CALIGULA

1

Jupiter szobra, amikor a munkások szét akarták szedni, kacagni kezdett. Ezt az összeesküvõk jó jelnek tartották. Caligula ekkor az antiumi jószékhez fordult, s Fortuna templomából ezt a figyelmeztetést kapta:

„Óvakodj Cassiustól.”

2

Charea Cassius, a testõrcsapatok fõtisztje, a lázadók vezére sápadtan állt hívei körében. Minden szem rámeredt. Érezték, hogy Caligula láthatatlan tekintete is az öreg centurión nyugszik, s gyanúja már a szívét, az agyvelejét pörzsöli.

Nemsokára híre futamodott, hogy Caligula õhelyette Cassius Longinust végeztette ki, ázsiai helytartóját.

„Õrült ez? - tûnõdött Cassius. - Vagy tréfál valamennyiünkkel? Rólam, úgy látszik, megfeledkezett.”

Nem feledkezett meg. Másnap reggel hatkor kihallgatásra hívatta.

Cassius elbúcsúzott feleségétõl, gyermekeitõl. Úgy sietett a palotába, mint aki halni megy, kardtól, orgyiloktól, méregtõl.

3

Caligula már háromkor ébren volt. Sohase tudott tovább aludni. Rémképek, lidérces álmok gyötörték. Néhány órai nyugtalan alvás után fölkelt, végigvitette magát palotája termein, fáklyák, lámpák világánál, szolgáit el küldette, egyedül bolyongott tovább görnyedt-púpos hátával, ide-oda, mint egy lidérces álom hórihorgas rémképe, az ingó-sovány lábain. Várta a hajnalt.

Kikönyökölt az ablakon. A fagyos, ólomszürke januári égbolton ott volt az õ tündöklõ kedvese, akit mindig szeretett volna karjaiba zárni, a Hold, de az nem nézett rá, piszkos-zöld fellegek közt rohant Róma fölött. Õ beszélt hozzá, hangtalanul, a folyton höbögõ nyelvével.

Közben megvirradt.

4

- Cassius - üdvözölte vendégét, feléje tárva szõrös, meztelen karjait. - Ide, a szívemre - kiáltotta, és megölelte Cassiust.

Az rémülten engedelmeskedett.

Cassius sok mindenre el volt készülve. Hallotta, hogy évekkel ezelõtt az összeesküvõket magához hívatta, s kardját mellének szögezve fölajánlotta nekik az émelyítõ ripacsa, hogy azonnal meghal, ha kívánják. Hallotta, hogy egy nemes urat éjnek idején a palotájába rendelt, s táncot lejtett elõtte. Hallotta, hogy azt a vargát, aki csalónak nevezte õt, nem büntette meg. De ez meglepte.

5

- Segíts rajtam, Cassius - folytatta. - Benned bizakodom. Veszedelmek vesznek körül. Ma kezdõdnek a palatinusi játékok. Téged nevezlek ki, Cassius, téged, testõrségem fõparancsnokának.

Rátekintett nyugtalanul lobogó szemével, aztán elkacagta magát. Cassius tétovázva hajlongott. A császár egy székre rogyott, mert gyönge, vékony lábain nem bírt sokáig állni. Azok csakhamar összenyaklottak, mint az üres csizmák.

6

- Ülj mellém - biztatta. - Hány éves vagy?

- Ötvennyolc.

- Én huszonkilenc - hadarta. - Fiatal még. Micsoda, te vén szoknyahõs? De mennyit szenvedtem, Cassius. Jaj, sokat. Gyermekkoromban Tiberius nagybátyám vigyázott rám, ez a vén, véres tigris. Kiirtotta egész családomat. Anyámat számûzette, és öngyilkosságot kényszerített rá. Brutus öcsémet börtönbe záratta, és éhenhalásra ítélte. Engem is meg akart öletni. Kis fiúcska voltam még, folyton lesetett a kémeivel, a besúgóival, hogy nem árulom-e el magam, nem szidalmazom-e. Amikor aludtam, fölém hajoltak, és várták, mit beszélek álmomban. Akármikor mérget keverhettek volna ételembe. Én azonban hallgattam ébren is, álmomban is. Hazudtam. Álarcot szorítottam arcomra. Színleltem, és jobban, mint az a sötét, hallgatag aggastyán. Gyõztem fölötte. Megmentettem életemet. Akkor aztán egyszerre minden szabad volt. Élni próbáltam. Nem sikerült. Le akartam tépni álarcom. Ez se sikerült. Drusilla, a húgom, az istennõ meghalt forrólázban. Egyedül maradtam. Gyászomban megnövesztettem szakállam, és körülnéztem a világban. Eleinte nevettem azon, hogy mindenkit megölhetek, akit akarok. Imádtam az aranyat. Amikor nem értem be azzal, hogy birtokolom, meztelenre vetkõztem, úgy henteregtem rajta, hogy a bõrön át a vérembe szivárogjon. Fintorokat vágtam a tükörbe, hogy megriadjak önmagamtól. Néhány jó tréfát is mûveltem. Kitépettem az emberek nyelvét, kettéfûrészeltettem õket. Tengerbe hajíttattam a kirándulók százait, és mulattam azon, hogy evickélnek a halálba. Éheztettem a rómaiakat, pedig tele voltak csûreim és magtáraim. Megsemmisítettem a híres írók kéziratait. Az istenek szobraira a Mars mezõn mindennap olyan ruhát adattam, mint az enyém, aztán leüttettem fejüket, s az én képmásomat tétettem oda. Lovamnak márványistállót építtettem, elefántcsont jászolt, vele együtt ebédeltem az istállóba, s majdnem sikerült õt konzullá kineveztetnem. Szerettek is valamikor. A katonák „tyúkocskám”-nak, „csillagom”-nak becéztek. Rómában a trónra lépésem örömére három hónap alatt százhatvanezer állatot öltek le. Most már ez is untat. Nem tudok aludni. Szemhéjaim csikorognak. Azt mondják, itt a baj - szólt, s egy aranyrúddal megkopogtatta homlokát. - Adj nekem álmot, valami álomszerzõ italt.

7

Cassius majdnem meghatódottan hallgatta, Caligula azonban hirtelen fölkelt, s búcsúra nyújtotta kezét. Õ megcsókolta. Csak aztán vette észre, hogy a császár csipiszt mutat neki, s ajka a kinyújtott hüvelykujja körmét érinti.

A vér arcába szökkent.

- Majom - intette le Caligula. - Ne haragudj. Légy résen - s elbocsátotta.

8

Cassius hírül vitte társainak, hogy mi történt.

- Megölni õt! - kiáltotta Cornelius Sabinus. - Azonnal leütni, agyonszúrni.

Délelõtt kezdõdtek az ünnepi játékok. Ezeket Augustus keleti hadjáratának emlékére tartották, a császári palota közelében, egy rögtönzött színpadon, pusztán elõkelõ polgároknak, szenátoroknak, fõnemeseknek. Caligula germán testõrei kíséretében érkezett.

A hosszú legények, mikor a császár bevonult, elzártak minden bejáratot, és sorfalat álltak. Kegyesen intett nekik. Egynéhányukat még a Rajna mellõl szedegette össze, germániai hadjárata alatt, de minthogy nem ejtett elég hadifoglyot, rómaiakat is besoroztatott közéjük, akik kötelesek voltak szõkére festetni hajukat, germánul megtanulni és germánul beszélgetni.

A császár hosszú sárga köntösében lépett az oltár elé, fején zöld babérkoszorú. Ahogy az áldozatot bemutatta, a flamingó vére ráfröccsent, s a köntöse alján piros folt támadt. Cornelius Sabinus összenézett Cassiusszal.

9

Elmúlt az elsõ nap, a második nap is anélkül, hogy az összeesküvõk cselekedni mertek volna. Callistus, egykori szabadosa, a dúsgazdag polgár tajtékzott a dühtõl, hogy még mindig él ez a szörnyeteg. Caligula könnyedén járt-kelt közöttük, biztatgatta a birkózókat és a gladiátorokat, tapsolt az énekeseknek és mûlovasoknak. Éppen ez hozta zavarba az összeesküvõket. Azt hitték, hogy bolonddá tartja õket, vagy kelepcébe akarja csalogatni.

A harmadik napon délben, váratlanul azt közölte Cassiusszal, hogy átmegy a palotába, és megfürdik. Egyedül haladt a tömegben germán testõrei nélkül. Útközben meg-megszólította ezt-azt. Cornelius Sabinusnak még a tógáját is megrántotta tréfásan, s odakacsintott: „Na, mi lesz?” Nem értették. Gyaloghintója vivõinek azt a rendelkezést adta, hogy ne a palota fõbejáratán vigyék be, hanem oldalt, egy szûk föld alatti folyosón, ahol az ázsiai nemesifjak, a színre kerülõ drámai játék alakítói szerepüket tanulták, s mint fázékony keletiek, megbújtak a hideg elõl, mert azon a napon erõsen fagyott.

10

Itt leszállt, elbeszélgetett vendégeivel, a fekete etiópiaikkal meg a sárga egyiptomiakkal, akiknek a hidegtõl szederjes volt a szájuk. Sokáig várakozott. Végre hallotta, hogy egy kapu buffan, s bezárták, aztán messze-messze, a szûk föld alatti folyosó végén, néhány lángot látott, és lassan, nagyon lassan közeledtek feléje többen. Elöl, mint valami rég ismert álomalak, aki eljön egy álomtalálkára, Cassius.

- A jelszó? - kérdezte Cassius katonai keménységgel, hivatalosan.

- Jupiter - ordította Caligula torkaszakadtából.

- Akkor halj meg a nevében - üvöltötte Cassius, s széttárt karjai közé, a mellébe döfte kardját.

Caligula a földre zuhant teljes hosszában. Vér bugyogott mellébõl.

- Élek - kiabálta, mintha gúnyolná õt, vagy panaszkodnék.

Erre Cornelius Sabinus, Callistus meg a többi rárohant. Egyszerre harminc kard fürdött vérében.

Caligula még mindig mozgott.

- Élek - érezte még egyszer.

De aztán csodálatosan elsápadt, s csak azt érezte, hogy a világ nélküle van, a hegyek, a folyók, a csillagok is, és õ nincs többé. Feje lecsuklott. Szeme kinyílt, s szinte rajongva pillantotta meg azt, amit mindig akart, és most meg is talált: a semmit.

11

Arca fehér volt, vértelen és egyszerû. Lehullt róla a téboly álarca. Csak az arc maradt ott.

Egy katona sokáig bámulta. Úgy tetszett neki, hogy most ismerte föl. Ezt gondolta magában:

„Ember.”

1934