ÖNGYILKOS

Az öngyilkos három levelet írt: egyet vidéken élõ édesapjához, melyben elbúcsúzik tõle, egyet a rendõrséghez, melyben bejelenti, hogy önkezével vetett véget életének, egyet pedig az ismeretlenhez, aki majd megtalálja holttestét azon az erdei tisztáson, melyet már rég kiszemelt végzetes tettének végrehajtására.

Ezt a három levelet kabátzsebébe csúsztatta. Nézegette forgópisztolyát. Már napokkal ezelõtt megtöltötte hat golyóra, minden eshetõséget figyelembe véve.

Úgy tervezte, hogy majd éjszaka öli meg magát, amikor leszáll a sötétség. Még délután volt. Sütött a nap. De minthogy nem tudott mit csinálni itthon - vajon kicsoda olvassa el ilyenkor a délutáni lapok vezércikkeit? -, lassan elindult, gyalog, az erdõ felé.

Sovány, halvány fiatalember bandukolt a Körúton, kopottan, a rongyos barna ruhájában, az utolsó ruhában, melyet földi életében viselt. Üres kezekkel ment kifelé ebbõl a városból. Oda, ahova igyekezett, csak az életét vitte. Pusztán arra volt szüksége. Arra is csak azért, hogy kioltsa.

De nem volt egykedvû. Azon töprengett, fájdalmas-e a halál, s meddig tart az, míg a lélek eltávozik a test kapuján? Hiába hallott errõl megnyugtató szakvéleményeket. Nem akart sokat szenvedni. Eddig úgyis épp eleget szenvedett.

Azt már elhatározta, hogy nem a szívébe lõ, hanem a fejébe. De hová? Úgy mondják, a halántéknál is biztosabb a száj. Akkor a golyó szétroncsolja a kisagyat, s az öntudat azonnal megszûnik.

Amíg ilyesmiken tûnõdött, az úrvezetõ hatvan kilométeres sebességgel robogott egy mellékutcán, merész ívben a Körútra kanyarodott, s az öngyilkosnak már nem maradt ideje, hogy a járdára ugorjék - pedig épp ugorni akart szegény -, a gépkocsi elütötte.

Az úrvezetõ fékezett, de már késõn volt. Kétségbeesetten tántorgott ki a kocsiból. Letépte szemüvegét. Látta, hogy mit mûvelt.

Egy sovány, barna ruhás, rongyos fiatalember hevert a kövezeten, véres, sápadt arccal, halálra gázolva. De még élt. Mozgott.

Letérdepelt melléje, ráhajolt, hogy fölnyalábolja, s elvigye a legelsõ kórházba.

Az áldozat azonban integetett. Nyújtotta feléje a kezét. Amikor elkapta és megszorította, halk hangon ezt rebegte:

- Köszönöm.

- Nem értem - lihegte magánkívül az úrvezetõ.

- Köszönöm - ismételte erõsebben -, köszönöm önnek.

Az úrvezetõvel keringett a világ. Itt a halál torkában is gúnyolódik vele ez a szerencsétlen? Micsoda akasztófahumora van.

Erre az öngyilkos szinte dühösen a zsebébe nyúlt, maradék erejével elõkotorászta három levelét, s átadta az úrvezetõnek.

Egyik egyenesen neki szólt: Annak, aki megtalál. Ebben közölte, hogy egyetlen vágya megszabadulni ettõl az átkozott élettõl, s szándékától semmi se tarthatja vissza. A másik két levelet a sarki rendõr vette át.

Mialatt riadtan nézegették ezeket a leveleket, az öngyilkos némán, csöndesen - alig néhány pillanat alatt - meghalt. Úgy látszik, nem szenvedett. Szája mosolygott.

Elvitte a hullakocsi.

Utána az úrvezetõ, zsebében az öngyilkos levelével, a rendõrségre hajtott, hogy igazolja magát.

Állapítsuk meg, hogy mindketten elég jó üzletet kötöttek.

1930