TÜKÖRPONTY

Azt tervezték, hogy tükörponty lesz ebédre.

Reggel a szakácsné a piacon vásárolt egy hatalmas tükörpontyot, háromkilóst, nyolc pengõért.

Késõbb a ház asszonya másképp határozott. Meghagyta, hogy csak vacsorára készítsék el, paprikásnak, mert közben vendégei ígérkeztek estére.

Amikor a két fiú - az egyik harmadik elemis, a másik elsõ gimnazista - hazajött az iskolából, künn a konyhában, a szakácsné háncsszatyrában, a zöldség között fölfedezte a tükörpontyot. Újságpapirosba volt csomagolva.

Nyitott szeme mereven bámult. De a hal szeme mindig nyitott, mindig üveges, mint a haldoklóé vagy a halotté.

Még élt.

Ha hozzáértek, ficánkolt, csapkodott a farkával, hápogva tátogatta száját.

Nyomban nekiláttak élesztéséhez. A kisebbik - mint egy mentõ - mesterséges légzést akart alkalmazni. De a nagyobbik megtöltött a vízvezetéknél egy tálat, s belécsusszantotta.

A tükörponty boldogan lélegzett föl elepedt kopoltyújával. Imbolyogva mozgolódott, neki-nekihuppant a tál mázas falának. Szûknek találta birodalmát. Úgy rémlett, hogy egy kissé csodálkozik.

Ebéd után a fiúk belopózkodtak a fürdõszobába. A fehér, zománcos kádat majdnem színültig eresztették vízzel, titokban behozták a tálat, s tartalmát - a hallal együtt - beleöntötték a kádba.

A hal egyszerre nyilallni kezdett tág szabadságában: lemerült a fenékre, a fölszínre bukott, keringett, bukfencezett, hancúrozott édes elemében. Ezüst páncélinge, csillogó, hõsi vértezete tündöklött a villanyfényben. Úgy érezte ott magát, mint hal a vízben.

Mihez is hasonlított? A gyermekek rájöttek, hogy leginkább ahhoz a fölhúzható bádoghalhoz hasonlított, mellyel évekkel ezelõtt egy balatoni nyaralásuk alatt játszottak.

Uzsonna idején könyörögtek anyjuknak, hogy legalább holnapig ne ölesse meg. Szerencséjük volt. A vendégek délután telefonon lemondtak. Így a vacsora is baj nélkül múlt el.

Másnap azzal álltak elõ, hogy szeretnék megfigyelni, mint alszik éjjel a hal. Harmadnap a táplálkozást tanulmányozták, kenyérmorzsát, narancshéjat, datolyamagot dobáltak a kádba, s várták, melyiket eszi meg. Negyednap vasárnap volt, barátaik jöttek, a vízben mûvihart kavartak pingpong lapátjaikkal, csorgatták a zuhanyt, hogy a hal egy nyári záporban képzelje magát, gramofonjukat is odahozták, hangversenyt adtak tiszteletére.

Napról napra új mesékkel szerelték le szüleiket, akár az odaliszk a vérszomjas kalifát. Már nevet is adtak a tükörpontynak. Fricinek keresztelték el.

Két hét múltán anyjuk már dühöngött. Fürdõszobája olyan szagú volt, mint egy konzervdoboz.

Egyszer, fürdés közben hajára tapadt valami undok, nyákos halétek is.

Reggel, amikor fürdöttek, Fricit a szobalánynak a tálba kellett helyezni, aztán kimosni a kádat, friss vizet ereszteni s a halat visszatenni különös víztartójába. Mindez fölöttébb körülményes volt. A szakácsné köszörülte kését.

Erre a kisfiú azt indítványozta, hogy „engedjék szabadon”. De vajon hová mehet egy tájékozatlan hal, melyet a körútra tesznek?

A nagyobbik arra kérte apját, hogy dobják vissza a Dunába, ahonnan kihalászták.

Ez az indítvány gyõzött. Fricit mégse lehetett megenni. Jó ismerõseinket ugyan néha meggyilkoljuk, megenni azonban nem esszük meg õket. Csak távolibb ismerõseinket esszük meg.

Egy ködös, õszi este az apa elindult két fiával. Miután Fricitõl érzékenyen elbúcsúztak, betették abba a háncsszatyorba, amelyben idehozták. A háncsszatyrot a kisebbik fiú cipelte.

A Lánchíd közepén mindhárman megálltak. Tanakodtak, melyikük dobja be? A kisebbik fiú próbálta kiemelni a szatyorból, de kezébõl untalan kisiklott.

Már-már jókora csoport keletkezett köröttük kíváncsiakból. Ezek nem értették, mi az ördögnek visznek a Dunába halat, ahol annyi a hal? Akadtak olyanok is, akik gyanakodtak. Bûntények áruló jeleit szokás a Dunába vetni.

Az apa idegesen rászólt nagyobbik fiára, hajítsa már a vízbe azt a ronda dögöt. Ez összeszedte minden lelkierejét, megmarkolta, leejtette a sötét mélységbe.

Most a gyermekek a híd korlátjára könyökölve percekig néztek utána. Hallották, amint cuppant a vízben, látták pikkelyei derengõ csillámlását, sõt azt is látták, amint találkozott fiaival, s virgoncan feléjük úszott.

Ballagtak hazafelé az üres szatyorral. Egy szót se szóltak. Sajnálták a halat.

Apjuk se beszélt.

Õ azon tûnõdött, hogy ez a kaland - a kellemetlenségeken kívül - pont nyolc pengõjébe került. De lehet-e nyolc pengõért ilyen kitûnõ játékszert kapni?

Az a gondolat is boldogsággal töltötte el, hogy fiai ennyire jószívûek. Szentül hitték mind a ketten, hogy végképp megmentették a hal életét. Az nem jutott eszükbe, hogy elõbb-utóbb ismét kifogják, eladják a piacon, s akkor - e kis vendégszereplés után - mégiscsak föltálalják, sülve vagy paprikás lében.

Azóta már bizonyára meg is ették mások.

Nem õk. Mert õk többet nem vettek tükörpontyot.

1930