FÜST

1

Amint este ül a lámpánál, betût betûre vetve, vékony, éles csöngetést hall.

Leteszi tollát, figyel.

Valahol csöngetnek. De nem kívül, hanem belül, õbenne. Csöng a füle. Meddig tart ez? Percek múlnak.

A csöngetés nem szûnik: nem erõsödik, nem gyöngül, mindig ugyanaz.

Rettenetes ez a makacs, hosszú csöngetés.

Mintha vészcsengõ berregne, jelezve, hogy abba a zárt palotába, melyet testének neveznek, alattomos veszedelem közeledik, valami betörõ, valami gyilkos, aki hamarosan végezni fog majd vele.

Csak nem a halál csönget?

2

Rápillant bal kezére. Mutatóujja meg a nagyujja közt észreveszi a cigarettát. Mihelyt fölébred, a fogai közé harap egyet, s az utolsót akkor köpi ki, amikor az ágyba dõl.

Hányadik ez ma? A harmincadik. Nem, a negyvenedik.

Mindezt elõre megjósolták neki. Orvos barátjai részletesen leírták a tüneteket: a szédülést, az érgörcsöt, a fülcsöngést is, ezt az ijedelmes csöngetést.

Fölugrik a székrõl. Még mindig csöng a füle. Lehet órákig, napokig, évekig hallgatni ezt a förtelmes muzsikát? Inkább fõbe lövi magát.

3

De nem: élni fog, egészségesen, becsületesen, okosan.

A cigarettát, melyet reszketõ ujjai között szorongat, mint bûnjelet, magasba emeli, szemügyre veszi, aztán beledobja a vízzel telt hamutartóba, melyben még sok-sok csonk úszkál, a mai nap dohányabrakja. Nem is negyven, hanem ötven.

Ez volt az utolsó cigaretta az életében, a legutolsó cigarettája.

Nézi, amint bíbor parazsával belesercen a vastag, barna lébe, imbolyog benne, aztán lassan megfullad. Micsoda csömörletes fõzelék. Ilyen sötét, ragacsos lehet az õ nikotintól megmérgezett vére is.

4

Kétségtelen, hogy az öngyilkosságnak nem a legkellemesebb módja a dohányzás. Van ennél fájdalmatlanabb, gyorsabb is.

Schopenhauer joggal vetette meg a dohányzókat. Bamba csecsemõk ezek, kik úgy szopják a dohányrudacskát, mint holmi keserû emlõt.

De vajon tud-e majd dolgozni nélküle õ, aki már több mint harminc éve megszokta? Bárgyú kérdés. Musset cigarettázott, Aiszkhülosz azonban nem cigarettázott.

Mindez fölöttébb megnyugtatná, csak a füle ne csöngene oly veszetten.

Arca fehérebb, mint írópapírja.

Berohan a fürdõszobába, nyitja a vízcsapot, alá tartja fejét. Ha a tûzoltótrombiták rivallanak, oltani kell a tüzet. Utána valamivel jobb. Fülel a négy égtáj felé. Úgy rémlik, hogy a csöngetés megszûnt. Vagy csak képzelõdik?

5

Egy kissé lecsillapodva átsétál a másik szobába. Ott a felesége meg a fia olvas az asztalnál. Leül közéjük.

- Nagy újságot mondok - szól ünnepélyesen. - Leszoktam a dohányzásról.

- Mikor? - kérdezi felesége gúnyosan.

- Ebben a pillanatban. Soha többé nem veszek szájamba cigarettát, amíg élek.

Az asszony mosolyog. Hányszor hallotta már ezt tõle.

- Most azonban nem tréfa. Tudniillik az elõbb kissé megijedtem - vall töredelmesen, mert jólesik vádolni magát. - Egyszerre csöngeni kezdett a fülem. Legalább tíz percig csöngött. Azt hittem, megõrülök.

- Lásd - szól a felesége -, lásd. Én hiába beszéltem. Az, amit te mûvelsz a szervezeteddel...

- Helyes - szakítja félbe az asszonyt, mert a vád már nem esik jól. - Szóval vége.

- Sápadt vagy.

- Talán adjatok egy kis tejet.

6

A fehér, émelyítõ folyadékot, melyet gyermekkora óta utál, lassan kortyolgatja. Közben arra gondol, hogy Aiszkhülosz tejet ivott, Musset azonban feketét. Így biztatja magát hangosan:

- Eztán a feketének is vége. Reggelire, ebéd után, ozsonnára tejet iszom. Azonnal dobjátok ki összes cigarettáimat. Nálunk többé nincs cigaretta. Vendégeknek sem.

Odahozatja dohánydobozát, melyben vagy négyszáz cigaretta szunnyad, gondosan fölraktározva, arra az eshetõségre is, ha például házát körülzárnák, ostromolnák, s kívülrõl nem szerezhetne dohányt.

Átadja a szobaleánynak, hogy holnap reggel korán mind ajándékozza el, s az máris viszi a konyhába a cigarettákat, újságpapirosba csomagolva.

Õ pedig óriási, mahagóni dohánydobozát sürgõsen kinevezi levélszekrénynek.

7

Elhatározásától megedzõdve, frissen lép dolgozószobájába. Becsületesnek, tisztának érzi magát. Száz évig akar élni. Látja, amint õsz hajjal, bõrsaruban, meztelen térddel mereng unokái közt, s pásztorkölteményeket írogat a lugasban.

Alighogy leül íróasztalához, elsápad. Ismét hallja azt a vékony, éles zajt, mely mint valami rovar zürrög, rágcsálja agyvelejét. Leheveredik a díványra. Ott halkabban hallja, de azért hallja.

Ennek a fele se tréfa. Ágyba, hamar, lefeküdni. Jeges tömlõt a szívére, a fejére borogatást, orvosért, orvosért.

8

Az orvos nyugodt, bölcs ember, hallgatja panaszait. Elégedetten bólogat, mintha örülne, hogy a tünetek annyira egybevágnak azzal, amit hajdan az egyetemen tanult.

- Naponta ötven cigaretta - ismétli nyájas mosollyal -, néha egy-két szivar is, ülõ életmód, semmi testmozgás, éjszakázás, izgalmak. Mit csodálkozik ezen? Azon kellene csodálkoznia, hogy nem elõbb jelentkezett, és nem végzetesebb formában. Örüljünk, hogy még idejekorán elcsípjük a bajt. Tehát semmi dohány, föltétlen nyugalom és tej, tej, tej.

9

Másnap már kutya baja.

Tejben-vajban fürdik. Rozskenyeret reggelizik sajttal, ebédre tejet iszik, ozsonnára aludttejet, tejfölt. Olyan szagot áraszt, mint egy juhakol.

Az utcán szánakozva nézi azokat a vad indiánokat, akik bûzös dohánylevelet égetnek szájukban. Micsoda sivár lelkek. Érintkezhet ezután velük? Megbocsátóan elhatározza, hogy azért érintkezni fog velük.

Este meggyújtja lámpáját, dolgozni akar. Homlokát kiveri a halálos verejték. Megint hallja. Csöng a füle, a koponyája, az egész teste.

Most már nem idegeskedik. Próbálja megszokni. Lógatja a fejét, rámered üres kéziratpapírjaira. Beletörõdik a változhatatlanba. Órákig figyel erre a rettenetes zenére, mely arra inti, hogy nemsokára el kell majd innen mennie.

10

Benyit a fia, hogy lefekvés elõtt elbúcsúzkodjék. Nem panaszkodik neki. Megcsókolja, bágyadtan int utána, mintha atyai áldását adná rá.

Fia kifelé menet a szoba közepén megáll, hallgatódzik. Ezt kérdezi: - Mi zúg itt?

- Itt?

- Igen, itt.

- Hát te is hallod?

Keresni kezdik a lárma forrását, mint amikor „tüzet-vizet” játszanak. Az ajtónál alig hallani.

- A lámpa - kiált a fia -, az íróasztalod lámpája. Ez muzsikál. Rossz a kapcsolója.

Eloltják: akkor nem hallanak semmit. Meggyújtják: akkor újra hallják.

11

Összevissza öleli fiát, kacag és ugrál örömében. Másik lámpát tesz íróasztalára. Órákig dolgozik mellette. Úgy megy minden, mint a karikacsapás.

Éjfél után, amikor már mindnyájan alusznak a házban, pokoli vágy fogja el. Csak egy cigarettát, egyetlenegy cigarettát. De a szobalány reggel már mind elosztogatta. Eszébe jut, hogy van egy titkos doboza. Könyvállványa legfelsõ polcára rejtette el, könyvei mögé, ünnepi alkalomra. Török cigaretták, C. D. jelzéssel. Egy diplomatától kapta.

Mint a majom, mászik a könyvtárlétrán.

Jaj de édes ez a keserû füst. Szájpadlása zugait úgy járja be, mint tömjén a templom fülkéit. Aiszkhülosz nem cigarettázott? Musset azonban cigarettázott.

12

Pusztán ezt az egyet engedélyezi magának. Abból, ami történt, tanulni akar.

- A szenvedély - szaval - annál több örömet tartogat számunkra, mennél inkább fékezzük.

Elszívja cigarettáját, aztán keze öntudatlanul a második után nyúl. Már öngyújtója is lobog.

- Ne feledd - ijesztgeti magát -, hogy mennyire megrémültél. Az elõbb a halál csöngetett be hozzád.

Eltûnõdik, majd ezt mondja:

- Egyelõre téves kapcsolás volt - és rágyújt.

1930