pap azt
hitte, hogy a haldokló félrebeszél, föléje hajolt. Megfogta hidegülõ kezét. Így
szólt:
- Imádkozzék velem. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.
A haldokló utána mondta:
- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.
Most a pap
keresztet írt a levegõbe. A megbocsátás és föloldozás igéit susogta.
Ekkor fönn
a szoba egyik sarkában, a cserépkályha fölött, megjelent egy angyal. Egy nagy,
erõs angyal, tárt, fehér szárnnyal, szépséges bajnoki férfitesttel, mert az
angyalok mind nagyok, mind erõsek, és mind férfiak.
Harsány
hangon szólt hozzá, bátorítva õt.
- Erzsébet,
a te bûneid meg vannak bocsátva. Áldott vagy te a gyarló földi asszonyok
között. Áldott vagy, mert megfeledkeztél önmagadról. Áldott vagy, mert
szétosztottad lelkedet, úgyhogy semmid se maradt. Áldott vagy, mert
elvesztettél mindent azokban, akiket szerettél, és most halálod óráján magad se
tudod, hogy ki voltál ezen a világon. Áldott vagy, mert asszony voltál, mert
egész nõ voltál, mert cseléd voltál, a jóság alázatos cselédje, hasonlatos a
legmagasztosabb cselédhez, az Úr szolgálóleányához. Áldott vagy, Erzsébet, s
ott fenn várnak téged.
1929
|