AZ AMERIKAI

1

Járt nálunk egy amerikai.

Ohio államból vetõdött közénk, valami kisebb városból, melynek már a nevét is elfelejtettem.

Európai körútját megszakítva egy üzleti ügyét jött ide lebonyolítani, de a tárgyalások elhúzódtak, õ pedig hónapokig itt rekedt. Úgy tetszett, hogy az önkéntelen számûzetést egy vadidegen városban nem is találta kellemetlennek. Dolga nem akadt sok. Naponta tárgyalt egy-két üzletemberrel, telefonoztatott a szálloda portásával ennek-annak, különben csak várt az eredményre. Közben megismerte Budapestet, kirándult a hegyekbe, üldögélt kávéházainkban, s este a kerti vendéglõben cigányzenét hallgatott.

Engem ilyen kerti vendéglõben mutattak be neki. Magas, vállas, ötvenéves ember volt, hanyagul öltözködõ, bohémnek tetszõ, egy örök-gyerek zúzmarás hajjal, kék szemmel. Már valóságos udvar vette körül azokból az alkalmi ismerõseibõl, akiket maga köré csõdített, hogy ne unatkozzék. Ezek sem tudtak róla sokat. Agglegénynek mondták, özvegynek. Anyagi viszonyait homály födte. Néha kifizette az egész társaság vacsoráját, néha azonban a saját vacsoráját se fizette ki.

Mindenesetre rejtélyes ember volt.

2

Leggyakrabban L.-ékhez járt. Ezek elõször találkoztak vele, igyekeztek a maguk számára lefoglalni, vigyáztak arra, hogy mások túlságosan ne férkõzzenek a közelébe.

Az amerikai olykor játékokat hozott ötéves kislányuknak, az asszonynak zserbót, virágot. Unalmas délutánjait körükben töltötte el, mert L. elég jól beszélt angolul, fiatalkorában évekig élt Londonban.

L.-né néhány hét múltán így szólt az urához:

- Most már igazán itt az ideje. Kérj tõle pénzt. Igenis, pénzt. Legalább ötven dollárt. Minden teketória nélkül. Mi az egy amerikainak? Hisz õ is láthatja, hogy nyomorgunk ebben a szûk lakásban. De siess, mert megelõznek. Az az ocsmány M. folyton körötte settenkedik. Bizonyosan már régóta vágja.

L. egy gyár angol levelezését intézte szerény fizetésért. Minden oka megvolt, hogy elõrukkoljon kérésével.

Ha betoppant hozzájuk a vendégük, férj és feleség legjobban szeretett volna azonnal ráordítani, így:

- Pénzt.

A rokonszenves yankee csak nézelõdött a kék szemével, s ez õket zavarba hozta. L.-né lökdöste a férjét, hogy már kezdje.

De az mindig nagyon távoli dolgokkal hozakodott elõ, az általános nyomorúságról beszélt, a megélhetés nehézségeirõl. Az amerikait érdekelte a téma: az itteni szociális viszonyokról közelebbi adatokat kért, melyeket lejegyzett egy darab papírra.

Egyszer, hogy megteázott náluk, váratlanul kivette pénztárcáját. L. és L.-né szíve megdobbant. Hatalmas antilop tárca volt, ilyet még nem is láttak. Némán kotorászott a sok titokzatos bõrrekeszben. Végre meglelte, amit keresett. A villácskájának képét mutatta meg, mosolyogva.

Miután elintézte üzleti ügyét, megköszönte vendégszeretetüket, és zsebében a traveller-cheque-jével a pályaudvarra hajtatott.

L.-ék kikísérték az állomásra, abban a reményben, hogy majd az utolsó pillanatban, közvetlen a vonatra szállás elõtt ad át egy nagyobb összeget, ha nem is nekik, talán a kislányuknak, akit ünnepi ruhába felöltöztetve szintén magukkal vittek.

Ebben is csalódtak.

3

A baráti viszony azután se szakadt meg közöttük, hogy az amerikai hazaérkezett. Leveleket váltottak. L. egyre világosabb célzásokat tett a küszködésre, amit az amerikai õszintén fájlalt.

Õsszel L.-et „leépítették”, elbocsátották állásából, csekély végkielégítéssel. Nem tudott mihez fogni.

Az asszony most kitört:

- Írd meg neki, de nyíltan, és kérj tõle száz dollárt. Az amerikaiak csak a számokat értik.

L. meg is írta. Levelére választ se kapott.

A végkielégítést hamarosan fölélték, egymás után adogatták el bútoraikat. Sötét, piszkos ínség szakadt rájuk.

- Írj neki még egyszer - biztatta L.-né. - Lehet, hogy elveszett a leveled.

- Én már nem írok többet. Különben is mit írjak? Megint majd valami scheme-mel jön, hogy alapítsak egy rádióboltot vagy egy fogpiszkálógyárat. Ezeknek csak a munka a bálványuk. Azt hiszik, hogy itt is úgy röpköd a munkaalkalom, mint náluk. Nem ismerik az európaiakat. Hanem egyet lehetne. Írj te. Írd neki, hogy meghaltam.

- Nem.

- De igen. Hogy megdöglöttem, és özvegy vagy, a kislányom árva, kidobtak benneteket az utcára. Ez talán megindítja. A kislányt szerette. Ezekre a hülyékre csak ilyen ponyvaregényekkel lehet hatni. Fejbe kell õket kólintani.

Mind a ketten furcsállták a tervet, de a férj megfogalmazta a levelet, a felesége lemásolta, s elküldte.

A levél rövid volt és brutális: egy özvegy, egy anya segélykiáltása.

4

Erre sem érkezett válasz, hónapokig.

L. gyakran töprengett:

- Bánom is már, hogy elküldtem. Undok dolog. Végre annyi itt az ismerõse. Akárkirõl megtudhatja, hogy élek. Szégyellem magam.

Ide-oda loholt állásokért, hiába. Egy februári napon tüdõgyulladást kapott. Huszonnégy óra alatt meghalt.

5

Már rég eltemették, az asszony már rég elfelejtette az amerikait is, mikor a posta egy csekket hozott, kétszáz dollárról. Ezt beváltotta egy banknál.

Vásárolt egyet-mást, amire föltétlen szüksége volt a háztartásban. A hátramaradó összegbõl sírkövet állított az urának.

1927