ILONKA

Benn a nagy gyermekszobában négyen voltak.

Elzász, a doktor segédje, aki a bõrtáskából vattát, mûszereket szedegetett elõ, aztán a háziorvos.

Aztán Ilonka, az ágy közepén 39,6 fokos lázzal, a kétéves kis Ilonka, aki már beszélt is.

A három felnõtt az ágyra hajolt, sürögve, mintha egy tût keresne benne.

- Meg kell nyitni - mondta Elzász határozottan -, meg kell nyitni.

A két orvos még várt valamit. De a tanár sarkon fordult, kiment a gyerekszobából, hogy közölje a döntést az apával, akit a tanácskozás kezdetén kiküldött onnan.

Áthaladt a fényûzõ lakáson, öt szobán, melynek csillárjait a személyzet mind égve hagyta.

Az utolsóban, egy teremben, ahol üvegszekrények voltak s régi, holland mesterek festményei, hátravetett kézzel sétált egy sovány, kopasz, csinosan öltözött fiatalember. Vencel, a nagykereskedõ, a selyemkereskedõ.

Ez, amikor megpillantotta Elzászt, szinte nem hitt a szemének, hogy az ily hamar végzett. Boldogan sietett eléje. Fejét támadólag emelte rá.

- Hát kérem - szólt a tanár, szemét a földre sütve -, meg kell nyitni.

- Nem értem - hebegett az apa.

- Egy mûtétrõl van szó - mondta Elzász.

- Altatják?

- Természetesen.

- De ugye - dadogta Vencel -, ugye, nem veszélyes? Úgy értem, kérem - javította ki magát félszegen -, hogy nem életveszélyes?

- Nem. Dehogy - legyintett Elzász. - Ellenben sürgõs. Holnap, okvetlenül holnap. A Horváthban operálok.

- Délben?

- Reggel. Õ lesz az elsõ. A gyermeket azonnal át kell vitetni.

Vencel a tanár gyors visszajöttébõl azt következtette, hogy semmi az egész. De hát nem volt semmi.

Most nem tudott tõle mit kérdezni.

Csak nézte Elzászt, minthogy éppen õ volt elõtte. A száját nézte, mellyel azt mondta: „meg kell nyitni”, a vörnyeges arcát nézte, a kék szemét nézte.

Két fejjel magasabb volt nála. Erõszakos sebészfajta, biztos mozdulatokkal.

Homlokán körtükör csillogott, visszaverte a csillár fényét, a gégetükör, melyet elfelejtett levenni.

Minthogy az apa még mindig nem beszélt, csak bámulta õt bamba, szórakozott kíváncsisággal, a tanár leemelte a gégetükröt, melynek rugalmas ércpántja dús, szõke hajába kapaszkodott.

Így szólt:

- Bocsánat, a kezemet.

- Parancsoljon a fürdõszobában.

A szobalány langyos vizet engedett a mosdócsészébe, friss törülközõt tartott.

Elzász rég beidegzett módszerével mosta érdes kezét, semmire se gondolva. Rakosgatta, kenegette rá a finom szappanrétegeket.

A két kéz meghempergett a bõ habban, összekulcsolódott, mintha gratulálna egymásnak valamiért, aztán a vízbe merült, lubickolva élvezte lanyhaságát, majd miután felüdült a csapból csorgó hideg víztõl, az illetetlen törülközõ után nyúlt, nem törõdve azzal, hogy kicsoda tartja, belebújt a bolyhos gyolcsba, mint fürdõköpenybe egy egész test, s szárítkozott.

- Mehetünk, kolléga úr - mondta majdnem vidáman a doktorsegédjének, aki kijött a bõrtáskával. - Mehetünk.

Vencel, ahogy egyedül maradt, megállt a terem közepén, hogy átértse a helyzetet, a sors e viharos és vad fordulatát. De nem bírt gondolkozni. Felesége egy évvel ezelõtt halt meg, huszonhét éves korában. Ilonka egyetlen lánya volt. Beszaladt hozzá, hogy lássa. A kislány, akire a dada ezalatt ráadta utcai ruhácskáját, lakk topánkáját, útra készen feküdt az ágyon. Egyik szobalány tárcsázott, betegszállító kocsit kért.

Neki itt nem volt dolga.

Mint üzletember, elõször is a pénzre gondolt, a mestersége megindító lírájával. Ilyesmi sok pénzbe szokott kerülni. Kinyitotta páncélszekrénye acélajtaját, melybõl ezen a forró napon jótékony hûvösség áradt, s pénzt vett magához, sok pénzt, mint egy nagyobb külföldi útra. Értékpapírok szunnyadtak itt, ebonit tégelyekben néhány valuta is, melyet még nem váltott be, többek közt egy angol bankjegy, egy tízfontos. Ezt tenyerére fektette, csörgette tartós, kitûnõ papirosát, hosszan szemlélte a tussal írt rondírást, oly figyelmesen, mint még soha életében. Ten pounds, ten pounds.

A betegszállító kocsiba elõbb a dada szállt be, ölében a kisleánnyal, majd õ.

Zöld júliusi éjszaka volt, a közeli hegyek és erdõk zöld hajától. Sebesen rohantak az Andrássy úton. Egy nõ a kávéház tornácán bordó málnafagylaltot kanalazott. Kivilágított hirdetõoszlopok ordítottak kéken, sárgán. Mozik hirdetõvillámai cikáztak. Mindez oly színpadi volt, oly szokatlanul jelentõs és részletes, s a képek, noha a kocsi vágtatott, oly lassan tûntek eléje, hogy Vencel, mint akivel valami boszorkányság történt, megdörzsölte szemét.

Ilonkát a szanatórium betegfölvonóján fölvitték a harmadik emeletre, a 17-es különszobába, ahol már várták. Három ágy volt itt, oldalt a falnál a gyermekágy, egy ágy az apának, a gyermek mellett, egy ágy Angéla nõvérnek, az ápolónõnek. Az ágyak rúdjain négy kifényezett rézgomb csillogott, bizonyosan azért, hogy tetszetõsebbek legyenek.

Salló fõorvos annak rendje-módja szerint bemutatkozott, egy port adatott be a betegnek, s attól az nemsokára el is aludt. A fõorvos köpcös úr volt. Feszült rajta fehér köpenye, felsõ zsebébõl kikandikált az elmaradhatatlan szívhallgató. Egészen furcsa, lapos orra volt, mintha valaki teljes testsúlyával, a cipõje sarkával rálépett volna. Amint beszélt, az orr mozgott.

Reggel nyolckor a kislányt tolókocsin gurították az „elõkészítõ”-be. Vencel, aki teljesen fölöslegesnek érezte magát, sétára indult a szanatóriumban. Elzászt kereste, hogy elõzõleg legalább néhány szót váltson vele, de az még nem volt itt. Most ébredhetett otthon, ásított vagy nevetett, kávézott, reggeli újságjait olvasta. A mûtõt két szolga takarította. Kesztyûk lógtak az állványokon, megszáradt, gyûrött kesztyûk, több, mint egy kesztyûkereskedésben.

Az apa ide-oda ténfergett. Amikor a kapu elé ért, egy üres Rolls-Royce állott elõtte. A kapustól megtudta, hogy a tanár úr az imént érkezett meg.

Fölszaladt a rendelõbe. Ott azt mondták, hogy a tanár úr már a mûtõben van. Ennek ajtaját csukva találta. Itt ácsorgott egy darabig. Egymással feleselve szállingózott az éter velõkig szúró szaga s a kloroform buja, édeskés illata. Az ajtó egy pillanatra kinyílt, s ekkor látta Elzászt, már mûtétre öltözködve, a sebészek vértezetében, vattasisakban, szája elõtt a leheletfogó gézdarabbal, két kezét magasba emelve, hogy a mosakodás után semmihez ne érjen, homlokán a tükörrel, azzal a karbunkulusként tündöklõ tükörrel, melyet valahol a vad törzsek talán imádnának is, viselõjét istennek tartanák.

Tekintetük találkozott. Elzász azonban nem üdvözölte. Késõbb, nyilván a parancsára, kijött a mûtõbõl egy alorvos, és udvariasan, de orvosi fölénnyel megkérte, kegyeskedjék máshová fáradni, mert itt nem tartózkodhat.

Vencel újra megkezdte sétáját. Ment, ment, baktatott, makacsul, kötelességszerûen robotolt egyik emeletrõl a másikra, mérte lábaival az idõt, hogy a percek gyorsabban múljanak.

A harmadik emeleten egyik ajtó szemöldökfáján fehér zománcos táblát pillantott meg, kék betûkkel: Altató orvosok.

- Altató orvosok - ismételte. - Az orvosok altatnak. Mint a dajkák a mesében - s egy jelenetet látott valami nem létezõ darabból, az „altató orvosok karát”, akik fehérben bölcsõdalt énekelnek.

Odább egy másik tábla állította meg: Teakonyha.

Teakonyha - gondolta, s csábító volt elképzelni ezt a kristálytiszta vegykonyhát, ahol üvegedényekben, ezüstszûrõn öntögetik a világossárga folyadékot, - teakonyha - mondta hangosan.

De miután meghallotta tulajdon hangját, maga is megriadt. Idegessége olyan fokra hágott, hogy menekülni szeretett volna valahová. Fölgyulladt képzelete, mely nem merte megvilágítani a riadalom gócát, éles sugárkévéket lövellt maga köré, s látott mindent, nem úgy, mint azelõtt, hanem részletekben, elaprózva, mint a valóság széthullott szilánkjait, és ezeket szemlélte, hogy ne legyen kénytelen fölfogni az egészet, melynek már nem volt értelme, ezekkel bíbelõdött, hogy ne szögezze szemét arra, ami kibírhatatlan lett volna.

Megnézte a zsebóráját. Azóta csak tizenegy perc múlt el. Lement a kertbe.

Középütt szökõkút locsogott, elõtte egy asztal állt, körös-körül kényelmes bõrszékekkel.

Mihelyt azonban belesüppedt egyikbe, folytatódott a lassú lidércnyomás, kattogni kezdett fejében az ördögi gépezet. Szorította a bõrszék karfáját, simogatta a lágy kecskebõrt, s ha akarta, ha nem, azon tûnõdött, hány évszázadnak kellett elmúlnia addig, míg az õsember ükunokái a kezdetlegesen összeeszkábált széket fokról fokra tökéletesítve, kipárnázva és kibélelve, megalkották e remekbe készült bútordarabot. A mûvelõdéstörténeti szemle kifárasztotta.

Elcsigázva az elõcsarnokba vánszorgott, a kapusfülke elé.

A kapus paszományos sapkájával köszöngetett az érkezõknek, intézkedett, kezelte a házitelefon dugattyúit. Õ némiképp megnyugtatta. Legalább ember volt, egy ember. Az éjszakai nyugalom után frissen, elégedetten fogott hozzá napi munkájához. Vencel figyelte tevését-vevését, barna bajuszát, tekintélyes mozdulatait, s most a kapus életét oly kívánatosnak tartotta, annyira megáhította, hogy ha lehet, okvetlenül cserél vele. De nem lehetett. A kapus bizonyos tekintetben zárkózottnak tetszett, hozzáférhetetlennek, behatolhatatlannak, mint általában minden ember, aki már a körülhatároltságával, a megalkotottságával is kifejezi ezt, a teste mivoltával, melyet szigorúan és végzetesen a bõr takarója borít, jelezve, hogy eddig van egy ember, és nem tovább. Nincs mód, hogy bûvös, villamos huzalok feszüljenek közénk, átadjuk fájdalmunkat, s a részvét útján egészen egyek legyünk.

Egy kezet érzett a vállán. Salló fõorvos gratulált neki az eltiport orrával: a mûtét sikerült.

Ilonkát már a különszobába szállították. Még aludt. Összevagdalt fejét fölismerhetetlenségig bebugyolálták a vattakötegekbe, melyekbõl csak lélegzõ szájacskája látszott ki. Amikor fölébredt, hányt és jajgatott. Elzász egy óra múlva meglátogatta. Diadalmasan jött, mindenkitõl bámulva, a vezérkarával, Sallóval, két alorvossal, homlokán a gégetükörrel, mint az egyszemû szörny, Polyphémosz. Biccentett, hogy rendben van.

Délután a beteg hirtelenül rosszul lett, láza felszökött, félrebeszélt.

Rekkenõ nap volt ez. Kénsárga felhõk lógtak a vihar elõtti levegõben. Az orvosok szótlanul vártak az ágy mellett. Elzász kocsin robogott ki a kislányhoz. Fölhevült, a rendesnél is izzóbb téglavörös arca ingerültséget árult el. Kedvetlenül nyúlt a mûszerek után, s az egyiket, mely nem volt megfelelõ, bosszúsan dobta vissza az ápolónõ tálcájára, gorombán szólt oda egy korholó pillantással:

- Hallatlan.

Esténként a Horváth-szanatórium a tükörablakaival fáklyázva világított föl a kilobbant égre, oly fénnyel, hogy a légben bolygó repülõgépek is észrevették volna.

Angéla nõvér ilyenkor eloltotta a különszoba villanyát, csak a kék mécsest hagyta égve. Vencel virrasztott, szemének résén fürkészte az ápolónõt. Paraszti származás lehetett, kedélytelen és egyszerû, háta mögött örömtelen gyermekkorral. Az õ arca is zárt volt és néma, akár a kapusé. Állán egy szemölcs feketedett, mint sötét pecsét a hallgatásán.

A kislányt egy hétig minden áldott nap betolták a mûtõbe, visszahozták, megújították kötéseit, hõmérõzték, porokat adtak be neki, anélkül hogy valami megnyugtatót lehetett volna felõle hallani. Vencel közben evett, elfogyasztotta ebédjét és vacsoráját, melyet fedõs alumínium edényekben tettek eléje, járta taposómalmát, bekóborolta a szanatórium emeleteit, az alagsort is, ahol a fûtõtestek voltak s a gazdasági hivatalok, százszor elhaladt az altató orvosok és a teakonyha elõtt, figyelte Elzász Polyphémosz-szemét, Salló meggyötört orrát, Angéla nõvér szemölcsét, a kapus paszományos sapkáját, éjszaka pedig a kék mécset, mely egy másik világmindenség naprendszerének tûnt föl. Sokszor azt hitte magáról, hogy valami féreg, mely egy gyufadobozba pottyant, s annak szemével lát, annyira összezsugorodott, megkicsinyedett.

A nyolcadik napon hajnalban a kislány hõmérséklete lezuhant a piros vonal alá.

Elzász reggel a mûtétjei elõtt szokása szerint megvizsgálta õt. A vizsgálat után tükörszemével odabandzsított az apára, aki az ágya rézgombját nyomogatta.

- No - mondta neki durván, holmi vackorízû diáktréfával, mint egy taknyos kölyöknek, akivel eddig nem is lehetett szóba állni -, no. Nincs már baj. Meg van mentve - s nevetett, mint a mennydörgés.

Vencel kiegyenesedett. Még arra se maradt ideje, hogy valamit makogjon, csak mély lélegzetet vett, és szemtelen életörömmel, megtagadva minden eddigi hunyász tiszteletét, elmosolyodott.

Délután fölkereste õt a rendelõjében, hogy kifizesse. Amint belépett, egy kissé visszatorpant. Elzász ott ült az íróasztalnál, barna polgári ruhában, kabát nélkül, mellényben s zsebkendõjével izzadt homlokát törölgette. Épp végzett egy mûtéttel. Afféle jókedvû, véres verekedõnek tetszett, egy tagbaszakadt mészárosnak, aki mindig csak vág, mindig ugyanazt csinálja. Homlokán az istenszemet hiába kereste.

- Tanár úr - akadozott, de aztán megeredt a szava, mert markában tartotta a borítékot, melybe nagyon nagy összeget dugott, többet, mint õ várhatott volna, s ezért nem is szaporította a szót, nem mondta el azt, amit álmatlan éjszakáin kicirkalmazott, hanem fesztelenül és önérzetesen, mint egyik úriember a másik úriemberhez, így szólt: - Kedves tanár úr, engedje meg, hogy ezt a csekélységet... Végtelenül le vagyok kötelezve... Igazán... végtelenül.

Künn eszébe ötlött, hogy illenék már benézni az üzletébe is. Egy hete nem járt ott. Több francia levelet kell tollba mondania, azonkívül fizetni is egy párizsi cégnek.

Az elõcsarnok lépcsõjén egy alkalmazott álldogált, hajadonfõtt. Azt megszólította:

- Hol a kapus?

- Én vagyok - felelt az alkalmazott.

- Maga? - kérdezte Vencel rámeredve, s akkor fölismerte benne a kapust, aki hajlongott a borravaló reményében. - Telefonozzon egy kocsiért.

Amikor a kocsi megérkezett, indult. De a kapus figyelmeztette:

- Erre méltóztassék. Jobbra.

- Ja igen - mondta Vencel, mosolyogva. - Eltévesztettem.

A kapuban szétnézett. Már ismét egy volt minden, ami széttöredezett, a szilánkok összerakódtak, egésszé váltak. Elzász, Salló, Angéla nõvér, a kapus eltûnt. Belõle pedig újra az a nagy koncepciójú üzletember lett, aki annak elõtte.

Tülkölve száguldott a kocsi.

Széles utcák repültek eléje, szobrok, tornyok, terek, járdák, azokon gyalogjárók.

Hátradõlt az ülésre, úgy élvezte a tág, szabad madártávlatot.

Visszakapta az életét. De a világot megint elvesztette.

1928