AZ EZREDESNÉ SEBE

A háborúban, amikor az emberek úgy elhányták tagjaikat, mint a rendetlenül vetkõzõk a kabátjukat, cipõjüket - egy fejet itt, egy felsõkart, egy combot amott -, az ezredesné is megsebesült.

Ez a tûzvonal mögött történt.

A katonák a hegyi patakból néhány pisztrángot fogtak, s az ezredesnek adták.

Délelõtt az ezredesné tisztogatta a halat, a konyhakés véletlenül beleszaladt gyûrûsujjába, mély sebet szántott a húsába.

Az ebédnél az ezredorvos látta, hogy az ezredesné liliomkezét csúf rongykötés ékteleníti el, s már átszivárog rajta a megfeketedett vér.

Azonnal kezébe fogta a könnyû, szinte súlytalan kezet. Kibontotta a kötést. Nézegette a sebet. Így szólt:

- Ezt kezelni kell. Rendesen be kell kötni. Ebéd után majd jöjjön át hozzám.

A rögtönzött hadikórház, mely egy parasztkunyhó földes, gerendás szobájában székelt, teljes segédlettel várta az elõkelõ sebesültet. Ápolók, orvosok sorakoztak föl vigyázzban. Az õ sorfalaik között vonult be az ezredesné. Magas, fiatal asszony volt, szénfekete hajjal, sötétkék szemekkel.

Az ezredorvos még egyszer megvizsgálta a sebet. Mindenekelõtt lehúzta az ezredesné ujjáról a jegygyûrût, mert ez vérkeringési zavart okozhat, s így a seb gyógyulását késleltetheti. El is tiltotta egy idõre a jegygyûrû viselésétõl. Az ezredesné a jegygyûrût kistáskájába csúsztatta.

Aztán az ezredorvos annak rendje és módja szerint a seb kezeléséhez látott. Megfürdette éterben az ujjat, mint valami csecsemõt, majd pólyát készített gézbõl, vattából, gyöngéden bekötözte, rózsaszín tapasz-szalagokkal ragasztva le a pólyát.

- Holnap majd megint jöjjön át - mondta az ezredesnének.

Az szorgalmasan járt a kezelésre, minden áldott nap délben.

Egy ütközet után súlyos sebesülteket hoztak a tûzvonalból. Az ezredorvos reggeltõl estig operált. Este a fõorvos jelentkezett:

- Ha megengedné, méltóságos asszonyom, ma én kezelném.

Máskor, egy reggel, az alorvos - sötét bõrû, kun fiú - katonásan összeverte elõtte bokáit.

- Alázatos tisztelettel jelentkezem a kezelésre, mert tízkor elõremegyünk.

Késõbb már naponta háromszor kötötték át sebét: reggel az alorvos, délben az ezredorvos, este a fõorvos. Negyedikül egy orvosnövendék is fölajánlotta szolgálatát, egy félénk, szõke fiú, alig huszonhárom éves. Ez rendszerint vacsora után, éjjel tízkor helyezte rá a kötést.

Mindegyik ragaszkodott a maga szerzett jogához, s az ezredesné sokkal nyájasabb volt, semhogy megsértse õket, s visszautasítsa figyelmüket.

Hetek múltak el, három hét, négy hét. Azok a katonák, akik egy hónappal ezelõtt mell-lövést kaptak, föllábadtak, ismét jelentkeztek az ezrednél, sokan elestek közülük, de az ezredesné még mindig kötést hordott a gyûrûsujján, kifogástalan, patyolatfehér orvosi kötést.

Az ura deresedõ, sovány férfi volt, ötven év felé járó, hallgatag és szórakozott. Egyszer a felesége ujjára tekintett.

 - Mi az - mondta -, a te ujjad még mindig nem gyógyult meg?

- Rossz helyen van a seb - magyarázta az ezredesné -, a hajlító izomnál, a felsõ ujjperc savós hüvelyénél. Az ilyen sebek lassabban hegednek.

- De már több, mint egy hónapja - tûnõdött az ezredes, s az ezredorvosra tekintett. - Te, nincs itt valami fertõzés? Nem kellene tetanuszoltást adni?

Az ezredorvos föltárta az ujjat, hogy a férj is lássa: a seb tiszta volt, rózsás és friss, de a sarjadzás folyamata még meg sem indult.

Mégis nyugtalanította a dolog az ezredest. Amikor a tûzvonalon csönd volt, áthajtatott egy közeli városkába, egy rendes hadikórházba, egy kõkórházba. Ott megmutatta felesége sebét a fõtörzsorvosnak.

A fõtörzsorvos, aki a békében sebészeti klinikát vezetett, öreg ember volt, túl a hatvanon. Száraz kezében oly tárgyilagos közönnyel tartotta az ezredesné ujját, akár egy közvitéz ujját.

- Hát igen - mondta -, semmi baj. Meg fog gyógyulni. Kötözték?

- Hogyne - válaszolta az asszony mohón -, mindennap többször is.

- Hányszor?

- Háromszor. Néha négyszer is - dadogott az asszony.

- Úgy - szólt a fõtörzsorvos. - Dobja le a kötést, és hagyja szabadon. Legjobb nem törõdni vele. Legjobb nem nyúlni hozzá. Engedje meggyógyulni ezt a szegény sebet. Mert tessék megjegyezni, méltóságos asszonyom, hogy az emberi szervezet csodálatosan szívós, ellenálló, kibír az mindent, srapnellszilánkot, fertõzést, dumdum-golyót is, de ennyi kezelést, ennyi - hogy is mondjam csak? - figyelmet már nem bír el.

Mosolygott a fõtörzsorvos, s a férjre pillantott. Az lesütötte szemét.

Hazafelé hajtattak a szeptemberi alkonyatban. Egy vén póttartalékos ült a bakon. Õk hátul, egymás mellett, tisztiköpennyel takaródzva. Egy szót se szóltak.

Az ezredes a félúton, amikor már egészen besötétedett, ezt mondta:

- Legjobb nem törõdni vele, fiam. Legjobb nem nyúlni hozzá.

- Igen - felelte az asszony egy kis szünet után, és valahová nézett.

Az õszi csillagokra nézett, melyek messze-messze, elérhetetlen magasságban ragyogtak feje fölött.

Este a vacsoránál már nem volt ott ujján a kötés. Mindnyájan észrevették ezt, az ezredorvos, a fõorvos, az alorvos, az orvosnövendék is. De nem beszéltek errõl. Az ezredes és ezredesné is hallgatott. Vacsora után az orvosnövendék mandolinozott.

Harmadnap a seb begyógyult. Negyednap aztán feltûnt az ezredesné ujján - szomorú aranyfénnyel - a karikagyûrû.

1930