|
Amint faluztam, megszállottam egy parasztkunyhóban, a
szegény asszonynál.
A földes szobában csak egy nyoszolya volt, meg egy szék.
Este kértem valami takarófélét.
- Nincs nekünk semmink - mondotta a szegény asszony -,
szegények vagyunk.
- Hozzon valamit onnan a másik szobából.
- Az a másik vendégé lesz, aki majd jön. Nem a miénk ez a
ház se. Csak mink adjuk ki. Ha valamit hibázunk, akkor elvesztjük a
kenyerünket.
- Ebbõl élnek?
- Ebbõl.
- Adjon gyertyát.
Gyertyájuk se volt.
Elszalasztottam a boltba. Hozta a gyertyát, meggyújtotta. A
gyertya aranyfényében írást tartott elém, a boltos tanúsítványát, az igazolta,
mennyit fizetett a gyertyáért. Aztán elém tette a pénzt, melyet visszahozott:
két fillért.
Még sohasem láttam, hogy valaki így fogott volna kezében két
fillért.
- Jó, tartsa meg - szóltam, aztán lefeküdtem.
A kukoricahéjjal tömött szalmazsák olyan kemény volt, hogy
egész éjjel csak hánykolódtam rajta, amíg a közepén mély gödröt nem vájtam.
Ebben feküdtem hajnalig, mint egy sírban.
Fölöttébb kellemetlennek találtam a népiességet. Reggel ezt mondtam a szegény
asszonynak:
- Nézze, én
inkább átmegyek ide a telepre, a szállóba. Itt a szoba ára. Ez meg a magáé -
odalöktem ötven fillért, borravalóul.
A szegény
asszony az ötven fillérre nézett, aztán az arcomra. Megköszönte.
Valóban
igen szegények voltak. Öten laktak a konyhában. A szegény asszony ura, egy
sánta ember, aki néha targoncán szállított csomagokat ide-oda, aztán a szegény
asszony, aztán három apró gyerek. Negyedik gyereke most volt úton. Jövõ hónapra
várta.
- Hát ez
mi? - kérdeztem.
Szarka
csörgött az összeeszkábált fakalitkában. Nagyon szerették ezt a csúnya szarkát
is. Mert nekik nem volt elég ennyi élet. Még más élet is kellett nekik. Mindig
élet, élet, hogy szeressék.
Amikor
kifelé mentem a konyhából, odaszóltam a szegény asszonynak:
- Hozza ezt utánam.
Kezébe tettem csöpp kézitáskámat. Oly könnyû volt, hogy akár
a kisujjamon is elvihettem volna a szállóig, vagy száz lépésnyire lehetett
ettõl a kunyhótól. De,
gondoltam, hadd keressen még a szegény asszony.
Az boldogan
vitte. Meztelen talpa tapiskolta a poros utat. Nem szólt semmit.
Idõnként rám sandított. Éreztem, hogy tekintélyes úrnak tart.
A szállóban átadtam neki egy szennyes ingemet meg két
zsebkendõmet, hogy mossa ki.
- Várjon - állítottam meg az ajtóban -, itt van a csomagért.
Egy pengõt
nyomtam a markába.
Ennek úgy
megörült, hogy már meg se köszönte, csak szaladt vele, szaladt, hazafelé.
Másnap
hozta az inget meg a két zsebkendõt.
- Mibe
kerül?
- Három
pengõ - szólt egyszerûen.
Sokalltam,
de kifizettem.
Harmadnap
ismét benyitott. Ezt mondta:
- Vizet is
készítettem.
- Miféle
vizet?
- Mosdani.
- Mikor?
- Akkor,
amikor ott tetszett hálni.
- Ja igen.
És mit akar?
- Tessék
azt is kifizetni.
Egy kissé
elhûltem.
Ez a
szegény asszony nem értette, hogy megszántam õt és gyermekeit, hogy részvétet
éreztem irántuk és a szarkájuk iránt, hogy megesett rajtuk a szívem, csak azt
képzelte, hogy hülye vagyok, hogy könnyelmû fráter vagyok, aki szórja a pénzt,
hogy dúsgazdag nábob vagyok. Ezt bizonyára megállapították otthon. Itt a „szerencse”,
ki kell használni. Talán hamarosan holmi nemzetközi szállodát akarnak alapítani
az én pénzembõl, vagy villamos mosómûhelyt, vagy egész fürdõtelepet, nem tudom.
Mindenesetre nagy terveik lehettek velem.
Szomorúan
meredtem magam elé. A szegény asszony csak mosolygott a sárga fogával, a sárga
mosolyával. Nem vitatkoztam. Kiegyenlítettem a mosdóvíz árát, mely minden
eddigi összeget túlhaladott. Végig kellett játszanom a játékot, abban a
modorban, melyben kezdtem. Különben is azt hittem, hogy utoljára látom.
De
csalódtam. Néhány nap múlva még egyszer fölkeresett.
Zavartan
kezdte:
- Egy
barackot is meg tetszett enni.
Csakugyan,
emlékszem. Estefelé a konyhájuk elõtti fa alatt találtam egy sárgabarackot,
melyet levert a vihar. Belé is haraptam, de kiköptem. Zöld volt és savanyú.
Ezt a
barackot akarta kifizettetni velem. Csöndesen kitessékeltem.
Azóta nem láttam többé, de sokat gondolkozom felõle. Gyakran
furdal a lelkiismeret, hogy én mételyeztem meg õt alamizsnafilléreimmel, melyek
bûnt fiadzanak, romlást kamatoznak, oly õrületet, melynek nincs határa.
Azelõtt nyilván eléggé boldogan éldegéltek a
nincstelenségükben, a szarkájukkal együtt. Én ébresztettem föl õket. Nem lett
volna helyesebb, ha egyszerûen továbbállok, s búcsúzóul legföljebb megsimogatom
legnagyobb fiacskájuk haját? Talán helyesebb lett volna.
Gyönyörû az irgalom bibliája, de veszedelmes. Sohase tudjuk,
hogy jótetteinkkel micsoda rosszat mûvelünk. Cselekedni mindig veszedelmes.
Legalább mesterem, Lao Cse, a kínai bölcs ezt vallja. Szerinte az igazi jóság
közönyös, az igazi okosság néma. Légy
tiszta és csöndes - hirdeti. Még megszólalni is veszedelmes.
Õ állítja ezt, az Agg
Fiú, aki minden halandók között a legjobb, a legokosabb, a legérettebb
volt, s mindjárt õszen jött a világra, mert édesanyja nem kilenc hónapig
hordozta szíve alatt, hanem - szavahihetõ tanúk szerint - kerek hatvankét
esztendeig.
1930
|