|
A
templomtéren sárga, földszintes kastély terpeszkedett, négy sarkán egy-egy
zömök barokk tornyocskával.
Hajnali öt
felé a kastély kapuja kinyílt. Öreg cseléd kászálódott elõ, hárászkendõbe
bugyolálva. Szaladt a csikorgó januári hajnalban.
Két utcát
futott. Ott becsöngetett Piskolczyékhoz. Megint két utcát futott. Ott
becsöngetett Türkékhez. Ismét futott-futott, egy kis közön, egy jegenyékkel
szegett fasorban, amíg egy kúriához nem érkezett. Ott becsöngetett Dömötörékhez.
Mindenütt
csak annyit mondott:
- Tessék
jönni. Az öreg méltósága meghalt.
Most a
város három különbözõ pontján - itt és ott és amott - ablakok gyulladtak ki.
Emberek tápászkodtak föl az ágyból, tollpihével hajukon, álomtól részegen.
Dideregtek a kihûlt szobákban. Szerettek volna visszabújni a párnák melegébe.
A férfiak
biztatták az asszonyokat:
- Kelj föl,
fiam. Tekla néni meghalt.
Lassan
öltözködtek. A hír sehol se keltett nagyobb meglepetést.
Tekla néni
hetvennégy éves volt. Már több ízben híre támadt, hogy meghalt. Kilenc
esztendõvel ezelõtt, amikor elõször kapott agyvérzést, egy téli éjszakán épp
így verték föl a rokonokat. Akkor mindnyájan hanyatt-homlok rohantak hozzá. A
matróna eszméletlenül feküdt, három napig nem is tért vissza öntudata, de
lassanként föllábadt, még járni is tudott utána, bottal. A vaklárma majdnem minden évben ismétlõdött.
Utóbb, tavaly, Kisasszony napján oly rosszul lett, hogy lélegzete is elakadt,
egyáltalán nem mozdult. Herlinger azonban, a háziorvosa, minden alkalommal
megállapította, hogy szíve acélosan, egyenletesen ver. Olyan szíve volt, mint
egy húszéves leánynak. Dömötör befogatta hintaját, fölhúzta a báránybõr
bekecsét, és feleségével a kastélyhoz hajtatott. Közben a vasfekete égbõl
hullongani kezdett a dér. Mire odaértek, a lovak tompora fehérlett.
Ekkor
tünedeztek föl a homályból a többi rokonok is, akik közelebb lakván,
gyalogszerrel tették meg az utat: Piskolczy Lajos a feleségével, meg Türk Jenõ,
a két nagyfiával. A férfiak ilyesmit mormoltak egymás felé, szomorúan, de holmi
régi emlékeket ébresztõ borízû zamattal: „Szervusz, Sándorkám, szervusz, édes
Lajoskám, szervusz, Jenõkém.” Sógorok voltak. Mindhárman Angelus lányt vettek
el, Tekla néni Istenben boldogult öccsének leányait.
Együtt
mentek be a kongó kastélyba, melyben Tekla néni az urának halála óta,
tizennyolc esztendeje egyedül élt, egy öreg lánnyal, valami ágrólszakadt,
távoli nõrokonával, aki házvezetõnõje, rabszolgája és kutyája volt. Tekla néni
roppant fukar volt. Olyan zsugori volt, hogy még a köménymagot is többször
kifõzette a levesben.
Hallani sem
akart arról, hogy életében más is beköltözzék ebbe a kastélyba. Kilenc szobája
közül pedig csak egyet lakott. Azt a kis szobát, amelybõl most halovány fény
szüremkedett ki.
A sötét,
boltíves folyosón e fény felé botorkáltak a látogatók. Dömötör Sándor nyitott
be az utolsó ajtóba.
A keskeny,
hosszúkás, hajópadlós szoba zsúfolásig megtelt. Egyiküknek-másikuknak
ágaskodniok kellett, hogy lássanak valamit.
Oldalt, a
fal melletti ágyban feküdt a halott, fehér kendõvel felkötött állal.
Egy
nádszéken gubbasztott az öreg lány, ölbe tett kézzel. Jöttükre fölkelt. A gyér
világosságban, melyet egyetlen, vörösre égett villanykörte árasztott, feléjük
emelte száraz, fásult vértanú arcát. Sovány volt a sok munkától, a sok
megaláztatástól és éhezéstõl. De haja még egészen szõke volt.
Székkel
kínálta az érkezõket.
Azok nem
ültek le. Csak álltak és bámultak és hallgattak. Sokáig hallgattak.
- Mikor
történt? - törte meg végre a csöndet Dömötör a mély basszus hangjával.
- Egy félórával
ezelõtt - felelte az öreg lány, s az üvegburás ütõórára pillantott, melyet
akkor megállított.
Az óra
mutatói mintegy ijedten vágódtak el a számlapon, hegyesszögben, pont fél ötöt
jelezve.
Megint
csönd lett.
Az öreg
lány érezte, hogy valamit mondania kell.
- Itt ültem
mellette. Kézimunkáztam. Egyszerre csak leesett az álla.
- Nem
szenvedett?
- Négy felé
még feketekávét is ivott, egy kanálkával. Nagyon szerette a feketekávét.
Megindultan
figyeltek az öreg lány elbeszélésére: egy emberélet utolsó mozzanataiból mindig
van valami ünnepi, valami végzetesen megrázó.
Nézték a
kis asztalkán a feketekávét, mely egy csempe findzsában csillogott, néhány
orvosságosüveg társaságában.
- Herlinger
már volt itt? - érdeklõdött Dömötör.
- Az elõbb
ment el.
- És mit mondott?
Az öreg
lány csak legyintett.
- Szegény -
sóhajtott Dömötör most oly csöndesen, hogy szinte csodálatosnak tetszett,
miképp jöhet ilyen hang ekkora vastag, kövér emberbõl.
- Szegény -
visszhangozták a többiek is, ki hangosabban, ki halkabban -, szegény, szegény.
Dömötörné a
fejét rázta:
- Pedig
olyan, mintha csak aludnék, olyan, mintha még élne.
Ez a
megjegyzés némi izgalmat keltett. Nem feleltek rá, gondolataikkal bíbelõdtek.
Dömötör odalépett az ágyhoz. Párnás tenyerét a halott homlokára tette.
Ezt mondta:
- Már hûl.
A túlfûtött
szobában az emberi leheletektõl elnehezedett a levegõ. Melegük is volt a
prémekben, bundákban, a magukra öltött különbözõ zekékben és hacukákban.
Átmentek a másik szobába.
Ott sokáig
nyekergették a kapcsolót, de a csillár nem akart meggyulladni. Tekla néni a
villanykörtéket mindenütt lecsavartatta takarékosságból. Nagy sokára hozott
egyet az öreg lány.
Ebben a hatalmas teremben, mely valaha ebédlõül szolgált,
naftalinszag terjengett. Egy raktárhoz vagy egy lomtárhoz hasonlított. Falnak
fordítva üvegszekrények álltak, rejtegetve kincsüket, festmények a földön, egy
széken az urának a díszmagyarja, kucsmája, még a millennium éveibõl, s
disznóbõr bõröndök, függönyök, szõnyegek összegöngyölve. A rokonok
lecsüggesztették fejüket. Mindnyájan egyre gondoltak: a végrendeletre.
Régóta várták már ezt a napot. Ennek reményében nagy
kölcsönöket vettek föl. Dömötör kúriáján foglaltak is ezen a nyáron.
Õ kérte el az öreg lánytól a végrendeletet. Tudta, hogy az
egy szekrény felsõ fiókjában van.
Zárt, pecsétes borítékon Tekla néni kemény, nem reszketõ
betûi írták: Halálom esetére azonnal fölbontandó. Piskolczy mint ügyvéd
nyitotta ki, és mindjárt fölolvasta. Az volt benne, amit körülbelül tudtak.
Özv. Sipkay Félixné szül. Angelus Tekla, testi és szellemi
képességeinek teljes birtokában úgy rendelkezik, hogy a tulajdonát alkotó 900
hold szántóföld a három rokoncsalád között osztandó fel, mégpedig akképpen,
hogy Dömötörék és Piskolczyék 350-350 holdat kapjanak, Türkék pedig 200 holdat,
viszont rájuk testálja a kastélyát, minden ingóságaival együtt. Az öreg lányról
se feledkezett meg. Tizennyolc évi hûséges és példás szolgálata fejében egy
holdnyi kaszálót hagyott rá, a város határában, és két diófa szekrényt.
A rokonok föllélegzettek. De a megkönnyebbülés viharát
igyekeztek holmi sóhajkává átjátszani.
Dömötörné a zsebkendõjével a szemét nyomogatta:
- Olyan jó szíve volt szegénynek - rebegte -, olyan jó szíve
volt.
- Bizony - tódította Piskolczyné -, Tekla néninek lehettek
hibái, de azt senki se tagadhatja, hogy nagyon jó szíve volt.
Piskolczy, aki még mindig kezében tartotta a végrendeletet,
az utóiratot olvasta, melyet egy évvel ezelõtt iktatott be az örökhagyó:
Meghagyom továbbá,
hogy mihelyt halálom beáll, s ez hivatalosan is megállapíttatik, szívemet
szúrják keresztül.
Ez mély döbbenetet keltett.
- Borzasztó! - szörnyülködött Dömötörné.
- Micsoda? - kérdezte az ura.
- Átdöfni a szívét.
- De hisz
már nem él, szegény. Csak a lelke. Azt akarja, hogy teste békében nyugodjék.
- Mégis -
sopánkodott a felesége. - Én nem engedném ezt.
Dömötör
ingerülten válaszolt:
- Itt nem
arról van szó, édes Mariskám, hogy te mit engednél, és mit nem. Mindenki
önmagával rendelkezik. Mi a megboldogult végsõ akaratával állunk szemközt, s
teljesítenünk kell, amit kíván. Ez a kötelességünk. Sajnos, egyebet már úgyse
tehetünk érette.
- De hogy
jutott eszébe? Mi bírhatta erre az elhatározásra?
- Azt én nem tudom - szólt Dömötör, vállát vonogatva. -
Utóbb sokszor elájult, eszméletét vesztette. Talán attól félt, hogy fölébred a
koporsóban.
- Az igazán iszonyú lenne - susogta maga elé Dömötörné.
- Na lásd - mondta az ura -, na lásd.
Elhallgattak.
- Én olvastam egy újságban - szólt Türk a vörös szakálla
mögül -, hogy valaki a koporsójába villamos telepet szereltetett, összekötötte
a hozzátartozói lakásával, hogyha ott lenn megmozdul, azonnal jelet adjon, és
segítségére mehessenek. A csengettyû egyszer aztán meg is szólalt. Pont
éjfélkor...
- Jaj, hagyd, édes Jenõkém - vágtak a szavába -, hagyd.
- No, én
megyek - mondta hirtelen Dömötör.
- Hová
mégysz? - riadt föl a felesége.
-
Elküldetek Herlingerért.
- Csak
hívasd át - sürgette Piskolczy.
- Jobb
mielõbb túlesni ezen a szomorú dolgon - jegyezte meg Türk is.
Cirmos téli
virradat szennyezte be az ablakokat. Herlinger jött. Mély részvétét fejezte ki
mindenkinek. Alacsony, elkallódott vidéki orvos volt. Egy személyben
tisztiorvos is. Így hát õ nyomban el is végezhette.
Dömötör átvezette a szûk kis szobába, s becsukta maga után
az ajtót.
A rokonok
az ajtóra meredtek. Hallgatództak is. De nem hallottak semmit.
Néhány
pillanat múlva kilépett Dömötör. Mindenki ráemelte tekintetét.
-
Megtörtént? - kérdezte Piskolczy.
- Nem -
szólt Dömötör.
- Miért?
- Nem
akarta.
- Nem
tudta?
- Nem merte
- fakadt ki Türk, szinte bosszúsan. - Ez Herlinger. Nem merte. Fél. Még egy
kelést se mer fölszúrni. Mindenkit kórházba küld. Szép kis orvos.
- Csak azt
nem értem - tûnõdött Piskolczy -, miért ragaszkodott hozzá annyira szegény
Tekla néni?
- Azt
mondta - szólt Dömötör -, hogy nincs hozzá mûszere.
- Miféle
mûszer kell ilyesmihez? - bosszankodott Piskolczy. - Nagyszerû. Akármilyen
késsel is lehet.
-
Herlinger, kérlek, magyarázta, hogy milyen az a mûszer. Az egy ekkora kés -
mutatta Dömötör. - Sebészkés. Trokár-nak
hívják.
- Na, és
most mit csinálsz?
- Reichhez
szaladok.
-
Telefonozz neki. Az ilyenkor még otthon van. Késõbb a szanatóriumban operál.
A
virrasztástól megéheztek. Szerettek volna reggelizni. Tekla néni
bagolyfészkében azonban nem volt semmi sem. Ki-ki hazament.
A nõk
otthon gyászruhát szedegettek össze. Piskolczy lépéseket tett a járásbíróságon
a végrendelet kihirdetése érdekében.
Dömötör egy
kávéházból telefonozott Reichnek. Minthogy a sebész már elment hazulról, a
szanatóriumban kereste föl.
Reich a
mosdó fölött bõ szappanhabban sikálta ujjait. Csak karjait nyújtotta föl, úgy
üdvözölte. Dömötör elõadta, hogy mi járatban van.
- Hát -
mondta Reich, érdes keféivel babrálva -, megcsinálhatom.
- Szabad
érdeklõdnöm, mikor?
- Ma csak
két vakbélmûtétem van. Mihelyt végzek, majd elmegyek.
- Hány
órakor lesz szerencsénk?
- Úgy
tizenegy felé. Tizenegy után.
Amikor ezt
a hírt megvitte a kastélyba, már mindnyájan újból ott voltak, mély gyászban.
Részvétlátogatókat fogadtak. Piskolczy is megérkezett. A járásbíróságon
elintézte, hogy a végrendeletet déli egy órakor hirdessék ki.
Tizenegy
felé nyugtalankodni kezdtek. Figyelték az elhaladó gépkocsikat, füleltek a
tülökjelekre. Reichnek gépkocsija volt.
Elmúlt fél
tizenkettõ, tizenkettõ, egynegyed egy is. A sebész nem jött. Hátratett kezekkel
járkáltak le-föl a szobában, s egymásba botlottak.
-
Hallatlan! - türelmetlenkedett Dömötör. - Szegényt föl se lehet öltöztetni
addig. Ott fekszik. Micsoda kegyetlenség. Ilyenek az orvosok. Ha szükség van
rájuk, sehol sincsenek.
Telefonozott
a szanatóriumba. Ott azt a választ kapta, hogy Reichnek új beteget hoztak, és
most operál. Megint kiment hozzá, személyesen.
Reich
azalatt befejezte a mûtétet. Az elõkészítõben állt. Két ápoló vetkõztette.
- Fõorvos
úr - mondta Dömötör, fékezve idegességét -, már két álló órája várjuk. Az egész
rokonság.
- Sajnálom
- vetette oda Reich -, de, amint látni tetszik, dolgozom. Sürgõs mûtétem volt.
Nagyon sürgõs. Az pedig nem olyan sürgõs.
Goromba fráter volt ez a sebész. Száján valami alig látható
szemtelen mosoly bujkált, egy pogány mosolya, aki csak a húsban, az inakban
hisz. Ez kihozta a sodrából Dömötört.
- Bocsánat - tiltakozott -, nekünk a megboldogult utolsó
akarata éppoly fontos és éppoly szent. Én pedig ezek után semmi felelõsséget se
vállalok.
- Kérem - csitította Reich kedélyesen is, keményen is -, én
vállalok minden felelõsséget.
- Szóval, mikor várhatjuk?
- Egyelõre még ki kell mennem egy tanyára is. Csak ide a szomszédba. Ha azt
elintéztem, nyomban ott leszek. Körülbelül egy fél óra múlva.
Egy órakor hivatalosan kihirdették a végrendeletet, melynek
értelmében a Dömötör, a Piskolczy és a Türk család, mint jogos örökösök,
azonnal a hagyaték birtokába jutottak.
Fél kettõkor már megint a gyászházban ültek, és lesték
Reichet. Még a kapuba is
kiálltak többen, télikabátban. Valamivel kettõ után végre fölharsant a sebész
gépkocsitülke.
Úgy
érkezett, mint egy király, könnyedén, biztosan, mosolyogva. Milyen világfias
volt, és milyen tekintélyes. A bíró, aki kihirdette a végrendeletet, nem volt
ilyen tekintélyes. Kezében egy egész kicsi, világosbarna bõrtáskát lógázott.
Meghajoltak elõtte.
Dömötör õt
is átvezette a szûk kis szobába, s becsukta maga után az ajtót.
A rokonok
ismét visszafojtott lélegzettel meredtek az ajtóra.
- Meddig
tart? - kérdezte benn Dömötör.
- Semeddig
- szólt Reich félvállról. - Egy pillanatig. De talán legyen szíves addig
kifáradni. Csak ide a folyosóra.
Kiment a
folyosóra. Cigarettára akart gyújtani. Reich azonban máris visszahívta õt. Egy
vattadarabkát tett félre, melyen néhány csöpp alvadt vér feketedett. Ebbe
törölte bele a trokár-t.
- Mivel
tartozom? - fordult feléje Dömötör.
Reich a
bõrtáskáját csattantotta össze. Nem mindjárt válaszolt. Gondolkozott valamin,
hosszabban, mint illett volna. Száján megint feltûnt a pimasz, istentelen
mosoly, a hitetlen emberek mosolya. Hidegen, tárgyilagosan mondta:
- Száz
pengõvel.
Dömötör
gyorsan fizetett.
A rokonok
ezen a napon nála ebédeltek. Az álmatlanságtól, az izgalomtól, a hajszától
elcsigázódtak, de azért bizonyos megkönnyebbülést éreztek, bizonyos enyhülést
és vigaszt, hogy legalább a megboldogult utolsó akarata teljesedett.
Letelepedtek a hosszú asztalhoz. Eleinte mindnyájan azon panaszkodtak, hogy
nincs étvágyuk. De azért ettek.
A pompás
ebédet citromfölfújt koronázta meg, melyhez családi szokás szerint ezüst
kancsócskákban kétféle ízesítõt is szolgáltak: cukros-tojásos borhabot és
csokoládémártást. Legtöbben kétszer is vettek az ízletes fehér tésztából, s
nyakon öntötték hol a sárga, hol a barna lével.
Dömötörné
az ebéd végén sírva fakadt.
- Miért
sírsz, édes Mariskám? - faggatta az ura.
- Eszembe
jutott - dadogta az asszony.
- Micsoda?
- Tekla néni.
- Ne sírj, édes Mariskám, ne sírj. Neki már jó. Jobb, mint itt minekünk.
Az asszony
azonban csak zokogott. Gombócba nyomorított zsebkendõjével törölgette nedves
szemét és orrát. Késõbb még egyszer kitört:
- Olyan jó
szíve volt - kiáltotta fuldokolva -, olyan jó szíve volt - és sírt, mint a
záporesõ.
A rokonok
nézték a síró asszonyt. Aztán mindnyájan bólintottak.
1930
|