HÁZI DOLGOZAT

Pali tizenkét éves, harmadik gimnazista. Náluk vacsorázom. Vacsora után, mikor a vendégek a társalgóban poharaznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Bekémlelek az üvegajtón.

A kisdiák ott gubbaszt a zöld viaszkosvászonnal vont asztalnál, kezében toll, elõtte papír. Homlokát ráncolja, sóhajtozik. Rágja a tollszárát, bele-belemártja a tintába. De nem ír.

Így múlik öt perc. Akkor nyitok be.

- Kezét csókolom.

- Szervusz. Mi az, te még nem alszol?

- Házi dolgozatot kell írnom, holnapra.

- Mirõl?

- Édesapámról.

- Ajha - mondom. - Az édesapádról?

- Arról - szól, s elém tolja a füzetét. Cím: Édesapám.

Az édesapa szerkezete a következõ: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jelleme, szokásai, c) befejezés: mivel tartozunk édesapánknak?

Leülök asztalához, vele szemben, s figyelem õt. Arca zavart, szeme lázas, szõke haja zilált, mint egy elborult lángelméé, aki az alkotás gyötrelmében hánykolódik. Orra tintás.

- Mit írtál eddig? - vallatom. - Mutasd.

- Ez csak a piszkozat - mentekezik.

A „piszkozat” valóban piszkos. Mindössze néhány paca van rajta, egy elmaszatolt állat rajza - kutya vagy disznó -, kérdõjelek, fölkiáltójelek, s egyetlen szó: édesapám. De utóbb ezt is áthúzta, kitörölte, mintegy megsemmisítette.

Tehát nemigen haladt elõre.

A papírlapot némán visszaadtam.

- Na folytasd - biztatom. - Érted, hogy mirõl van szó. Édesapát mindenekelõtt három részre kell osztanunk.

Várok türelmesen.

Ismerem õt: értelmes fiú, kitûnõ tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel.

Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik.

- Nem jut eszembe semmi - sopánkodik.

Csóválom a fejem.

- Szereted az édesapád?

- Hogyne - szól, s elmosolyodik.

- Vagy nem szereted?

- Dehogynem - szól, s újra elmosolyodik.

Most részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is, s kegyetlenül, gonoszul élvezem vergõdését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, melyeken már többé-kevésbé túlvagyok. Hallgatok.

Ezt gondolom.

„Mit írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról? Hegyláncnak láttam õt, sötét õserdõnek. Hangja mennydörgött. Reszketve imádtam, s kétségbeesve, dühöngve keltem föl az asztaltól, mikor észrevettem, hogy modoros szokása szerint kissé megszagolja a húst, a másik szobába menekültem, s ott hangosan ordítoztam, hogy ne halljam rémes gondolataimat. Néha féltem, hogy fõbe lövi magát. Ilyesmik azonban nem férnek bele egy iskolai dolgozat keretébe.”

Késõbb ezt gondolom:

„Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, õ lenne a világ legnagyobb írója - akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek -, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége. De épp ezért nem tud személyes lenni. Megriad a benne lakozó zabolátlan élettõl. Félénk, szemérmetes. Mit ér az a sok láng, mely benne lobog? A tûzhányó kráterénél még senki se gyújtott rá egy cigarettára.”

Pali közben megivott egy pohár vizet, tüszkölt, köhögött, ismét leírta: édesapám, és ismét áthúzta. Egy új papírlapot vett elõ, mely irdatlan fehérségével vádlóan mered rá. Álmosan pislog. A szánalom fog el.

- Így sohase készülünk el - nógatom. - Kezdjünk hozzá, fiam. Milyen az édesapád? Írjuk le.

Diktálok, eleinte elfogódottan, nagyon lassan:

- Édesapám negyven esztendõs. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek redõkkel vésték tele...

Pali gyorsan, hibátlanul ír. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok:

- Arca jóságos. Mi is a második rész? Ja, a jelleme: Mondjuk egyszerûen, hogy: jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfárad az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fénykörében felderül...

A befejezést már rábízom. Itt a szókratészi módszerrel élek.

- Remélem - mondom -, tudod, mivel tartozol édesapádnak?

- Hálával - válaszolt Pali gépiesen.

- Úgy van - bólintok -, hálával azért a sok szeretetért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok...

Éjfél van, mire befejezzük.

Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz.

- Hát te hol voltál? - kérdezi Pali apja.

- A fiadnál.

- Mit csináltál?

- Neveltem õt - feleltem. - Az életre neveltem. Megtanítottam hazudni.

1930