CUKRÁSZDA

1

Nyári délelõtt.

A telefonban két fiatal hang.

- Mondja, és hol?

- Várjon, várjon - tûnõdik Viktor. - Az Ezredévi oszlopnál?

- Nem - szólal meg a drót másik végén Márta. - Esni fog. Talán egy cukrászda?

- Cukrászda?

- Cukrászda! Magának nem tetszik?

- Hát, õszintén szólva...

- Miért?

- Nagyon édes. Ennyi édességet együtt nem lehet elviselni.

- Másról pedig nem lehet szó.

- Jó - mondja Viktor.

- Tehát ma délután fél hétkor. A Marcipánban. Budán. Tudja, merre van? Amerre a temetõbe megyünk.

- Igen - ismétli Viktor. - Amerre a temetõbe megyünk. Pont fél hétkor.

2

Tavasszal találkoztak elõször, amikor a som sárga szoknyában kuporodott a hegyoldalon, s a mogyoróbokrok téli álomból ocsúdva, lustán tollazkodtak.

Pintyeket, rigókat hallgattak. Pacsirtát reggel, fülemülét este. Verõfény sütötte arcukat bronzosra, szél cserzette ki. Viharok kergették õket.

Erdõkben, ligetekben bujdostak, kavicsos parton, magas fûben, népes kirándulóhelyeken, ahol biztonságosan lehet vinni az átkozott szerelmet, mint nagyszerû dugárut.

3

Pont fél hétkor megjelennek a Marcipánban. Budán, amerre a temetõbe megyünk.

Most érkeznek elõször a cukrászdába, ahova mindenki elérkezik, elõbb vagy utóbb.

Az ilyen kis, elhagyott cukrászdába a madár se jár. De annál több szerelmes.

Látni a szerelem nagyüzemét: különbözõ állomásainál. Olyan ez, mint egy gyár, ahol állandóan ugyanazt a portékát készítgetik, mely majd mint kidolgozatlan nyersanyag tûnik fel a szakmánymunkások kezében, majd csiszolva, leráspolyozva, majd pedig befestve, csillogva, szállításra készen.

Vannak kezdõk, akik még csak ismerkednek, tétován vallanak, haladók, akik már emlékekkel viaskodnak, s mindent a múlthoz arányítanak, aztán kiábrándultak, szakítók, veszekedõk, akik rémület és könnyek között egy váratlanul végzetes bonyodalmat jöttek ide elintézni, vagy fölszámolni az üzletet, átadni a csõdtömeg-gondnokságnak.

4

Ezenkívül néhány sütemény is van.

5

Õk, akik eddig a természet nagy távlatában, a zöld végtelenben mozogtak, itt, a négy fal között, a zárt kertben egy csöppet megalázottnak érzik magukat, miután a többiek közé kerültek, mint egyenlõk. Gyötrelem azt hinniök, hogy érzéseik többé-kevésbé hasonlítanak másokéihoz, s olyanok, mint azok. De valamint a beteg, aki kezdetben régi egészségére gondolva, csak makacs ellenkezéssel keresi föl az elsõ orvost, aztán lassanként beletörõdik abba, hogy már nem egészséges, és végül valami bölcs megadással fekszik be egy kórház közös kórtermébe, ahol már mindent magától értetõdõnek tart, mert hiszen az a természetes, hogy a betegek közt legyen, egy kórházban: õk is megbékélnek sorsukkal, s némi titkos fönntartás és csöndes tiltakozás után elvegyülnek a cukrászdai szerelmesek vegyes tömegébe.

6

Bordó selyemmel vont falak választják el az asztalkákat. Ezekben a gyónófülkékben egy régi, több ezer éves szöveget ismételgetnek a párok, csekély változattal, halkan, izgatottan. Olykor át-átpillantanak a szomszédos fülkékbe, bizonyos konok, cinikus rokonszenvvel, de általában nemigen zavarják egymást. Ki-ki el van foglalva tulajdon ügyével, annyira, hogy a tér se létezik számukra, az idõ se, és amikor a külsõ világ jelenségei véletlenül lelkükhöz érnek, s egy óra üt, vagy fejük fölött kigyulladnak a színes lámpaernyõk villanygömbjei, megdörzsölik szemüket, mint akik álomból ébrednek, riadtan tekintenek maguk köré, csodálkoznak, hogy ezen a földön vannak.

7

Így jelenik meg elõttük minden alkalommal a kiszolgáló kisasszony is: a sok létezõ ábránd közepette a nem létezõ valóság.

- Parancsolnak?

- Ja, igen - szól Viktor, aki kezét lassan kiveszi Márta kezébõl, s rámered a kisasszonyra, megállapítva, hogy ott van elõtte. - Mit rendel? - hajol oda Márta szõke fejéhez.

- Én? - kérdezi Márta, mintegy azonosítva magát önmagával.

- Maga.

- Igazán nem tudom.

- Én sem.

A kisasszony megszokta ezt a huzavonát. Közönyösen a levegõbe bámul, litániázza a fagylaltokat:

- Kávé, vanília, citrom, eper, málna, barack, tutti-frutti, ananász, csokoládé.

Hosszú töprenkedés után rendelnek egy fagylaltot, vagy egy málnaszörpöt.

A fagylalt fölött forró szavak röpködnek, úgyhogy az közben a kis tálcáján megolvad, langy pempõ lesz belõle, a málnaszörp meggyöngyösödik, átmelegszik, ihatatlanná válik.

Õsszel teát kérnek, elõbb rummal, aztán citrommal. Szórakozottan kavargatják, addig-addig beszélnek, míg egészen ki nem hûl. Végül, anélkül hogy hozzányúlnának, fizetnek, indulnak.

8

Minden áldott nap bejárnak a cukrászdába, mint egy hivatalba. Ha néhány percet késnek, a kisasszony elgondolkozik:

„Ma nem jönnek?”

De akkor már ott vannak. Letelepednek szokott helyükre, a kopott bársonydíványra, a sarokba. Már nem beszélgetnek oly lázasan, mint annak elõtte. Szavaikat hosszú szünetek szakítják meg.

Viktor nézegeti a közönséget. Így udvarol:

- Tudja, mi jutott eszembe az elõbb? Az, hogy a diós és mákos voltaképp a nõkhöz hasonlít. A diós: a szõke nõ, a mákos: a fekete nõ. Én gyermekkoromban mindig bosszankodtam, hogy karácsonykor ugyanannyi mákost készítenek, mint dióst, pedig mindenki csak a dióst szereti, s a mákos rendszerint ottpenészedik. Véleményem szerint a természet is hibás, mikor egyforma arányban teremt szõkéket és feketéket. Minek az a sok kesernyés fekete?

9

Télen künn az utca is olyan, mint egy cukrászda. Hó cukrozza a háztetõket, a göröngyök, melyeket bevon az üvegszerû fagy, cukros gesztenyék módjára csillámlanak, s az alkonyi félhomály csokoládészínû.

Márta vidáman, frissen toppan be. Arcát kicsípte a hideg. Leül az asztalhoz, s így szól a kisasszonyhoz, természetes mosollyal:

- Jaj de éhes vagyok. Nem bánom, hozzon nekem egy krémest.

- Nekem is.

A krémes a sárga töltelékével, mely a gyöngéden cukrozott, barnáspirosra sült vajastészta hártyavékony lapjai közt aranylik, édesen ül a porcelán tányéron. Illata megcsiklandja orrukat. Ezüst villakésük gyorsan szeleteli a ropogó süteményt.

10

A kisasszony már meg sem várja rendelésüket. Maga hozza a krémest. Megesznek belõle egyet, kettõt, néha hármat is.

Egy találka után karonfogva ballagnak hazafelé a budai utcákon. Márta egyszerre megszólal. Ezt mondja:

- Ma még jobb volt, mint rendesen.

- Micsoda?

- A krémes.

- Maga is észrevette?

- De tudja-e, miért volt olyan jó? Azért, mert valamivel korábban jöttünk. A krémest délben sütik ki. Mindennap tizenkettõkor. Ez ennek a cukrászdának a különlegessége. Sok gondot fordítanak rá. Elsõrangú teavaj, semmi margarin, semmi zselatin. Kitûnõ.

- Csakugyan kitûnõ.

11

Viktor néha rajtakapta magát, hogy látomásai vannak. Rendszerint délben, tizenkettõkor elképzeli a cukrászdát. Akkor emelik ki a tepsikbõl a frissen sült omlatag krémest, fölvágják, a tetejét meghintik porcukorral, a tálakra rakosgatják. A lepények még langyosak, úgyszólván természetes meleget árasztanak, akár a tojások, amelyeket néhány perccel elõbb vettek el a kotlós alól.

Egyszer, amikor a társaskocsin rohan Budára, a kísértés olyan csábító, hogy nem bír neki ellenállni, beoson a cukrászdába egyedül, torkig lakik friss krémessel.

Ezt a kalandját majdnem mindennap megismétli, titokban.

„Bûn ez? - kérdezi magától. - Nem bûn” - feleli határozottan.

12

Egy délben elámul. Amint belép a cukrászdába, látja, hogy ott van Márta is.

„Hát õ is” - gondolják mindketten egyszerre. Egymásra bámulnak, de nem magyarázkodnak. Nevetnek, szélesen, kedélyesen, õszintén.

Aztán megtetejezik tányérukat krémessel: sárga földig eszik magukat.

13

Sokáig üldögélnek egymás mellett. Törölgetik cukros szájukat a papírkendõvel, nyalogatják róla az édes tölteléket. Hallgatnak. Semmi mondanivalójuk nincsen. Szeretnének elmenni, de nem tudnak, mert már olyan kövérek, hogy alig bírnak fölkelni.

1929