|
Orosz barátom
mesélte:
Két évvel
ezelõtt egy nyári napon fölkeresett menekült honfitársam. Nagy mûveltségû ember
volt, kitûnõ jogtudós, valaha a moszkvai semmítõszék tagja.
Akkoriban
egy Pest környéki gyárban dolgozott, mint
szakmánymunkás, órabérért. Pedig már a hatvanas éveket taposta.
Leült a
szobámban. Így szólt:
- Eljöttem,
bejelenteni neked, hogy megházasodom.
- Te,
bátyuska? - kérdeztem csodálkozva, s õszbe csavarodott fejére pillantottam.
- Hát igen
- bólingatott mosolyogva, majd elkomorult. - Tudod, fiam, nem szeretnék egyedül
lenni, amikor meghalok. Egyedül élni rossz. De egyedül meghalni, egyedül lenni
akkor, a halál órájában, az még rosszabb.
A szomorú
érv elõtt elnémultam.
Õ is
hallgatott egy darabig. Aztán elmondotta, hogy megismerkedett egy bécsi leánnyal,
aki szintén a gyárban dolgozik. Azt veszi el.
Mikor már a
felesége lett, bemutatta.
Szõke,
rokonszenves nõ volt, sokkal fiatalabb nála, maga az egyszerûség, az
igénytelenség.
Hajdan õ is
jobb napokat látott. Jómódú bécsi családból származott.
Nem sokat
beszéltem vele. Szemébõl azonban sugárzott a szeretet, az önfeláldozás, az a
vallomás, hogy részvétbõl ment hozzá: meg akarta szépíteni öreg barátom utolsó
éveit.
Úgy éldegéltek, mint számûzött munkásemberek, akiket távol
idegenben összesodor a sors.
Reggel korán együtt mentek a gyárba, este együtt tértek
haza. Otthon teázgattak, beszélgettek.
Az asszony egy kukkot se tudott oroszul. De az ura úgy bírta a németet, mint az
anyanyelvét. A társalgási nyelv a német volt.
Mindenesetre
megértették egymást. Talán boldogok is voltak.
Ezen az õszön az öregúr hirtelen rosszul lett:
munkahelyén, a gyárban összeesett, mentõk vitték egy közkórházba.
Orvosai nem
sok jót jósoltak. A betegnek egyetlen vágya az volt, hogy hazakerüljön. Csak
haza, haza. Ha nem is az aranykupolás, sok templomú városba, legalább a Pest környéki szoba-konyhás lakásba. Azt hitte, ott jobb
lesz.
Felesége,
aki filléreket keresett, haza is szállította. Ott pedig úgy ápolta, ahogy ma
már nemigen szokás ápolni. Ilyesmi csak könnyfacsaró mozidrámákban fordul elõ.
Még a
gyárba se járt el, nem törõdve, hogy elveszti állását. Ágya mellett ült,
orvosságot adott neki, borogatta éjjel-nappal.
Egy reggel
telefonozott, hogy jöjjek ki azonnal. Kisírt szemmel fogadott a konyha
ajtajában.
- Nem akar
megérteni - panaszkodott zokogva. - Akármit mondok, csak a fejét rázza, és
kiabál oroszul, mindig csak oroszul. Nem tudom, mi van vele.
Azt hittem,
hogy öreg barátom már elvesztette eszméletét, és félrebeszél.
De mihelyt
megpillantott, fölismert. Boldogan köszöntött.
- Jaj,
csakhogy végre itt vagy, fiam - mondta. - Ülj mellém, az ágyamra.
Kezem után
kapott.
- Nézd -
szólt nyûgösen és titokzatosan, mint valami agg gyermek -, nem akar megérteni.
Tejet kérek, és vizet hoz. Mondom neki, hogy húzza félre a függönyt, mert a
napot szeretném látni, és levessel kínál. Küldöm, és jön, hívom, és megy.
Bolonddá tart. Kérdezd meg tõle, hogy miért nem felel, miért nem akar
megérteni?
Valamit
dadogtam. Nem vállalkoztam arra, hogy megmagyarázzam a helyzetet.
Õ már abban
a régióban volt, ahol feloszlik rólunk minden
alakosság, mindaz, amit egy élet során tanultunk, magunkra szedegettünk, csak
az marad meg, amit a bölcsõbõl hoztunk, ami a természet, ami az õsiség, ami az
igazság.
Szorongattam
a kezét. Régi dolgokról beszéltem. Miután kissé lecsillapodott, megigazítottam
párnáját, és mentem.
Pár napra
rá megint telefonhoz hívatott az asszony. Rémülten közölte, hogy az ura egyre
nyugtalanabb és indulatosabb, rárivall, szidja õt, valamit kér, de nem tudni,
mit, s szakadatlan ordít.
Autóra
szálltam. Mire kiértem, már késõ volt.
Öreg
barátom mozdulatlanul feküdt az ágyon, nyitott szemmel, szélesre tátott
szájjal, melybõl mintegy utolsó kiáltása szakadt ki, az, amit nem értett meg a
felesége, az, amirõl mi se tudhatjuk meg soha, hogy mi lehetett.
Mit tehettem én, az elkésett tolmács?
Lefogtam a
szemét. Pravoszláv szokás szerint keresztet vetettem, s elmondtam lelki üdvéért
a halotti imát. Szegény, mégis egyedül halt meg.
1929
|