BONCOLÁS

Mindenkinek jó lélekkel azt a tanácsot adhatom, hogy ne menjen arra a pályára, amelyre szeretne. Mert akkor elõbb-utóbb kiábrándul belõle.

Megtörténhetik ugyan, hogy csöndesen megöregszik mellette, mint a felesége mellett. Esetleg a társadalom segédkezésével meg is ülheti vele az ezüstlakodalmát vagy az aranylakodalmát. De alapjában nem sok örömet lel benne.

A bölcs ember sohase törvényesíti szerelmét. Így holta napjáig megõrzi. Természetünk tudniillik gyarló. Csak olyasmiért rajonghatunk igazán, ami nem a miénk, amit nem egészen értünk, nem egészen ösmerünk. Ezzel örökre kacérkodhatunk. Esetrõl esetre hûtlenné is válhatunk érette törvényes hitvesünkhöz, akihez eskü köt. Micsoda boldogság ez.

Pont így voltam én az orvostudománnyal is.

Orvos szerettem volna lenni. Már mint kisfiú doktort játszottam. Gyógyítottam húgom bábuit és a ház kutyáit. Pedig nagyon féltem az állatoktól. Messzire elkerültem õket, különösen este. De ha egy kutyának szét kellett feszíteni a száját, hogy hashajtót öntsek belé, vagy egy kandúrnak be kellett kötni a véresre mart hátgerincét, rettenthetetlen bátorsággal vállalkoztam rá.

Gyakorlati készségemmel csak elméleti tudásom vetekedett. Olvasni se tudtam még rendesen, s máris belebújtam egy lexikonba, és anélkül hogy észrevettem volna, kitûnõen megtanultam az összes nyavalyák tüneteit. Izgatott mindenféle betegség. Miért? Azért, mert az elmúlás izgatott. Ha a halál rejtelmes szobájába nem nyithattam be - ez itt senkinek sem adatott meg -, legalább a halál elõszobájában ácsorogtam.

Nagyon korán boncoltam is, eleven és döglött állatokat. Ezzel bizonyára félelmemet iskoláztam. Hamarosan rájöttem, hogy a félelemnél is rosszabb a megijedés - a félelemnek ez a villámütése -, s hogy élénk képzeletem mindent ezerszeresen sötétebbnek fest, mint a valóság, és hozzá képest a valóság legtöbbször majdnem derûs, sõt megnyugtató. Ennélfogva rászoktattam magam, hogy alázatosan elzarándokoljak a baj kútforrásához, hogy farkasszemet nézzek mindennel, ami szörnyû, riadalmas és förtelmes, s megbarátkoztam a pusztulás és rothadás legkülönbözõbb formáival, melyeken mintegy csak hûtõzött, enyhületet keresett rémlátó fantáziám.

Pogánynak születtem, annyi bizonyos. Mióta eszemet tudom, utáltam a mítoszokat, a különbözõ hitregéket, különösen a keleti hitregéket, melyeknek zavaros bárgyúsága annyira meghamisítja az élet egyszerû és fönséges tragikumát, hogy az olyan lesz tõle, mint holmi cifra és olcsó bazár. A meséktõl is õszintén undorodtam. Düh fogott el, ha a kis, édes tündérkékrõl hallottam. Nem mintha a tündérkék csodálatos tettein ütközött volna meg értelmem. Csak szegényeseknek, unalmasaknak találtam õket. Az én tündéreim inkább a baktériumok voltak, melyek szintén láthatatlanok, de sokkal hatalmasabbak. A pestisbaktériumról például többet ábrándoztam, mint más gyermek Tündér Ilonáról.

Szerencsére édesapám nem az orvosi szakra íratott be, hanem a bölcsészetire. Ilyen módon szûzen, érintetlenül maradt meg bennem az orvostudomány iránti szerelem. Ünnep volt számomra, valahányszor megszökhettem a bölcsészeti elõadásokról. Ezeken a tanár régi költõk semmitmondó életét tárgyalta, és születési adataikból, házassági leveleikbõl jobb ügyhöz méltó buzgalommal azt igyekezett megállapítani, hogy jött létre ez vagy az a remekmûvük. Ilyen erõfeszítést már akkoriban is nevetségesnek, hiábavalónak tartottam. Otthagytam hát a tanárt, hadd üsse bottal egy tovatûnt lángelme nyomát, s elszaladtam orvosnövendék barátaim közé, akik véd- és dacszövetségben állottak velem.

Mindig ügyesen becsempésztek. Fehér orvosi köpenyt adtak rám. Ebben szabadon kalózkodhattam. Közéjük elvegyülve értõ-közönyös arccal figyeltem a különbözõ mûtéteket, leplezve halálos érdeklõdésem. A mûtõben a kloroform édeskés szaga terjengett, s az éter illata is, mely agyvelõmig szúrt, mint holmi kutatótû. Egymás után tolták be a már „kikészített” betegeket. Egy szakállas politikus - valóságos belsõ titkos tanácsos volt - a kloroformos sisak alatt puffadozó, hullámzatosan emelkedõ hassal hörgött és röfögött, mint disznó az öléskor. Láttam egy halovány, szõke asszonyt, anyaszült meztelenül, akit a férjén kívül még senki se láthatott így. Ezüstfehér volt a teste.

Tudtam, hogy ez tilalmas és illetlen. Azt is tudtam, hogy erkölcstelen. Nem kétkedtem abban, hogy a tudomány joggal akadályozza meg az illetékteleneket, hogy az emberi szenvedés e templomában kuktáskodjanak. De én ezzel nemigen törõdtem. Húszéves fejemmel kinevettem az öreg, fontoskodó társadalmat. Lelkiismeretem se nagyon bántott. Helyesen vagy helytelenül, azt képzeltem, hogy az én célom, mely az érzéklés eszközeivel mindennek a mélyére akar hatolni, van olyan fontos, mint az övék, s erkölcsöm magasabb, holott külsõ megnyilatkozása csak holmi kotnyeles, szemtelen kíváncsiság.

Gyakran eljártam a boncolótermekbe is, ahol alacsony bádogasztalokon egy-egy gazdátlan comb hevert, mint a mészárszékben. Itt orvosnövendék barátaim az izmok tapadását, a csontok nevét találgatták. Én azonban, akit nem zavart a szaktudás, kedvemre képzelõdhettem.

Sohase felejtem el „elsõ boncolásom”.

Egy májusi reggelen bevittek a kórbonctanra. A boncolóasztalon már ott volt a hulla, melyet a fagyasztókamrából hoztak föl. Huszonhárom éves fuvaros volt. Két nappal ezelõtt, déli egy órakor lefordult a bakról, ostorával a kezében, és szörnyethalt.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy ijesztõ volt. Hátravetett fõvel, nyugodtan feküdt elõttem. Szemét bezárta, keményen. Haja kurtára volt nyírva nullásgéppel. Orra szabályosan ívelt. Teste márványosan fehér, határozottan szép, délceg, mint egy görög bajnoké. A természet ezt a szervezetet - legalább láthatólag - nem huszonhárom évre tervezte, hanem hatvanra-hetvenre.

Hasán tenyérnyi világoszöld hullafolt. Tomporán, mintha megégette volna, még egy vörös hullafolt. Csak ez jelezte, hogy nem él.

A tanár kijelentette, hogy „fel fogja tárni”. Ez gyorsan ment. Éles késével egy pillanat alatt fölmetszette a bõrt a nyaktól a köldökig, s a hólyagból aranysárga nedû csurgott, a húgy. Csodáltam az emberi bõr erõsségét és keménységét. Nagyszerû takaró ez. Arra gondoltam, hogy voltaképp csak bõrünk különöz el a többi emberektõl, az egyéniségünk országhatára, jelezve, hogy eddig és ne tovább, hogy itt önálló lény kezdõdik, aki belemagasodik a világegyetembe, mindenkitõl függetlenül, mint külön világ. Mindez igen furcsa volt.

A kés úgy vágta a bordákat is, mint a vajat. Feltûnt a szív, ez az óriási vörös izom, a tüdõ, ez a rózsás-szürke lebeny. A máj, amint szétszeletelték, a szerecsendió kacskaringós ábráit mutatta. Láttam a hasnyálmirigyet, a vakbelet, a gyomor tömlõjét, melybõl parajzöld gyomorpép folyt ki, a fuvaros utolsó ebédje. Kiragadták a nyelvét a száján keresztül, a gégéjét is, rendkívül ügyes, majdnem világfias rándítással, mintha csak egy nyakkendõt bontanának széjjel. Beleit kis márványasztalkára rakosgatták, s amíg keresgéltek bennük, a szolga gumicsõvel vizet csorgatott rájuk. A mellkosárból több liter vért mertek ki, melyet késõbb nagy szivacsokkal itattak föl.

Ez jutott eszembe: miért ismétli a természet, már évezredek óta, mindig ugyanezt a mintát oly aggályos pontossággal? Annyira bevált ez? Vagy nincs más ötlete? Mindenesetre cudarul egyenlõnek éreztem itt magam minden emberrel. Ez nem fájt. Csak némi alázat fogott el. Afféle gyári árunak éreztem magam. Közel sem oly jelentõsnek, mint otthon, amikor verseket írtam.

Tizenöt perc múlva a boncolás befejezõdött. Mint a fináncok, akik a vámvizsgálatnál összevissza turkáltak egy bõröndöt, a megszokottság bizonyos gépies kegyeletével, de elég gyorsan visszarakták a szerveket, lehetõleg arra a helyre, ahonnan kivették. Nem hittem, hogy még valaki - egy alvilági vámhivatal vagy más, elõttem ismeretlen, magas hatóság - törõdni fog ezzel a szegény halandóval, az idõk végezetéig.

Máris varrta a szolga a fölhasított bõrt - mert ez csak az õ dolga volt -, hosszú tûvel, vastag cukorspárgával. Hat-hét öltést tett rajta. Közben a fej ingott. Az állkapocs is mozgott kicsit, mintha beszélne. Aztán az orr hirtelen vérezni kezdett. Ezt vattával dugták be.

Még vártam valamit. Valami happy end-félét vártam. De ez nem történt meg.

Akkor kimentem a kertbe.

Itt orgonabokrok virágoztak. Orvosnövendékek álldogáltak egy csoportban. Magoltak a szigorlatra. Kezet fogtam egy kék szemû, sovány orvostanhallgató-nõvel. Elkísértem az elõadóteremig.

Ezen a reggelen nagyon vidám voltam, és nagyon komoly. Azt éreztem, hogy a földön elhagyatott vagyok, felelõtlen és szabad, s azt tehetek, amit akarok. Azt éreztem, hogy a halál semmiség, és az élet is éppoly semmiség.

De azt is éreztem, hogy élni a legnagyszerûbb dolog, és meghalni - az a tény, hogy egyszer végképp megsemmisülök - a legszörnyûségesebb valami, amivel szemben - sajnos - mindmáig se sikerült végleges álláspontot elfoglalnom, mint azoknak, akik nálam mélyen érzõbbek, eszesebbek vagy becsületesebbek...

1930