FÉLREISMERNEK

Múltkor, egy sötét, téli reggelen vidékre kellett utaznom. Úgy terveztem, hogy majd villamoson megyek ki az állomásra. De a keltõóra késõn csörömpölt fel. Kiskocsiért telefonoztam. Nagyot küldtek, négyüléseset, vadonatúj, takarosat. Ragyogó ablakaival puhán gördült kapunk elé. Kezembe kaptam kézipoggyászomat, egy halványbarna disznóbõr bõröndöt, mert elõzõ este véletlenül ebbe csomagoltak be, s indultam.

A pályaudvaron három hordár vett körül. Egyik nyitotta az ajtót, másik a kocsit fizette, harmadik szaladt poggyászommal jegyet váltani. „Elsõosztály” - szólt elmenõben, már állítóan, mint aki másra nem is gondolhat, s én, aki másodikon akartam utazni, bólintottam.

Beszálltam egy üres fülkébe. Halkan koccant az ajtó üvege. Megjelent a kalauz. Feszesen tisztelgett, majd felém hajolva bizalmasan, de végtelen tisztelettel érdeklõdött utam, sajátos kívánságaim és hordárom iránt. Néhány pillanat múlva lenn kiabálta a hordárom számát, s vele együtt többen, oly riadalommal, mintha tûzvész ütött volna ki. Jött a hordár. Könnyû kézibõröndömet, melyet kisujjamon is elbírtam volna, ketten hozták, õ meg a kalauz. Alig múlt pár perc, a kalauz ismét feltûnt ajtóm elõtt egy másik, paszományos, tekintélyes alkalmazottal, aki fehér kesztyût viselt. Egy darabig félénken szemléltek a folyosóról, valamit tárgyalhattak, aztán beléptek. Értésemre adták, hogy a mellette levõ fülkében még kényelmesebben utazhatom. Bevezettek oda, de az éppen olyan volt, mint az elõbbi. Biztosítottak, hogy amennyiben az étkezõbe méltóztatnék fáradni, õk azonnal lezárják a fülkét, állandóan közelemben fognak tartózkodni.

Nem szóltam semmit.

Ebben a pillanatban meggyulladt a villany, tündéri fénnyel öntötte el az eddig homályos fülkét. Éreznem kellett, hogy ez nekem, csak nekem szól. Úgy rémlett, hogy egy meseországba csöppentem, ahol legtitkosabb kívánságom is teljesedik. A kalauz fölpolcolta elém a kis lecsapható asztalkát. Íme, gondoltam, a mesék terüljasztalkája.

Nyilvánvaló volt, hogy félreismertek. Azt hitték, hogy én nem én vagyok, hanem valaki más, egy jelentõs ember, tehát megbízott, hivatalos kiküldött, súlyos közéleti egyéniség, aki fölemel, porba sújt, intézkedik, kiutal, utcákat hasít, bányajogot ad, trafikjogot azonban mindenesetre.

Ezt a félreértésüket ekkor még könnyûszerrel eloszlathattam volna. Csak úgy kellett volna viselkednem, mint egyébkor. De bármennyire nehezemre esett leküzdenem természetes hajlandóságomat, hogy mindenkit és mindent észrevegyek, erõszakot tettem magamon. Szórakozott, fátyolos szemmel tekintettem rájuk, mint egy nem létezõ világ álomalakjaira, csak biccentettem, elhárító mozdulatokkal beszéltem, legföljebb néhány alig érthetõ szót mormoltam. Az öregebbik kalauzt, aki biztosan apám lehetett volna, „barátom”-nak neveztem.

Késõbb, amikor már megindult a vonat, lehetetlen volt kiesnem szerepembõl. A kalauzok, az étkezõkocsi alkalmazottai, a takarítóasszonyok folyton-folyvást figyeltek. Amint le-föl járkáltak a folyosón, amennyire a hódolat megengedi, egy-egy riadt pillantást vetettek felém, mint egy ketrecbe zárt vadállatra, a legnemesebbre, az állatok királyára, az oroszlánra. Õszintén szólva most már nekem is örömet okozott a játék. A szélhámosok szívdobogtató kéjét élveztem, akiket másnak vélnek, mint akik. Ezért áldozatot is hoztam: Egy könyv hevert elõttem. Bölcsen és helyesen ki se nyitottam. Elõkelõ ember nem olvas. Az már mindent tud. Tartózkodtam a gondolkodástól is, mert az gyötrelmesen rút ráncokat vés arcunkra. Mindössze a fákat néztem, igen szigorúan, s az elrohanó sürgönypóznákat, melyek láttomra ijedten ugrottak félre.

A személyzetnek láthatólag fájt, hogy semmit se kértem. Aggódtak miattam, hogy melegem van vagy hogy fázom. Részvét tükrözõdött szemükben, mikor könyökömet az ablak párkányára támasztottam, a gondolat is kétségbe ejtette õket, hogy a durva fa esetleg feltörheti finom bõrömet, s szerettek volna alája egy selyemkendõt teregetni. Erre azonban nem adtam alkalmat.

Csak egyetlenegyszer volt módjuk, hogy távolról, látatlanul segítségemre siessenek. A kocsi másik végében bõgni kezdett egy csecsemõ. Ijedten futkároztak a folyosón, aztán a csecsemõ hirtelen elnémult. Hogy mi történt, nem tudom. Lehet, hogy valamelyikük egy hosszú késsel azonnal elvágta a csecsemõ torkát, de lehet az is, hogy az anya a maga jószántából dobta ki gyermekét a robogó vonatból, nehogy nyugalmamat megbolygassa.

Másodpercnyi pontossággal érkezett meg vonatom. Megint ketten vitték ki poggyászomat, mély hajlongások közepette. Ekkor mindent elronthattam volna. De sem nem köszöntem meg kedvességüket, sem borravalót nem adtam. Közönyösen, a levegõbe meredve hallgattam. És ez hatott. Csak most hitték el igazán, hogy valóban az vagyok, akinek gondoltak.

Egyébként a pályaudvaron mindenki „vigyázz”-ban állott. A jegyszedõ vasutas is. Nem kérte jegyemet. Út nyílt elõttem. Én pedig mehettem elõre, fölfelé, azon az ösvényen, mely a csillagok felé vezet.

1928