SILUS

Amikor felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékezõ Minervának, aki a nyavalyások hideglelését, fõfájását, nyilallását is számon tartja.

Akkor az asszony valamivel jobban lett. Nem köhögött annyira, járni is tudott, egy kicsit. De utána ágynak esett. Perilla már egy éve feküdt.

Silus rabszolga volt: kis termetû, szûk homlokú, köpcös. Követ faragott a Janiculumon. Bõrsipkát viselt télen-nyáron, egyetlen zöld, pecsétes tunikát, öv nélkül.

A Circus Flaminius körül lakott, egy óriás bérház negyedik emeletén, ahol örökös a szutyok és gyerekzsivaj. Csupa rabszolga élt itt, kocsisok, bíborfestõk, takácsok, ágrólszakadt kis kézmûvesek, akik azzal növelték sovány keresetüket, hogy néha madarakat lõttek, és eladogatták. Az õ szobájának ajtaja olyan alacsony volt, hogy amikor be- és kiment, még neki is le kellett görnyednie, úgy kellett bebújnia, mint holmi odúba.

Ezen a rekkenõ nyári reggelen fölébredt. Elõször is az asszony ágyára pillantott.

Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt el, félig nyitott szemmel.

- Varjam - becézgette Perillát, amint szokta -, kis varjam. - Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt már, hogy csak így felelt.

Silus a csempe agyagkorsót megtöltötte friss vízzel, hogy míg õ távol van, a beteg olthassa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre.

Arcáról elhessegette a legyeket, kezét megsimogatta, még egyszer rátekintett. Elindult a munkába.

De annyira sietett, hogy amikor kilépett az ajtón, belevágta fejét a szemöldökfába, feje zengett, mint a márvány, melyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent a fájdalomtól.

Künn a kánikula sötétbarna melege párolgott, ragadós és bûzös, mint az enyv. Róma már fölébredt. A mûhelyekbõl kopácsolás hallatszott, társzekerek zörögtek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyaloghintója úszott a levegõben: lila tógáját vállára csapva hevert, s nézegette hosszú, gyûrûs ujjait. Magas patríciusok haladtak, délceg lovagok, lassan és büszkén.

Silus a hõségtõl bódultan loholt. Közben tapogatta sajgó homlokát.

A Janiculumon a proconsul kastélyát építették négerek, etruszkok, bythiniaiak. Õ mihelyt ideért, levette tunikáját, bõrsipkáját, hegyes papírsüveget nyomott feje búbjára a tûzõ nap ellen, s meztelenül, kezében a kalapáccsal, vésõvel, munkahelyére állt, a szökõkúthoz, melyen már hónapok óta dolgozott.

Szerette ezt a mûvét. Valahányszor megpillantotta, mindennap újra gyönyörködött benne.

De csak ímmel-ámmal kalapált-vésett, abba-abbahagyta. Vakította a márvány fehér csillogása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gõzei émelyítették.

Lábait belelógatta a szökõkút medrébe, leült a kávájára, eltûnõdött.

- Mit lógatod a kobakod? - harsant föl mögötte egy kemény hang. - Lustálkodsz? No majd fölpezsdítelek.

Szíjostor csattant. Az ostorcsapás alighogy megcsiklandozta lapockáját. Csak épp viszketett a helye.

Hátrafordult.

A felügyelõ állt elõtte, sötét ércszakállával. Eléje rogyott, kegyelmet esdekelve.

A felügyelõ nem volt rossz ember, csak szigorú. Elnevette magát.

- Mi az a homlokodon, hékás? - kérdezte tõle. - Púp nõ rajta? Kivel verekedtél, te pisze?

A felügyelõ továbbment.

A rabszolgák röhögtek. Silus felé hunyorogtak a napfényben. Látták, hogy a homlokán egy galambtojásnyi duzzanat van.

Silus lehajtotta fejét. Fõképp azt szégyellte, hogy pisze. A kis orrú embereket hígvelejûeknek, szellemteleneknek tartották.

Társai egész délelõtt bosszantották Silust, tódítgatva a felügyelõ tréfáját. Általában nem kedvelték õt. Õk csak terheket vittek, kifejtették a bányából azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb náluk. Ezért gyûlölték.

Most a tömeg gyáva, homályos ösztönével kiszimatolták azt is, hogy belül bizonyára valami nagy-nagy bánata is lehet, hogy titokban szenved, s összefogtak ellene.

Munkaszünet alatt köréje telepedtek a szökõkút kávájára. Silus benn a szökõkútban babrált a köveivel. Õk ettek, lencsét, hagymát, répát, olcsó halakat. Egy néger a fejére köpködte a hal szálkáit. Erre a többiek vérszemet kaptak, és gránátalmamagokkal, dinnyehéjakkal vették célba. Hahota, diadalordítás harsant föl, amikor végre eltalálták a homlokát.

Napszállat után letette papírsüvegét, felöltötte bõrsipkáját, tunikáját. Hazaballagott a Janiculumról a Circus Flaminius felé.

Kétszáz rozoga falépcsõn kellett fölmásznia a negyedik emeletre. Kinyitotta szobája ajtaját.

- Varjam - mondta az ágy felé -, itt vagyok már, kis varjam.

Az asszony hallgatott.

Silus meggyújtotta a lámpát. Perilla arcába világított. Az úgy feküdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett fekete szeme fénytelenül tekintett a forró éjszakába. Borostyánsárga haja még nedves volt a halálverejtéktõl.

Perilla megsemmisült. Olyan élettelen volt, mint a csempe agyagkorsó az ágya mellett, a földön.

Silus a lámpát az asztalra helyezte. Elgondolkozott. Tíz éve éltek együtt. Tizenhárom esztendõs korában lett a felesége. Mindig engedelmes asszony volt, mindig dolgos asszony volt, mindig kedves, hûséges asszony volt. Gyermeket nem szült, de szerette õt. Most õ is elhagyta.

Szilaj fájdalom facsarta el szívét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta, hogy lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy ez a tengõ-lengõ élet az elíziumi mezõkön vajmi homályos, színtelen és komor, s annál még egy elcsigázott, beteg rabszolganõ élete is többet ér.

Tenyerével eltakarta arcát. Majd két kezét az égnek emelte, kelet felé fordult, és jobbra nézett. Imádkozott. - Perilla - mondotta hangosan, a szertartás szerint -, Perilla - és szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy fölfogja régen elszállott, haló leheletét - ave, Perilla, ave.

A halott ujjáról lehúzta a vasgyûrût. Vizet öntött az agyagkorsóból egy tálba, azzal megmosdatta.

Akkor kotorászni kezdett zsebeiben. Valami rézpénzt keresett, hogy a halott nyelve alá tegye, s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen.

De nem volt egyetlen as-a sem.

Bambán, fásultan az utcára ment. Ott ténfergett sokáig, hogy valakitõl kölcsönkérjen egy kis pénzt, mert olajat is akart venni, illatszereket, hogy megkenje.

Ismerõse azonban nem akadt. Részegek gajdoltak dévaj nótákat, magasra emelve a borostömlõt. Barátai nem voltak. Nem tudott kihez fordulni.

Késõbb jutott eszébe Manilius, az öreg varga. Az sem igen szerette õt, de még ismerte az édesapját. És nem messze lakott tõle.

Futni kezdett, hogy mennél elõbb odaérjen, és visszatérhessen halottjához.

Csillagtalan éjszaka volt, fülledt és felleges.

Amint egy közbe ért, egy pálmafa mögül kutyaugatást hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorította szikrázó fogait.

- Menj innen - szólt rá, mint egy emberre.

De a kutya nem tágított.

Amikor Silus egy utcasaroknál, már közel a varga házához, befordult, a kutya, némán és gyorsan, mint a szél, utolérte. Hátulról ráugrott, beleharapott lábikrájába.

Silus megállott. Lábikrájához kapott. Érezte, hogy nedves. Vérzett.

Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy kõre, hogy szemügyre vegye sebét.

Az olyan volt, mint a villám: cikcakkos és égõ. Semmiféle korbácsütés, nyílt seb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Úgy tüzelt, mint a parázs.

Vére lassan, gömbölyû csöppekben hulldogált a porba. - Jaj - sóhajtott -, megvertek engem az istenek, és megvertek az emberek is. Elhagyott mindenki. Egész életemben gúnyoltak, semmibe vettek, leköptek. De miért támadt rám ez az oktalan állat? Miért harapott meg éppen engem, és éppen ma éjszaka? Ezt nem értem.

Rázta megalázott fejét, nyomogatta sebét, mely egyre jobban lüktetett.

Mindezt már nem bírta el.

Keservesen sírni kezdett.

1929