MOTORCSÓNAK

Nincs a földön egészen boldog ember. Nincs, és nem is lehet. De igenis van, és lehet is. Például én magam is ismerek valakit - igaz, hogy csak egyetlenegy embert -, aki egészen boldog, talán a föld legboldogabb embere.

Berci az, Weigl Berci.

Weigl Berci a mosónénk egyetlen fia.

Úgyszólván szemem láttára cseperedett föl. Kis kölyök kora óta eljött hozzánk esténként, amikor az anyja nálunk mosott. Sápadt, jelentéktelen fiúcska volt, mindig szótalan, mint akinek valami titka van, de nem beszélne róla a világ minden kincséért sem.

Ímmel-ámmal tanult, a gimnáziumban úgy csúszott egyik osztályból a másikba, hogy észre se vették. Alighogy a nyolcadikba került, berántották katonának, vitték a tûzvonalba.

A háborúban nem sebesült meg, nem esett fogságba, nem is tüntette ki magát, hanem épen és szépen hazajött a leszerelés elsõ napján.

Mindjárt meg is nõsült. Elvett - nem tudni, miért és hogyan - egy se-hal se-hús kézápoló kisasszonyt.

Ez egyre-másra hozta a világra a gyermekeket, minden évben egyet-egyet. Berci még a huszonötödik életévét se töltötte be, s bárki nyugodtan valami vékonydongájú, savószín kamasznak nézhette, amikor õ már háromgyermekes családapa volt. Beesett vállal, kissé púposan ténfergett a körutakon. Ki sejthetett róla ilyesmit?

Szerencséjére csípett magának egy állást. Segédkönyvelõ lett valami szalámigyárban. Buzgó hivatalnok volt, lelkiismeretes, pontos. A gyárban nem túlságosan szerették, de nem is gyûlölték túlságosan. Ennek következtében nem tették B-listára, nem is emeltek neki, soha. Reggeltõl estig olyan fizetésért robotolt, melyet leírni is veszedelmes, mert néhány munkaadó még vérszemet kaphatna tõle.

Együtt lakott a feleségével, négy gyermekével - a következõ évben tudniillik három fia mellé egy kislánya is született -, az anyjával, a napával meg a feleségének egy idõsebb férfirokonával, egy hallgatag erdélyi menekülttel, kétszoba-konyhás budai lakásában. Ha számba vesszük, hogy összesen kilencen voltak, akkor a két szobát nemigen lehetett sokallni.

Állandó volt itt a gyermeksírás, a gyermekbetegség. A kézápoló kisasszony már régen nem a körmöket ápolta, hanem a köhögõs csecsemõket.

Hogy a mosónõ támogatta-e fiát vagy a fia a mosónõt, az olyan rejtély, melyet nem az én feladatom eldönteni. Weigl néni, aki mindig dicsérte Bercit, lassanként panaszkodni kezdett rá.

- Nem rossz fiú az, kérem - igazán nem lehet mondani, nem iszik az, nem kártyázik, nem dohányzik, ha hazajön a hivatalból, folyton otthon ül, minden a családja, de - tetszik tudni - egy kissé leleményesebb lehetne. Olyan teddide-teddoda ember, olyan tutyi-mutyi ember. Mindenki elébe vág, még a fiatalabbak is. Aztán újabban van egy bolondériája. Tessék elképzelni, a fejébe vette, hogy szerez magának egy motorcsónakot.

- Kicsoda? - kérdeztem.

- Hát a Berci.

- Berci? Minek neki a motorcsónak?

- Én is mindig azt kérdeztem tõle. Mondd, minek neked a motorcsónak? Mi a fenének neked az a megveszekedett motorcsónak? Éppen ilyen szegény prolinépnek való, mint  mi. De õ éjjel-nappal azon spekulál, hogy neki motorcsónak kellene, motorcsónak. Ebben a nyomorúságos világban, kérném. Már mindenféle könyveket is hozatott. Azokat bújja. Az egész házat megbolondítja azzal az istenverte motorcsónakkal. Nagyságos úr, beszéljen vele.

Õszintén szólva, az én oldalamat is furdalni kezdte már a motorcsónak.

Bercit - amint említettem - régóta ismertem, tegeztem is, de nemigen tudtam, hogy mi lakozik benne. Beszélni is alig beszéltem vele. Voltaképp még a hangját se hallottam.

Idõnként át szoktam vinni neki a kisfiam viseltes cipõit, kinõtt nadrágjait, ingecskéit. Egy este, kilenc után, ezen az ürügyön nyitottam be hozzájuk.

A család együtt ült, egy ernyõtlen villanykörte rikító fényében: Weigl néni, aztán Berci napa, egy tekintélyes, kövér asszonyság, akinek álláról, orráról különbözõ barna, szürke, fekete szemölcsök lógtak, aztán a felesége, aki varrogatott, aztán a hallgatag erdélyi menekült.

A gyermekek már mind aludtak. A kisleány a bölcsõben, a fiúk ketten az ágyban, átölelkezve, a legnagyobb fiú egy fiókban.

Berci cigarettákat töltött. Elõtte az asztalon, újságpapírban vagy ezer, aranyhüvelyes cigaretta hevert. Ezeket napközben a hallgatag erdélyi menekült árusította, házról házra járva. Így tettek szert némi mellékjövedelemre.

Csak most vettem igazán szemügyre Bercit. Tisztán, szegényesen öltözködött, valami kopott, merev magánhivatalnok-úriassággal. Szakállát-bajuszát beretválta, de ez nemigen látszott meg rajta, mert azok közé tartozott, akiknek oly senyveteg a szõrzetük, hogy bõrük állandóan sima marad, mint a gyermekeké. Tartózkodó udvariassággal fogadott.

Határozottan zárkózott volt, hideg. Homlokán nem rosszindulatú, de fenyegetõ konokság merevedett. Csínján, rendkívül óvatosan igyekeztem érinteni a kényes kérdést: a motorcsónakot. De mihelyt közelébe jutottam, mintha darázsfészket bolygatnék meg, már kitört a vihar.

- Bolondéria - fakadt ki Weigl néni -, ez az õ bolondériája.

- Az - szólt a felesége, s máris kikapta zsebkendõjét. - Motorcsónakot akar, most, mikor mindnyájan koplalunk s a gyermekek, szegény gyermekei, rongyokban járnak. Igazán szégyen, gyalázat.

- Bolondéria - visszhangozta a napa is -, tiszta bolondéria. Manapság egy motorcsónak legalább ötezer aranykoronát kóstál.

Egyszerre beszéltek valamennyien, részint Bercinek, részint nekem. Csak a hallgatag erdélyi menekült maradt veszteg. Õ a cigarettákat rendezgette, számlálgatta némán.

Berci megvárta, míg a lárma elül kissé, aztán méltóságosan, majdnem ünnepélyesen így szólt:

- Elõször is jelzem szerényen, hogy mindnyájan tévedtek. Egy motorcsónak nem kerül ötezer aranykoronába. Ezért egy nyersolajfogyasztó Bolindert is kapni, izzó süveggyújtóval, vagy egy amerikai világmárkát, Evinrude-ot, vagy egy pompás német Lüsernt, sõt egy Oertz luxuskajütöt is nyolc hengerrel. De - jelzem szerényen - nekem nincs ilyesmire szükségem. Nekem pont elég egy oldalfalra fölszerelhetõ, kéthengeres, öt vagy hat lóerõs benzinmotor. Ezt pedig - mint mindenki tudja - ma már részletfizetésre is adják akárhol, tizenkét hónapos törlesztésre.

Láttam, hogy az ügy komoly. Sokkal komolyabb, mint ahogy véltem. Fõképp szaktudása, tájékozottsága kapott meg.

Árjegyzéket vett elõ, elém teregette, s a dohányszemetes újságpapírra máris rajzolni kezdte az oldalfalra is fölszerelhetõ, kéthengeres, öt vagy hat lóerõs benzinmotort. Amikor beszélt róla, szájában összecsordult a nyál, és csemcsegett.

Egy kissé elcsodálkoztam. Ismét igen tapintatosan puhatolódzni kezdtem, hogy mi lehet eredete ennek a titokzatos szenvedélynek? Kiderült, hogy a háborúban nem szolgált sem a tengerészetnél, sem a folyamõrségnél, hogy se fölmenõ, se lemenõ ági rokonai nem voltak hajósok, hogy eddig semmiféle sportot nem ûzött, s még sohase ült motorcsónakon, és az egészet egyszerûen megáhította, de oly erõsen, hogy nem akar, nem tud lemondani róla, semmi áron.

A kupaktanács, mely ezt az ügyet már számtalanszor megvitatta és elvetette, türelmetlenül hallgatta nyugodt kérdéseimet. Lépten-nyomon új patália zúdult fel.

- Szamárság - kiabált Weigl néni -, kár róla beszélni.

- Szamár vagy - támadt rá a felesége is. - Igenis, az vagy. Nagy szamár vagy.

- Az õ külön szamársága - bólintgatott a napa.

Én - amennyire tõlem tellett - próbáltam megoltalmazni õt a sértések özönétõl, lecsillapítani a puskaporos kedélyeket, s Berci felé fordulva higgadtan érveltem, az úgynevezett szókratészi rávezetõ módszert alkalmazva.

- Helyes, Berci - mondtam -, helyes. Tegyük föl, hogy már megvetted a motorcsónakot.

- Dehogyis veszi meg - tiltakozott Weigl néni fölháborodva.

- Csak föltesszük, kedves Weigl néni - magyaráztam. - Tegyük föl azt is, hogy már ki is fizetted a motorcsónakot.

- Már hogy fizette volna ki? - vágott szavamba a napa.

- Nem fizette ki - magyaráztam félreértett szavaimat -, csak föltesszük, hogy kifizette. Tehát föltéve, de meg nem engedve, hogy már megvetted és ki is fizetted a motorcsónakot, mit csinálnál vele, Berci?

- Hát - mondta a szemét lesütve és idegesen -, vezetném.

- Helyes. Hová vezetnéd?

- A Dunán - szólt vállát vonogatva. - Ott, ahol a többiek.

- Nagyon helyes. De milyen célzattal vezetnéd? - firtattam a család csöndes, kíváncsi helyeslése közben. - Vajon a vízbefúlókat, az öngyilkosokat akarnád kimenteni? Vagy teherárukat akarnál-e rajta szállítani, kirándulókat, esetleg egy majdan virágzó vállalat alapját megvetni? Vagy versenyezni akarnál-e, új európai versenyeredményt elérni?

- Dehogy - mondta Berci, alig látható, bosszús mosollyal.

- Helyes, Berci, ez is helyes. Szóval te puszta kedvtelésbõl, szenvedélybõl vezetnéd a motorcsónakot?

Kérdésemre már nem felelt, csak fölállt, s végigmért, tetõtõl talpig.

Ezzel nem törõdtem, hanem tovább haladva érvelésemben, azt óhajtottam vele megértetni, hogy ez fölöttébb költséges szenvedély volna, s igen sok milliomost, fõurat, bankárt ismerek, akiknek egyáltalán nincs motorcsónakjuk, sõt kötve hiszem, hogy egy négygyermekes, huszonhat esztendõs hivatalnoknak manapság - itt, vagy a világ bármely táján - volna motorcsónakja. Szórakozottan figyelt rám, majd csak ennyit jegyzett meg, fölényesen, mély meggyõzõdéssel:

- Mégis gyönyörû.

- Mi gyönyörû? - érdeklõdtem.

- Az, hogy valakinek van motorcsónakja.

Most a lárma a tetõfokát érte el. Mindenki összevissza kiabált, mindenki szidta Bercit, mint a bokrot. Még a hallgatag erdélyi menekült is kijött sodrából. Teljes erejébõl az asztalra csapott, fölugrott, izgatottan le-föl járkált a szobában, kezét hátratéve.

- Tetszik látni? - ordította haragtól szikrázó szemmel. - Ez, kérem, nem normális. Ez, kérem, egyszerûen abnormális.

Közbelépésem tehát nem járt sok eredménnyel. Weigl néni, aki havonta mosott nálunk, megerõsített ebbeli véleményemben. Berci gürcölt, nélkülözött, nem kellett neki se ruha, se mulatság, se mozi, csak a motorcsónakról ábrándozott, senki és semmi nem verhette ki fejébõl.

Egy év múlva könyvelõvé léptették elõ. Aztán nemsokára meg is vette félrerakott pénzecskéjébõl az oldalfalra is fölszerelhetõ, kéthengeres, hat lóerõs benzinmotort „egy testi-lelki jóbarátjának kezességével”, tizenkét havi törlesztésre.

Berci ekkor töltötte be huszonnyolcadik évét. Itt kezdõdik az a boldogság, melyhez foghatót eddig még nem láttam sehol. Mert azóta csakugyan boldog. Arca nyugodtabb, nyíltabb, nyájasabb, önérzetesebb, még értelmesebb is. Állandóan sugárzik valami túlvilági örömtõl.

Amit akart, azt minden poklok, minden ármánykodások ellenére is megvalósította. Nincs semmije, de van motorcsónakja, egy pompás, kéthengeres, hat lóerõs motorcsónakja.

Nyáron, minden évben, egész szabadságos hónapját a Dunán tölti. Szeldeli a hullámokat, versenyez a regattákkal, elhagyja a bécsi gõzhajót, röpül a víz sistergõ taraján, elõre-elõre, egyedül, mert motorcsónakját félti, nem szívesen vesz rá idegent, még testi-lelki jóbarátját sem, mindig maga olajozza gyönyörû sárgaréz csapjait, mindig maga tisztogatja isteni szelepjeit.

Vezeti a motorcsónakot. Milyen ostoba is voltam, amikor azt tudakoltam tõle, hogy hová vezeti? Csak vezeti. A vágyai végtelenjébe vezeti.

Még késõ õsszel, ködben, esõben is ott kalandozik a Dunán, szombaton s egész vasárnapon, s mihelyt kitavaszodik, siklik a hajnalban, az éjszakában hivatali órája elõtt és után. Motorcsónakján egy szürke, de boldog, nagyon boldog magánhivatalnok ül.

Ha köhögnek és sírnak a gyermekei, arra gondol, hogy van neki egy motorcsónakja. Ha látja, hogy halántéka deresedik, hogy feje búbja kopaszodik, hogy felesége is vénül, csúnyul, savanyodik, ha otthon kenyérgond miatt nyafognak, ha édesanyja mosás után a derekát fájdítja, ha a napa különbözõ színû szemölcseit bibirkálja, ha a hallgatag erdélyi menekült zsarnokoskodik vele, és a cigarettaárusításból kifolyólag kínos pénzügyi viták támadnak, arra gondol, hogy neki van motorcsónakja. Ha mások lenézik és megvetik, ha a gyárban lüszter karvédõvel bebugyolálva körmöl, ha unos-untalan eszébe hozzák, hogy õ senki és semmi, aki nem szoroz és nem oszt a társadalomban, csak hivatalában szorozhat és oszthat a rogyásig és meggebedésig, arra gondol, hogy van neki motorcsónakja, s azoknak, akik zsigerelik, kutyába se veszik, megrugdossák, nincs is motorcsónakjuk. Ha télen a Duna arasznyira befagy, s a hó egy méternyire födi el a jégkérget, ha sötétség takarja el még a híd pilléreit is, úgyhogy nem látni vizet sem, melyen olyan nagyszerû bolyongani, arra gondol, hogy semmi se tart örökké, márciusban megindul a zajlás, mindig és mindenütt csak arra gondol, hogy van neki motorcsónakja.

Évek óta figyelem, bámulom ezt a boldogságot, mely nem apad, nem csökken, hanem egyre növekszik. Ezt még a beteljesülés sem ölte meg. Ezért mertem megkockáztatni azt a véleményemet, hogy Weigl Berci boldog ember, talán a föld legboldogabb embere.

Az igazi boldogsághoz nem is kell sok: csak egy jó rögeszme kell hozzá, meg egy jó motorcsónak.

1930