KÉT EMBER

Az egyik valami vacsorára volt hivatalos.

Nem ült rá a kocsijára, gyalogosan vágott neki a téli éjszakának, mert egész nap heverészett, s fájt a feje. Kürtõkalapot viselt, hódprémes bundát, fehér selyem gallérvédõt.

A villanegyed kertjeiben a január finom üvegmunkái voltak kiállítva. Szikrázott a hó. Apróra õrölt gyémántpor hullott az égbõl.

Fogai között szívta be az éles, kristályos levegõt. Hosszú sétára indult, hogy múljék az idõ, meg hogy fogyassza elhízott testét. Mellékutcákon bolyongott.

Egy sötét közben, ahol a gázlángok kancsal fényt vetettek, s az emberek úgy settengtek, mint az árnyak, harmonikaszó ütötte meg a fülét. A harmonikaszó a föld alól dünnyögött, egy lebujból.

A lebuj a pincehelyiségben volt, több lépcsõn kellett lejárni. Valahányszor nyílt az ajtó, gõzfelhõ csapódott ki, sárga, piros sugarak estek a hóra.

Annyira érdekelte ez, hogy megállott, nem közvetlen a lebuj elõtt, hanem szemben vele, a túlsó járdán, és onnan figyelt. Facér, lusta cselédek jöttek-mentek, napszámosok, kültelki alakok, sportsipkában.

Még sose láttam ilyen helyet közelrõl, gondolta. Soha életemben. Csak külföldön, idegenvezetõk társaságában vagy színpadon, valószerû rendezésben. Egyébként nem mertem bemenni. Ilyesmi nem illik. Aztán féltem is. Nem is gorombaságoktól, verekedésektõl, pisztolylövésektõl, hanem attól, hogy tapintatlan, nevetséges leszek. Pedig mily érdekes lehet egy ilyen meleg odú, ahol az élet a maga vad õszinteségében kavarog. Gajdolnak, röhögnek, pálinkát isznak. Jobban érdekelne, mint az a rémes társaság, ahova igyekszem. Mi történnék, ha most csakugyan lebotorkálnék a pincelépcsõkön, és benyitnék közéjük? A nyelvükön tudok beszélni. Mégis egyszerre elnémulnának, rám bámulnának. A kártyát az asztal alá dugnák. Mindenki elrejtene valamit. A tulajdonos, látva bundámat, frakkomat, riadtan közeledne felém, azt hinné, hogy tévedtem. Késõbb azt hinné, hogy megbolondultam vagy rosszban sántikálok, egy fõ-fõdetektívet sejtene bennem. Bizonyára ki se szolgálna. Hiába, ebbõl a világból egyszer és mindenkorra kiközösítettek. Nem vagyok ember, csak egy „társadalmi osztály” tagja. Ez néha szomorú. Majd valamikor máskor szerzek magamnak egy álruhát, felöltözöm csibésznek, s megpróbálom. Most siessünk.

Ezzel továbbment.

A másik villamoson igyekezett befelé a külvárosból. Sportsipkát hordott, mélyen homlokába húzva, szürke piszkos kendõt, melyet nyaka köré tekert, hogy ne fázzék. Nem volt télikabátja.

Amikor lejárt a szakaszjegye, leugrott a villamosról. Nadrágzsebébe dugta mind a két kezét. Ilyen cudar hideg éjszakán a verebek egymás után potyognak le a fákról, s hajnalban a szemetes söpri össze õket.

Széles utcákon haladt, rádióüzletek, csemegésboltok között. A sarkon egy étterem tükörablakai tündököltek. Csipkés, vajszín függönyein keresztül áttûzött a fény.

Káprázva szemlélte a bejárat elõtt várakozó kocsikat, a kapust, paszományos egyenruhájában, a kirakatot, melyben halak, rákok, déligyümölcsök állottak. A függöny hasadékán bekémlelt.

Jaj, ha én egyszer bemehetnék ide, gondolta. Milyen nyugodtak, boldogok azok, akik itt ülnek. Habfehér asszonyok, briliánssal nyakukon, férfiak, mind szmokingban, frakkban. Csészébõl isszák a levest, színes krémeket kanalaznak kristálytányérból. A pincérek is szinte úsznak ebben a könnyû csillogásban. Illatfelhõk, rózsaszín fátylak, aranyláncok. Nem mindig az a kurtakocsma, nem mindig az a szörnyû csapszék. Tizenegy ficcs van a zsebemben, az futná egy levesre vagy egy kispörköltre. A leves meg a kispörkölt itt se lehet sokkal drágább. De beengednének-e? A kapus azonnal utamat állná. Megkérdezné, hogy mit akarok. Ha pedig bejutnék az üvegajtóig, ott olyan furcsán néznének rám, hogy nyomban visszakotródnék a horpadt arcommal, rongyaimmal. Sajnos, nem ez az én világom. De nem halok meg mindaddig, míg egyszer itt nem vacsorázom. Vannak frakk-kölcsönzõ üzletek. Legközelebb bérlek egyet, fölveszem, s itt mulatom el egész heti keresetemet.

Ezzel továbbment.

Ment-mendegélt a két ember a téli éjszakában, ki-ki a maga célja felé. Egy utcai villanylámpa alatt - félúton találkoztak. A kürtõkalapos vette észre elõször a sportsipkásat. Ahá, gondolta, mert lelkében még mindig a lebujban járt - ez olyanféle fickó lehet.

A sportsipkás is meglátta a kürtõkalapost.

Ahá, gondolta, mert õ még mindig az étteremrõl ábrándozott - ez a vastag burzsi odavaló.

Mindketten szomorúak voltak.

Miután elhaladtak egymás mellett, visszafordultak, mint az alvajárók. Tekintetük találkozott.

Mindegyik azt hitte a másikról, hogy boldog. Mindegyik azt hitte a másikról, hogy gyûlöli õt. Mindegyik azt hitte a másikról, hogy gúnyolódik, s azért néz utána.

Erre elszégyellték magukat. Folytatták útjukat.

A kürtõkalapos az étterembe lépett. Mélyen meghajolva nyitottak ajtót neki. Pincérek segítették le bundáját. Egy virággal, ezüsttel terített asztalnál ültek barátai, tekintélyes, öregedõ urak, akiknek neve a „jelenvoltak” névsorában olvasható, és asszonyok, divatos asszonyok, akiket halálosan unt.

- Hol volt, drágám? - kérdezte a felesége, egy sovány nõ, akinek alig volt melle és szemöldöke.

- Sétáltam - mondta a kürtõkalapos, s az étlapra meredt kétségbeesetten.

Ezalatt a sportsipkás a lebujhoz ért. Leszaladt a lépcsõkön. Ott az orrába csapódó bûztõl fölémelyedett a gyomra. Megint az ismert pofákat látta maga körül, a vagányokat, a megcinkelt toloncokat, mint minden este. Vad ricsaj fogadta.

- Hát te merre lógtál? - kérdezte egy kövér lány, aki a nyakába csimpaszkodott, s teljes súlyával húzta lefelé a festetlen falócára.

- Sétáltam - mondta a sportsipkás, és a levegõbe nézett, valahová messzire.

1930