ERZSÉBET

1

Tizennyolc éves korában ment férjhez egy bácskai földbirtokoshoz.

Ez afféle nyájas óriás volt, két fejjel magasabb nála, tagbaszakadt, izmos. Ha belépett valahová, tele lett vele a szoba. Táncolt a megyebálokon, verte az asztalt, sírva vigadott. Pogány mulatozás közben beleharapott egy üvegpohárba, apró szilánkokra rágta. Arcán bronzmosoly ragyogott. Feleségét fél karjára emelte, mint a pelyhet. Kívüle még csak a lovakat szerette, meg a földet.

Erzsébet künn a pusztán kora hajnalban a pacsirtákkal ébredt. Állott a vetés arany-dús fényében, búzavirágok, pipacsok között. Aratóünnepkor pipisz kendõvel menyecskésen kötötte be fejét. Cigányzene mellett ábrándozott, bort iszogatva. Az alföldi koszttól megtelt, álla alatt enyhe toka gömbölyödött.

Reggeltõl napestig sürgött-forgott. Kulcskötegeket csörgetett, diófalevelek közé rakosgatta fehérnemûit, baromfit tenyésztett, ügyelt a mezei munkákra, be-benézett a csûrbe, malomba. Folyton gyûjtött-gyûjtött. Vasárnap az isten házába ment az urával, térden állva imádkozott.

Egy fia született. Akkor az lett a mindene. Dalolgatott neki, muzsikált a fésûn, ajnározta. Éjszaka, ha moccant, riadtan ugrott ki az ágyból, betakargatta. Egy-egy szavát, szokását évekig emlegette. Késõbb vett neki egy póni lovat, vele lovagolt ki a szérûre. Télen parasztsubába bújtatta, melegített téglát rakott a lába alá, röpültek a szánon, szikrázó hóban, a végtelen fehérségben, melynek egyetlen színfoltja a gyermek pirinyó piros orrocskája volt.

A család úgy vette körül, mint valami várfal, s abból, ami kívüle volt, semmit se látott.

Vízkeresztkor, egy dús ebéd után ura betért a hálószobába leheveredni. Erzsébet úgy hallotta, hogy álmában sóhajt. Mire benyitott hozzá, már hörgött. Az agyvérzés néhány pillanat alatt megölte.

Erzsébet egyedül maradt kilencéves kisfiával. Gazdálkodni próbált a birtokon, de rokonai tanácsára inkább bérbe adta, s felköltözött Budapestre.

2

Itt megismerkedett egy festõvel. Az beleszeretett, elvette õt. A festõ valamivel alacsonyabb volt, mint õ, két évvel fiatalabb. Cingár, szeles és ideges. Félt a mennydörgéstõl, a baktériumoktól és a léghuzamtól. Sohase tudta, milyen nap van, és milyen hónap. Festett és cigarettázott. Beléfogódzott ennek az asszonynak a kezébe, vezettette magát, örült, hogy anyáskodik vele. Sokat keresett, két kézzel szórta a pénzt. Annak elõtte állandóan Olaszországban élt. Házasságuk elsõ telén vissza is költözött oda, mert gyönge tüdeje nem bírta az itteni hidegeket.

Erzsébet egy bécsi nevelõintézetbe helyezte el fiát. Nehezen vált meg tõle, sûrû könnyhullatások közepette, ölelgetve fejét, de tudta, hogy ennek meg kell történnie. Olaszországban eddig nem járt. Úgy hatott rá, mint egy cifra álarcosbál, holmi ideiglenes színpadon, melynek díszleteit akármikor szétszedhetik, s akkor vége az egésznek. Városról városra kóboroltak, terv és cél nélkül, bohém módra. Elsõ osztályon utaztak, a legjobb szállókban váltottak szobát, tengerpartra nézõ erkéllyel.

Az asszony eleinte unta a képtárakat. Leplezett ásítással járkált a szentek, királyok, lovagok között, akik a szemében mind egyformák voltak, csak a nagy képek foglalkoztatták, a méretük, a régiségük, vagy az áruk miatt. Lassanként meg tudta különböztetni Tiepolót Rubenstõl, Paolo Veronesét Dürertõl. A templomokban távcsõvel nézegette a falfestményeket, a szobrokat. Távlatról és színösszhangról beszélt, quattrocentóról és cinquecentóról. Amikor véglegesen letelepedtek Firenzében, a Pitti és Uffizi már érdekelte. Férje becsülte az ízlését, ítéletét.

Erzsébet rendszerint délig aludt. Miután fölkelt, még pongyolában, borzasan fölsietett az ura mûtermébe, hogy szemügyre vegye a termést. A „termés” egy bemázolt vászondarab volt. Rágyújtott egy cigarettára, szemét bizalmatlanul, majdnem ellenségesen összemorcolta, közeledett, távolodott a festõállványtól, s csak ennyit mondott: „kemény”, vagy ennyit: „még nyers”, vagy annyit: „ebbõl lesz valami”. Sokszor banánt, gránátalmát ebédeltek. Egy osteriában vacsoráztak futurista festõkkel, színészekkel, akikrõl Erzsébet mindig tudta, mennyit érnek a mûvészi piacon.

Fia minden héten írt neki egy levelet, majd minden hónapban egy levelezõlapot. Az elsõ évben izgatottan utazott föl hozzá Bécsbe, a második évben a fiú rándult le hozzá Olaszországba. Nyurga kamasz lett belõle, magas termetû, mint az apja, de udvarias, hûvös. Erzsébet nem szenvedett már annyit a távollététõl, mint annak elõtte. Valami csodálkozó közönnyel tekintett utána. Amikor a fiú letette az érettségit, beíratta a mûegyetemre.

Ebben az idõben már alig foglalkozhatott vele. Az ura köhögni kezdett, alattomos kis lázai támadtak, éjszaka izzadt. Azt ajánlották, meneküljenek a firenzei völgykatlanból Szicília száraz, egyenletes égalja alá.

A beteg itt se lett jobban. Folyton gyöngült, kezébõl kihullott az ecset. Pénzük elfogyott. A birtok jövedelme nem futotta erre az életre s a kezelésre. Erzsébet egy forró, szicíliai éjszakán gyertyalámpásnál levelet írt egy banknak, hogy a birtokát azonnal adják el.

Ekkor kezdõdött az az idegcsigázó, végeérhetetlen hajszája, melyben felõrlõdött, elkopott, megsoványodott. Hajón, vonaton országról országra vitte az urát Közép-Európa minden valamirevaló orvosához. Orvosi várótermek árnyékában, a fal mellett, mint árnyék üldögélt. Fiatal, öreg tanároknak, a kezét összetéve különbözõ nyelveken rimánkodott, hogy mentsék meg a festõt.

Davosban állapodtak meg. Ott háromszobás lakásuk volt. Öt esztendeig feküdt a beteg egy nyugágyon, szájában hõmérõvel, napról napra sorvadva.

Erzsébet fia, aki közben megszerezte a mérnöki oklevelet, a svájci havasok közt kereste fel édesanyját. Értésére adta, hogy Amerikába kapott szerzõdést, s másíthatatlan elhatározása, hogy õsszel ki is megy Clevelandbe. Szeptember végén szállt hajóra. Október elején a festõ meghalt.

Eltemette õt a davosi temetõben, melyben annyi kereszt és fejfa van, mint valami örökös hadszíntéren. Összeszedegette vásznait, vázlatait, hazautazott. A magyar határnál ámulva vette észre, mennyire idegen lett itthon. Törve beszélte anyanyelvét, mert az elmúlt tizenhat esztendõ alatt jobbára olasz, francia társaságokban forgott. Budapesten gyászruhában nyitott be egyik rokonához.

3

A harmadik ura bankár volt.

Ez az ötvenéves, rideg, mohó agglegény egy nagy társaságban találkozott vele. Mihelyt megpillantotta, vonzotta ennek a még mindig fiatal asszonynak a sápadtsága; homloka körül a szenvedés mindentudó jegye, elmúlt élete egy vidéki birtokon, melynek eladásáról maga is hallott valamit, s a nemzetközi fölény és csiszoltság, mely minden mozdulatából kisugárzott. Úgy érezte, méltó felesége lehetne, ha kitûnõen tudna „reprezentálni”.

Erzsébet levágatta a haját, kamaszfürtjét megfestette. Briliáns nyakékkel, igazgyöngy fülbevalóval az asztalfõn trónolt az haute financiere körében, melyeken parfait-t és cocktailt szolgálnak föl, tapeur-ök és jazz-ek játszanak, s operaénekesek énekelnek. Bágyadtan hordozta körül gépies mosolyát. Fogadta a felé röppenõ bókokat, s minden szavát latra vetve udvarolt a pénzfejedelemnek. Vesékbe, pénztárcákba látott. Mindenkirõl tudta, hogy „jó”-e, és hogy mennyire „jó”. A számok világában élt. Azokat a lengõ kalászokat, melyeket az elsõ férje búzaföldjeirõl ismert s a második férje képeirõl, reggelenként, amikor megérkeztek az újságok, hátul, a közgazdasági rovatban kereste.

Volt tizennégy szobája, jour fix-e, több palotája, párizsi szakácsa, márvány fürdõmedencéje, inasa és ajtónállója, két komornája, Rolls-Royce-a, francia és angol társalkodónõje, villája a Rózsadombon és a Balaton mellett, kilenclámpás rádiója, állandó masseuse-e és három farkaskutyája. Londonba röpültek a fontosabb tárgyalásokra. Tavasszal Spanyolországban tettek gépkocsi-körutat. Egy telet Egyiptomban töltöttek.

Mindez azonban nem volt elég. A mozgás izgatta, az ütem és az üzem, a tõzsdei rohamok és ostromok, a diadalmas hajrá, mindig tovább és tovább. Azokat, akik az utcán bandukoltak, e nagy színjáték bábjainak tekintette. Csak az ura élt benne igazán.

Az a vagyonát öt év alatt megkétszerezte. Utána egy kis lanyhulás mutatkozott, egy kis visszarokkanás, de utána egy semmihez se hasonló föllendülés. Folyton „adott” és „adott”, mikor mindenki azt várta, hogy „vesz”. De egy napon máról holnapra elvesztette mindenét.

Erzsébet zokszó nélkül eladta ékszereit, palotáit, villáit. Úgy rémlett, hogy az „ügy” egy-két hét alatt tisztázódik. A bankár is ezt remélte. Egy délelõtt bizakodva ment föl szobájába. Fölszólította Berlint, majd Bécset, utána ismét Berlint. Amíg beszélt a telefonon, egy zárka jelent meg elõtte, egy priccs meg egy takaró. Nyugodtan tette le a hallgatót, elszívott egy szivart, a páncélszekrényhez lépett, onnan kivette forgópisztolyát, s halántékon lõtte magát.

Felesége zokogva csókolta meg a halott kezét.

4

Budán egy kétszobás lakásban élte le hátralevõ napjait, egyedül.

Kétségbeesetten vágyakozott fia után. Hosszú leveleket írt, hogy mennyire szeretné látni, egyetlenegyszer látni ebben a hamar múló életben. Az csak dollárokat küldött haza, de õ maga nem jött. Folyton ígérgette, hogy majd karácsonyra, anyuskám, de karácsonykor azt írta, hogy majd húsvétkor, anyuskám, s húsvétkor azt, hogy majd jövõ karácsonyra.

Erzsébet megöregedett. Görnyedten járt a szobában, bottal. Kezén kiütköztek a kemény, kék erek.

Utolsó éveiben légzési nehézségei voltak, szédülései, szívrohamai.

Amikor közeledni érezte halálát, fölébredt benne egykori vallásossága. Papot hívatott, hogy magához vegye a haldoklók szentségét.

Fiatal, gyermekarcú pap lépett be, rajongó kék szemekkel.

- Bûnös vagyok, lelkiatyám - rebegte Erzsébet. - Nagyon bûnös vagyok - és sírva fakadt.

- Gyónjon meg - szólt a pap. - Isten az õ végtelen irgalmával megbocsátja bûneinket. Miben vétkezett?

- Vétkeztem - mondotta Erzsébet. - Vétkeztem Isten és ember ellen. Kevély voltam, önzõ voltam. Istenítettem, elkényeztettem egyetlen gyermekemet, és nem törõdtem vele. Puha voltam, könnyelmû. Kemény és könyörtelen. Pazaroltam a pénzt, s fukarkodtam. Tékozló voltam. Zsugori voltam.

A pap a matróna arcára pillantott. Nem értette, miként bálványozhatja és hanyagolhatja el valaki a fiát, miként lehet valaki egyszerre puha és kemény. Tékozló és zsugori. Magyarázatot kért.

Erzsébet dadogott: - Én... én... én...

Tovább azonban nem jutott. Ámulva kutakodott homályosuló elméjében, abban a borzalmas zûrzavarban, ellentmondásban, mely egy emberi élet, azon tûnõdve, hogy ki is volt õ ezen a földön, hogy mi is volt õ. De azt nem tudta.

A pap azt hitte, hogy a haldokló félrebeszél, föléje hajolt. Megfogta hidegülõ kezét. Így szólt:

- Imádkozzék velem. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

A haldokló utána mondta:

- Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

Most a pap keresztet írt a levegõbe. A megbocsátás és föloldozás igéit susogta.

Ekkor fönn a szoba egyik sarkában, a cserépkályha fölött, megjelent egy angyal. Egy nagy, erõs angyal, tárt, fehér szárnnyal, szépséges bajnoki férfitesttel, mert az angyalok mind nagyok, mind erõsek, és mind férfiak.

Harsány hangon szólt hozzá, bátorítva õt.

- Erzsébet, a te bûneid meg vannak bocsátva. Áldott vagy te a gyarló földi asszonyok között. Áldott vagy, mert megfeledkeztél önmagadról. Áldott vagy, mert szétosztottad lelkedet, úgyhogy semmid se maradt. Áldott vagy, mert elvesztettél mindent azokban, akiket szerettél, és most halálod óráján magad se tudod, hogy ki voltál ezen a világon. Áldott vagy, mert asszony voltál, mert egész nõ voltál, mert cseléd voltál, a jóság alázatos cselédje, hasonlatos a legmagasztosabb cselédhez, az Úr szolgálóleányához. Áldott vagy, Erzsébet, s ott fenn várnak téged.

1929