SZÖRNYETEG

Õ a világ legönzõbb embere. Hideg, kiégett, érzéstelen. Szíve körülbelül olyan, mint a hold krátere.

Ezt a csillagászati hasonlatot öntudatosan alkalmazom, mert vele némi fogalmat szeretnék adni közönyérõl, mely már nem is földi, túl van minden emberi arányon, csak világegyetemi mértékkel mérhetõ.

Szentül hiszi, hogy a teremtés miatta jött létre. Nem lát meg senkit és semmit, csak amennyiben szüksége lehet rá. Mindenkit és mindent kihasznál. Megvárja például, hogy mások nyissák ki a kávéház ajtaját, csak utánuk megy be, hogy ettõl a fáradságtól is megkímélõdjék. Képes arra, hogy egy lángoló bérpalota üszkeiben fõzze meg a maga lágytojását.

Egyébként mûvelt, okos ember. Kizárólag az ész kormányozza tetteit. Ennélfogva igen hasonlít egy õrülthöz.

Én általában nem tudok senkire se haragudni. Megvetni se tudok senkit. Embertársaimat a természet szeszélyes alkotásainak tartom, s egyiktõl nem várom azt, amit esetleg a másiktól várhatnék. Tõle is csak azt vártam, hogy olyan legyen, mint amilyen. Néha még gyönyörködtem is benne.

Mindig ilyennek ismertem. Tehát eszerint kezeltem. Tegezõdtünk, mert ismeretségünk messze ifjúkorunkba nyúlik vissza, de csak afféle jóakaratúan hûvös, köszönõ viszonyban vagyunk egymással.

Múltkor Berlinben voltam. Este betértem egy vendéglõbe vacsorázni. Történetesen a forgóajtóval szemben kaptam helyet. Alighogy letelepedtem, belépett. Köszöntött, én is õt. Erre leült, oldalt, egy kissé elõrébb, egy szomszédos asztalhoz.

Alighogy enni kezdtem, észrevettem, hogy rám tekint.

Megigazítottam szemüvegemet. Látni akartam, hogy nem tévedtem-e? Csakugyan rám tekintett.

„Érdekes - tûnõdtem. - Úgy emlékszem, hogy még soha életében nem szentelt nekem ennyi figyelmet. Számára mindenki csak levegõ volt. Én is az voltam.”

De most valóban engem nézett, mégpedig figyelmesen, kitartóan, majdnem lelkesen. Minden tíz-húsz másodpercben rám nézett. Egyenesen a szemembe nézett.

„Lám-lám - gondoltam, s melegség öntötte el szívemet -, milyen helytelenül ítéltem meg eddig. Sohase szabad elhamarkodva pálcát törni valaki fölött. Otthon, a mindennapi hajszában bizonyára elfásult, azért nem törõdött se velem, se senki mással. Itt azonban, idegenben, benne is fölébred valami. Milyen vizsgálódó szeretettel pihen meg rajtam a tekintete. Min töprenghet? Talán azon, hogy kerülök ide, mit keresek itt, vagy az életemre gondol, a pályámra és sorsomra, a múltamra és jövõmre, azzal az álmatag odaadással, mely megfeledkezve önmagáról egy másik ember lelkébe próbál átolvadni és elveszni, a testvéries azonosságnak azzal az alázatával, mely ezen a földön az irgalom legnagyobb csodája.”

Megindultan viszonoztam tekintetét. Az egyre tüntetõbben és gyakrabban esett rám, átforrósítva egész valómat. Ilyenkor elõrehajolt, szeme kigyulladt, és vele következetesen mindig az én szememet kereste.

„Nem értem - dadogtam magamnak, boldogan is, tétovázva is. - Meghíztam vagy lesoványodtam? Megöregedtem? Nem, nem. Otthon majdnem hetenként látjuk egymást, s azóta nem történhetett rajtam semmi különösebb változás. Vagy valami öltözködési hibám van: kócos a hajam, kormos az orrom?”

Elõvettem kézitükrömet, s megbizonyosodtam, hogy errõl se lehetett szó. Most már igazán elfogott az izgalom, és amikor néhány másodperc múltán ismét szemembe bámult fürkészve, meredten, mély és rejtélyes érdeklõdéssel, elmosolyodtam, s nyájasan - egy új barátság reményében átszóltam hozzá a másik asztalhoz:

- Engem nézel?

- Nem téged - felelte. - Valakinek találkát adtam ebbe a vendéglõbe, s a szemüvegeden figyelem, hogy nem jön-e be. Én nem látok innen az ajtóig, mert háttal ülök - tette hozzá sátáni természetességgel.

Megdermedtem. Szóval a szemüvegem tükrét arra használta föl, hogy mennél elõbb értesüljön annak a megérkezésérõl, akit várt. Fejem, testem, mindenem, mely a szemüveget tartotta, csak erre szolgált.

Nem tudtam mit válaszolni. Egy darabig bénultan ültem, meggörnyedve az ámulattól és iszonyattól. Aztán lekaptam orromról a szemüvegemet. Utána többé felém se nézett.

Hát ilyen õ.

1930