|
Amint este ül a lámpánál, betût betûre vetve, vékony, éles
csöngetést hall.
Leteszi tollát, figyel.
Valahol csöngetnek. De nem kívül, hanem belül, õbenne. Csöng a füle. Meddig tart ez? Percek
múlnak.
A csöngetés
nem szûnik: nem erõsödik, nem gyöngül, mindig ugyanaz.
Rettenetes
ez a makacs, hosszú csöngetés.
Mintha
vészcsengõ berregne, jelezve, hogy abba a zárt palotába, melyet testének
neveznek, alattomos veszedelem közeledik, valami betörõ, valami gyilkos, aki
hamarosan végezni fog majd vele.
Csak nem a
halál csönget?
Rápillant
bal kezére. Mutatóujja meg a nagyujja közt észreveszi a cigarettát. Mihelyt
fölébred, a fogai közé harap egyet, s az utolsót akkor köpi ki, amikor az ágyba
dõl.
Hányadik ez ma? A harmincadik. Nem, a negyvenedik.
Mindezt elõre megjósolták neki. Orvos barátjai részletesen
leírták a tüneteket: a szédülést, az érgörcsöt, a fülcsöngést is, ezt az
ijedelmes csöngetést.
Fölugrik a
székrõl. Még mindig csöng a füle. Lehet órákig, napokig, évekig hallgatni ezt a
förtelmes muzsikát? Inkább fõbe lövi magát.
De nem:
élni fog, egészségesen, becsületesen, okosan.
A
cigarettát, melyet reszketõ ujjai között szorongat, mint bûnjelet, magasba
emeli, szemügyre veszi, aztán beledobja a vízzel telt hamutartóba, melyben még
sok-sok csonk úszkál, a mai nap dohányabrakja. Nem is negyven, hanem ötven.
Ez volt az
utolsó cigaretta az életében, a legutolsó cigarettája.
Nézi, amint bíbor parazsával belesercen a vastag, barna
lébe, imbolyog benne, aztán lassan megfullad. Micsoda csömörletes fõzelék.
Ilyen sötét, ragacsos lehet az õ nikotintól megmérgezett vére is.
Kétségtelen,
hogy az öngyilkosságnak nem a legkellemesebb módja a dohányzás. Van ennél
fájdalmatlanabb, gyorsabb is.
Schopenhauer joggal vetette meg
a dohányzókat. Bamba csecsemõk ezek, kik úgy szopják a dohányrudacskát, mint
holmi keserû emlõt.
De vajon tud-e majd dolgozni
nélküle õ, aki már több mint harminc éve megszokta? Bárgyú kérdés. Musset
cigarettázott, Aiszkhülosz azonban nem cigarettázott.
Mindez fölöttébb megnyugtatná,
csak a füle ne csöngene oly veszetten.
Arca fehérebb, mint írópapírja.
Berohan a fürdõszobába, nyitja a
vízcsapot, alá tartja fejét. Ha a tûzoltótrombiták rivallanak, oltani kell a tüzet.
Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csöngetés
megszûnt. Vagy csak képzelõdik?
Egy kissé lecsillapodva átsétál
a másik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük.
- Nagy újságot mondok - szól ünnepélyesen.
- Leszoktam a dohányzásról.
- Mikor? - kérdezi felesége
gúnyosan.
- Ebben a pillanatban. Soha
többé nem veszek szájamba cigarettát, amíg élek.
Az asszony mosolyog. Hányszor
hallotta már ezt tõle.
- Most azonban nem tréfa.
Tudniillik az elõbb kissé megijedtem - vall töredelmesen, mert jólesik vádolni
magát. - Egyszerre csöngeni kezdett a fülem. Legalább tíz percig csöngött. Azt
hittem, megõrülök.
- Lásd - szól a felesége -,
lásd. Én hiába beszéltem. Az, amit te mûvelsz a szervezeteddel...
- Helyes - szakítja félbe az
asszonyt, mert a vád már nem esik jól. - Szóval vége.
- Sápadt vagy.
- Talán
adjatok egy kis tejet.
A fehér, émelyítõ folyadékot, melyet
gyermekkora óta utál, lassan kortyolgatja. Közben arra gondol, hogy Aiszkhülosz
tejet ivott, Musset azonban feketét. Így biztatja magát hangosan:
- Eztán a feketének is vége. Reggelire, ebéd
után, ozsonnára tejet iszom. Azonnal dobjátok ki összes cigarettáimat. Nálunk
többé nincs cigaretta. Vendégeknek sem.
Odahozatja dohánydobozát, melyben vagy négyszáz
cigaretta szunnyad, gondosan fölraktározva, arra az eshetõségre is, ha például
házát körülzárnák, ostromolnák, s kívülrõl nem szerezhetne dohányt.
Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel
korán mind ajándékozza el, s az máris viszi a konyhába a cigarettákat,
újságpapirosba csomagolva.
Õ pedig
óriási, mahagóni dohánydobozát sürgõsen kinevezi levélszekrénynek.
Elhatározásától
megedzõdve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisztának érzi magát.
Száz évig akar élni. Látja, amint õsz hajjal, bõrsaruban, meztelen térddel
mereng unokái közt, s pásztorkölteményeket írogat a lugasban.
Alighogy
leül íróasztalához, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint
valami rovar zürrög, rágcsálja agyvelejét. Leheveredik a díványra. Ott
halkabban hallja, de azért hallja.
Ennek a
fele se tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlõt a szívére, a fejére
borogatást, orvosért, orvosért.
Az orvos
nyugodt, bölcs ember, hallgatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne,
hogy a tünetek annyira egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult.
- Naponta
ötven cigaretta - ismétli nyájas mosollyal -, néha egy-két szivar is, ülõ
életmód, semmi testmozgás, éjszakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon
kellene csodálkoznia, hogy nem elõbb jelentkezett, és nem végzetesebb formában.
Örüljünk, hogy még idejekorán elcsípjük a bajt. Tehát semmi dohány, föltétlen
nyugalom és tej, tej, tej.
Másnap már
kutya baja.
Tejben-vajban
fürdik. Rozskenyeret reggelizik sajttal, ebédre tejet iszik, ozsonnára
aludttejet, tejfölt. Olyan szagot áraszt, mint egy juhakol.
Az utcán
szánakozva nézi azokat a vad indiánokat, akik bûzös dohánylevelet égetnek
szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocsátóan
elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük.
Este meggyújtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a halálos verejték. Megint
hallja. Csöng a füle, a koponyája, az egész teste.
Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a
fejét, rámered üres kéziratpapírjaira. Beletörõdik a változhatatlanba. Órákig
figyel erre a rettenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd
innen mennie.
Benyit a fia, hogy lefekvés elõtt elbúcsúzkodjék. Nem
panaszkodik neki. Megcsókolja, bágyadtan int utána, mintha atyai áldását adná
rá.
Fia kifelé menet a szoba közepén megáll, hallgatódzik. Ezt
kérdezi: - Mi zúg itt?
- Itt?
- Igen,
itt.
- Hát te is
hallod?
Keresni
kezdik a lárma forrását, mint amikor „tüzet-vizet” játszanak. Az ajtónál alig
hallani.
- A lámpa -
kiált a fia -, az íróasztalod lámpája. Ez muzsikál. Rossz a kapcsolója.
Eloltják:
akkor nem hallanak semmit. Meggyújtják: akkor újra hallják.
Összevissza
öleli fiát, kacag és ugrál örömében. Másik lámpát tesz íróasztalára. Órákig
dolgozik mellette. Úgy megy minden,
mint a karikacsapás.
Éjfél után,
amikor már mindnyájan alusznak a házban, pokoli vágy fogja el. Csak egy
cigarettát, egyetlenegy cigarettát. De a szobalány reggel már mind
elosztogatta. Eszébe jut, hogy van egy titkos doboza. Könyvállványa legfelsõ
polcára rejtette el, könyvei mögé, ünnepi alkalomra. Török cigaretták, C. D.
jelzéssel. Egy diplomatától kapta.
Mint a
majom, mászik a könyvtárlétrán.
Jaj de édes
ez a keserû füst. Szájpadlása zugait úgy járja be, mint tömjén a templom
fülkéit. Aiszkhülosz nem cigarettázott? Musset azonban cigarettázott.
Pusztán ezt
az egyet engedélyezi magának. Abból, ami történt, tanulni akar.
- A
szenvedély - szaval - annál több örömet tartogat számunkra, mennél inkább
fékezzük.
Elszívja
cigarettáját, aztán keze öntudatlanul a második után nyúl. Már öngyújtója is
lobog.
- Ne feledd
- ijesztgeti magát -, hogy mennyire megrémültél. Az elõbb a halál csöngetett be
hozzád.
Eltûnõdik,
majd ezt mondja:
- Egyelõre
téves kapcsolás volt - és rágyújt.
1930
|