|
A háborúban, amikor az emberek úgy elhányták tagjaikat, mint
a rendetlenül vetkõzõk a kabátjukat, cipõjüket - egy fejet itt, egy felsõkart,
egy combot amott -, az ezredesné is megsebesült.
Ez a
tûzvonal mögött történt.
A katonák a
hegyi patakból néhány pisztrángot fogtak, s az ezredesnek adták.
Délelõtt az
ezredesné tisztogatta a halat, a konyhakés véletlenül beleszaladt gyûrûsujjába,
mély sebet szántott a húsába.
Az ebédnél
az ezredorvos látta, hogy az ezredesné liliomkezét csúf rongykötés ékteleníti
el, s már átszivárog rajta a megfeketedett vér.
Azonnal
kezébe fogta a könnyû, szinte súlytalan kezet. Kibontotta a kötést.
Nézegette a sebet. Így szólt:
- Ezt kezelni kell. Rendesen be kell kötni. Ebéd után majd
jöjjön át hozzám.
A rögtönzött hadikórház, mely egy parasztkunyhó földes,
gerendás szobájában székelt, teljes segédlettel várta az elõkelõ sebesültet.
Ápolók, orvosok sorakoztak föl vigyázzban. Az õ sorfalaik között vonult be az
ezredesné. Magas, fiatal asszony volt, szénfekete hajjal, sötétkék szemekkel.
Az ezredorvos még egyszer megvizsgálta a sebet.
Mindenekelõtt lehúzta az ezredesné ujjáról a jegygyûrût, mert ez vérkeringési
zavart okozhat, s így a seb gyógyulását késleltetheti. El is tiltotta egy idõre
a jegygyûrû viselésétõl. Az ezredesné a jegygyûrût kistáskájába csúsztatta.
Aztán az ezredorvos annak rendje és módja szerint a seb
kezeléséhez látott. Megfürdette éterben az ujjat, mint valami csecsemõt, majd
pólyát készített gézbõl, vattából, gyöngéden bekötözte, rózsaszín
tapasz-szalagokkal ragasztva le a pólyát.
- Holnap majd megint jöjjön át - mondta az ezredesnének.
Az szorgalmasan járt a kezelésre, minden áldott nap délben.
Egy ütközet után súlyos sebesülteket hoztak a tûzvonalból.
Az ezredorvos reggeltõl estig operált. Este a fõorvos jelentkezett:
- Ha megengedné, méltóságos asszonyom, ma én kezelném.
Máskor, egy reggel, az alorvos - sötét bõrû, kun fiú -
katonásan összeverte elõtte bokáit.
- Alázatos tisztelettel jelentkezem a kezelésre, mert tízkor
elõremegyünk.
Késõbb már naponta háromszor kötötték át sebét: reggel az
alorvos, délben az ezredorvos, este a fõorvos. Negyedikül egy orvosnövendék is
fölajánlotta szolgálatát, egy félénk, szõke fiú, alig huszonhárom éves. Ez
rendszerint vacsora után, éjjel tízkor helyezte rá a kötést.
Mindegyik ragaszkodott a maga szerzett jogához, s az
ezredesné sokkal nyájasabb volt, semhogy megsértse õket, s visszautasítsa
figyelmüket.
Hetek múltak el, három hét, négy hét. Azok a katonák, akik
egy hónappal ezelõtt mell-lövést kaptak, föllábadtak, ismét jelentkeztek az
ezrednél, sokan elestek közülük, de az ezredesné még mindig kötést hordott a
gyûrûsujján, kifogástalan, patyolatfehér orvosi kötést.
Az ura deresedõ, sovány férfi volt, ötven év felé járó,
hallgatag és szórakozott. Egyszer a felesége ujjára tekintett.
- Mi az - mondta -, a
te ujjad még mindig nem gyógyult meg?
- Rossz helyen van a seb - magyarázta az ezredesné -, a
hajlító izomnál, a felsõ ujjperc savós hüvelyénél. Az ilyen sebek lassabban
hegednek.
- De már több, mint egy hónapja - tûnõdött az ezredes, s az
ezredorvosra tekintett. - Te, nincs itt valami fertõzés? Nem kellene
tetanuszoltást adni?
Az ezredorvos föltárta az ujjat, hogy a férj is lássa: a seb
tiszta volt, rózsás és friss, de a sarjadzás folyamata még meg sem indult.
Mégis nyugtalanította a dolog az ezredest. Amikor a
tûzvonalon csönd volt, áthajtatott egy közeli városkába, egy rendes
hadikórházba, egy kõkórházba. Ott megmutatta felesége sebét a fõtörzsorvosnak.
A fõtörzsorvos, aki a békében sebészeti klinikát vezetett,
öreg ember volt, túl a hatvanon. Száraz kezében oly tárgyilagos közönnyel
tartotta az ezredesné ujját, akár egy közvitéz ujját.
- Hát igen - mondta -, semmi baj. Meg fog gyógyulni.
Kötözték?
- Hogyne - válaszolta az asszony mohón -, mindennap többször
is.
- Hányszor?
- Háromszor. Néha négyszer is - dadogott az asszony.
- Úgy - szólt a fõtörzsorvos. - Dobja le a kötést, és hagyja
szabadon. Legjobb nem törõdni vele. Legjobb nem nyúlni hozzá. Engedje
meggyógyulni ezt a szegény sebet. Mert tessék megjegyezni, méltóságos
asszonyom, hogy az emberi szervezet csodálatosan szívós, ellenálló, kibír az
mindent, srapnellszilánkot, fertõzést, dumdum-golyót is, de ennyi kezelést,
ennyi - hogy is mondjam csak? - figyelmet már nem bír el.
Mosolygott
a fõtörzsorvos, s a férjre pillantott. Az lesütötte szemét.
Hazafelé
hajtattak a szeptemberi alkonyatban. Egy vén póttartalékos ült a bakon. Õk
hátul, egymás mellett, tisztiköpennyel takaródzva. Egy szót se szóltak.
Az ezredes
a félúton, amikor már egészen besötétedett, ezt mondta:
- Legjobb nem törõdni vele, fiam. Legjobb nem nyúlni hozzá.
- Igen - felelte az asszony egy kis szünet után, és valahová
nézett.
Az õszi csillagokra nézett, melyek messze-messze,
elérhetetlen magasságban ragyogtak feje fölött.
Este a vacsoránál már nem volt ott ujján a kötés. Mindnyájan
észrevették ezt, az ezredorvos, a fõorvos, az alorvos, az orvosnövendék is. De nem beszéltek errõl. Az ezredes
és ezredesné is hallgatott. Vacsora után az orvosnövendék mandolinozott.
Harmadnap a
seb begyógyult. Negyednap aztán feltûnt az ezredesné ujján - szomorú
aranyfénnyel - a karikagyûrû.
1930
|