|
Vasárnap délután egy utcapad legszélén ülök a ligetben,
egyedül. Nézegetem, hogy
halnak meg a levelek. Minden
levélnek üt egyszer az órája. Az órának egy percében, a percnek egy
másodpercében le kell hullniok. Soha, míg a világ áll, nem kerülnek többé föl a
gallyra.
Ez a
pillanat ünnepélyes. Mindegyik más és más módon pusztul el. A levéltragédia is
egyéni. Van olyan, akit a szél lebbent el, de van olyan is, aki sárgán,
kiszáradtan, a végelgyöngülés görcsével kapaszkodik a fába mindaddig, amíg
lehet, aztán megadja magát a másíthatatlannak, lepottyan, elvegyül az avarral.
Némelyek halálos röpülésükben még egy hosszú ívet írnak le, mintha késleltetni
akarnák a megsemmisülést. Ezek hattyúdalukat éneklik. Némelyek párosával
távoznak el. Ezek a „szerelmes levelek”. Némelyek pirosak a láztól. Ezek a
betegek. Némelyek pedig szinte várják, hogy végük legyen, teljes súlyukkal
merõlegesen zuhannak a földre, mintegy megkurtítva az utat, önkéntesen. Ezek
öngyilkosok, akik a hatodik emeletrõl ugranak le.
Amíg így játszadozom gondolataimmal, a pad túlsó végérõl egy
hang riaszt föl. Ez a hang ezt kérdezi tõlem: „Szabad?”
Odafordulok, s látom, hogy egy leány áll ott, divatjamúlt
rövid szoknyában, harangkalapban, melyet kamaszfürtjére húzott. Szeme fekete,
szemöldöke majdnem kormos. Arca csinos.
Zavartan intek, hogy szabad. Erre a leány leül a pad másik
végére, a legszélére, s maga elé néz.
Most már
nem a levelek érdekelnek, hanem ez a leány. Eddig még senki se kérdezte tõlem,
hogy szabad-e leülni az utcapadra. A kérdés megdöbbent. Végre az utcapad
mindenkié. Az utcapad az igazi köztulajdon. Az utcapadon újságot olvasok,
körmöt tisztítok, szõlõt eszem papírzacskóból. Az utcapadon végigheveredem
fényes nappal, és horkolok. Az utcapadon, ha kedvem van, fõbe lövöm magam.
Hát miért
tudakolta ez a leány, hogy leülhet-e ide? Mihelyt hallottam szerény, kedves
hangját, tudtam, hogy csak cseléd lehet. Rápillantok, és föltevésem
megerõsödik. Keze, melyet igyekszik rejtegetni, érdes a házimunkától. Elsõ
föltevésem, hogy kalandot keres. Valóban így is van. Mi se volna könnyebb, mint
kielégíteni várakozását. Meg lehetne szólítanom. Kitûnõen mulattatnám, s magam
is kitûnõen mulatnék. Szerelmet is vallhatnék neki. Esetleg azonnal megkérném a
kezét.
Csakhogy õ
merõben más kalandot keres ezen az ünnepnapi kimenõjén. Egy utcapadon akar ülni
az „úri” társadalommal, mint egyenlõ, rangrejtve. Ezúttal én vagyok az „úri”
társadalom. Azzal az angyalian félszeg móddal, ahogy engedelmet kért a leülésre,
értésemre óhajtotta adni, hogy õ tudja a jó modort, s ezzel, amivel el akarta
palástolni, hogy cseléd, voltaképp közölte, hogy cseléd. Ennélfogva ezt tilos
tudomásul vennem. Nem szabad közelednem hozzá. Ezzel szétrebbenteném
káprázatát, elrontanék mindent. Nekem is tettetnem kell.
Én tehát
kiszolgálom õt, amennyire tõlem telik. Egyetlen mozdulatommal se utalok arra,
hogy sejtem kilétét. Félszegnek, habozónak mutatkozom. Tájékozatlan
tisztelettel tekintek feléje, aztán a levegõbe bámulok. Sokáig, nagyon sokáig
ülünk így, boldog együttesben. Az a végzetes, áthidalhatatlan távolság, mely
elválaszt bennünket az utcapadon, nem kisebbedik. Fölöttünk a ponyvaregények
nagy szenvedélye lebeg.
Olykor
élveteg közönnyel a karfára lógatom fáradt kezem, melynek ereiben kék vér
csörgedez, nyilván még a keresztesháborúk korából. Azt játszom, hogy én vagyok
a gróf, az a jobb sorsra érdemes gróf, aki annyit, de annyit csalódott. Õ pedig
azt játssza, hogy õ a grófkisasszony.
1929
|