HÉT KÖVÉR ESZTENDÕ

Rekkenõ meleg volt, vasárnap. Mihelyt megvirradt, a sárga napfény pállott pocsolyákban pezsgett a homokbuckákon. A tüdõ nem kapott levegõt. Azok, akik ünneplõ ruhában nyolc óra felé az utcán jártak, kivették szépen összehajtogatott, tiszta zsebkendõjüket, s felitatták vele a homlokukon gyöngyözõ verejtéket.

A Nyári kertben álmos cinkék, rigók csivogtak. De kihallatszott onnan egy másik muzsika is, mely nem az éneklõ madaraktól származott. A cigánybanda húzta, fátyolosan és tétován, maga is fáradtan és pityókásan, azoknak a kitartó korhelyeknek, akik a szombat éjszakából belevirradtak a vasárnap reggelbe, és még mindig nem tudták befejezni, nem akartak hazamenni.

Ha valaki fölágaskodott a kerítés sövényénél, oroszlánszájakat, sarkantyúvirágokat, petúniákat vett észre a kert körgyepén. Oldalt ült a társaság - négyen - lombokkal befuttatott fapáholyban, zöldre festett lócákon, zöldre festett, terítetlen asztalnál, melyen már a hosszú nyakú, üres borospalackok valóságos tüzérütege vonult fel. Középütt trónolt egy tagbaszakadt úr, rövidre nyírt, deres bajusszal, nyersselyem ruhában, Szél László. A tanyáról jött be, hogy eladja termését. Most õ diktálta az ütemet. Csöndesen, de elszántan mulattak.

Velük szemben egy másik társaság is ült, melyet kívülrõl nem lehetett látni. Ezek tõlük a harmadik asztalnál, a sarokban foglaltak helyet, hárman, fiatalabb emberek, nem negyven-ötven évesek, mint Szél Lászlóék, hanem húszasok-harmincasok. Az õ vezérük és ivómesterük Viczay Feri volt, a jegyzõ, aki panamakalapot viselt, bal szemén monoklit. Õk is itt virradtak meg, már hajnal óta itt tanyáztak, derekasan, komolyan ittak, de nem fehér bort, mint az öregebbek, hanem következetesen vörös bort.

A két társaság nem ismerte egymást személyesen, legföljebb látásból és hallomásból. Mindez elegendõ volt, hogy az egyik asztal a másikat bizalmatlanul méregesse, ha nem is éppen ellenséges, de fitymálló-vetélkedõ tekintettel, mint az egyik sátor a másik sátor lakóit. Úriemberek és testvérek õk is, állapították meg kölcsönösen, egyet akarnak velünk, inni és mulatni, de egyelõre ismeretlenek, ezért résen kell lennünk, vigyáznunk kell úri méltóságunkra. A korkülönbség, valamint az a körülmény, hogy nem egyféle bort ittak, fokozta a világnézeti ellentétet. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy ki mulat rangosabban, hogy ki beszél családiasabban és hetykébben a cigánnyal, hogy ki bírja inkább az italt, hogy ki szórja fölényesebben a pénzt, hogy nem esik-e valami csorba az õsi szokások szertartásán, s minderre a beléjük edzett, régi ösztönüknél fogva sokkal jobban ügyeltek, mint az elnök a tárgyalóterem szürke józanságában arra, hogy mit vallanak a tanúk, és mint védekezik a vádlott. Ahhoz, hogy nyíltan észrevegyék egymást, hogy büszkeségüket alázva vállalják a közvetlen közeledés kockázatát, hogy át is szóljanak a másik asztalhoz, a saját hibájukon kívül még mindig nem voltak eléggé részegek.

Egy cigánybanda muzsikált nekik. A prímás tapintatosan hol az egyik asztalhoz sétált, hol a másik asztalhoz. Amíg a fiatalok énekeltek, az öregek beszélgettek, ittak, s úgy tettek, mintha nem is hallanák nótájukat, és nem is vennének részt jókedvükben. Így cselekedtek a fiatalok is. Nem közösködtek. Állig begombolkoztak. Ez a tartózkodás és elzárkózás tüntetõ volt, de csak látszólagos. Azok a nóták, melyeket a cigánytól rendeltek, arra vallottak, hogy nagyon is figyelik egymást. A cigánnyal érintkeztek, azzal izengettek. Ha például a Csak egy kislány-t játszatták, vagy a Fekete szem éjszakájá-t, csupa szerelmes, epekedõ hejehuja nótát, az öregek magukhoz intették a prímást, és mást követeltek, Beszegõdtem Tarnócára bojtárnak, vagy Babot vittem a malomba, olyan lassúbb, higgadtabb dalokat, melyekben nem a hamar ellobbanó szenvedély izzik, hanem a földmûvelés és állattenyésztés tartalmasabb bölcselete, mely még mindig megmarad számukra akkor, amikor a kislány és a fekete szem éjszakája már rég elveszett, s ilyen módon irigységükben vagy keserû bölcsességükben ezzel oktatták-leckéztették a tapasztalatlan ifjúságot, hogy érniök kell mindaddig, míg ezt majd egészen megértik, amint kezdetben mindenki a tüzes és érzelmes Schillert olvassa, csak aztán, érettebb korában tér át Goethe mély és egyszerû költeményeire.

Kilenc órakor a hõség pokolivá vált. A nap, mint egy õrült részeg, aki rumtól rúgott be, vörös pofával bámult szét az alföldi rónán, és tüzet, lávát okádott mindenüvé. Benn, a Nyári kert egyébként hûs rejtekén valamennyien azt érezték, hogy meggyulladnak a szesztõl és a nap lángjaitól, melyek már átnyilalltak a falombokon is, s homlokukra, hajukra, orrukra tüzeltek. Viczay Feri az asztalt verdesve énekelte, hogy õ az a bizonyos nemjó, utána pedig duhaj-szemtelen fiatalságában egy akácfa törzséhez csapta a poharát. Egy sugárpászmában úgy tündökölt a monoklija, mint a briliáns. Szél László ezt nézte sokáig. Nyugtalanította a kacér, kihívó üvegdarab, mely lencséjével összegyûjtötte a fényt a gyújtópontba, s egyenesen õt perzselte vele. Egy kicsit izgett-mozgott, töltött is, õ is legurított torkán egy pohár fehér bort, aztán, még mindig a monoklira meredve, Feri felé nyújtotta kövér, pecsétgyûrûs mutatóujját, és így szólt:

- Megveszem azt a szemablakot.

Csönd lett. Feri felkönyökölt az asztalra, s csak úgy, félvállról a levegõbe mondta:

- Nem eladó.

Poharak emelkedtek, piros borral. Poharak emelkedtek, fehér borral. Mindnyájan ittak.

Szél László kivette pénztárcáját. Ismét Ferire mutatott:

- Akkor megveszem azt a kalapot. Harminc koronát adok érte.

- Az kevés.

- Negyvenet.

- Az is kevés.

- Ötvenet! - kiáltott Szél László, s meglobogtatott egy mályvaszín bankjegyet.

Feri nem felelt. Szomorú anyagi helyzetén gondolkozott. Egyszerre mindenki meglepetésére áthajította lilaszalagos panamáját. Szél László a fejébe próbálta nyomni, de az csak táncolt boltozatos koponyáján. Mindenesetre átküldötte a pincérrel - tálcán - az ötven koronát.

- Megveszem azt a nyakkendõt is - folytatta az ismerkedést. - Meg azt a gallért is. Összesen húsz koronáért.

- Csak harmincért - vetette oda Feri, s ekkor a nyakkendõ, a gallér meg a harminc korona már gazdát cserélt.

- Aztán a kabátot is, meg az inget is, de az tüstént átadandó, és nincs alku, száz koronáért elõször, másodszor, harmadszor.

- Nem bánom.

- A nadrágért is adok annyit.

- Hohó! - tiltakozott Feri. - Az testvérek között is megér százötven koronát.

- Egye fene! - mondta Szél László, és fizetett.

Feri már vetkõzött, és éljenzés közben küldette át a pincérrel a nadrágját.

- Pezsgõt - ordított Feri -, pezsgõt.

Amikor hozták a hûtõvödröket, megtöltve jéghideg kútvízzel, s bontogatták az üvegeket, és durrogtak a dugók, Szél László tovább vásárolt:

- Húsz korona a cipõért. A másikért is annyi.

- Nem, ez drágább.

- Miért?

- Mert az a bal volt. Ez pedig a jobb. Harminc korona.

- Ötven! - csapott rá Szél László -, de a harisnyákkal együtt.

Feri levetette jobb cipõjét és harisnyáját. Föllélegzett. Jólesett megszabadulni a sok gönctõl. Meztelen lábujjaival a kert finom homokját gereblyézte, fölhörpintett egy pohár pezsgõt, s minthogy még mindig melege volt, az üvegbõl locsolgatta a nyakát, a mellét, megmosta kezeit, az arcát a jéghideg pezsgõvel, még a sûrû fekete haját is, mely a fehér tajtékban úgy habzott, mint a szappanhabban. Aztán ledõlt a lócára a kábító afrikai hõségben. Elõtte kerek négyszáz korona púposodott, papír, ezüst, arany. Szél László elõtt pedig az õ szerény, de drágán vásárolt ruhatára, egy halomban.

Az most, hogy Ferit így lengén, igaz valójában látta, és önérzete sérelme nélkül bizalmaskodhatott, felé emelte poharát.

- Szervusz, kedves öcsém.

- Szervusz, kedves bátyám - felelte Feri, és kiitta poharát.

A cigányok most mellé szegõdtek, és egymás után az õ fülébe húzták a nótát. Egyszerre csak megakadt rajta Szél László tágra nyílt, véres szeme. Látta, hogy még mindig ott csillog a monokli, mely legjobban izgatta.

- Mondd, édes öcsém - kérdezte -, az nem eladó?

- Ha megfizeted, édes bátyám.

- Mi az ára?

- Háromszáz korona.

- Annyi már nincs nálam, édes öcsém. De kétszázat szívesen adnék érte.

- Sajnálom, nem lehet.

Addig-addig alkudoztak, míg az öregek összeadták a háromszáz koronát, s megvásárolták Feri utolsó ruhadarabját, a monoklit is. A cigányok tust húztak.

A fiatalok fürödtek, lubickoltak a pezsgõben. Az öregek csöndesen boroztak.

Tíz órakor Feri átszólt hozzájuk:

- No, miért nem isztok? Talán elfogyott a borotok? Parancsoljatok.

Tüstént átküldött asztalukhoz két üveg pezsgõt, de azzal a föltétellel, hogy megkapja érte a kalapját. Így vásárolta vissza lassanként egész ruhatárát. Tizenegy órakor már teljesen fel volt öltözve, monoklija ismét ott villogott a bal szemén. Ekkor a két társaság, minthogy semmi ellentét se volt már közöttük, összeköltözködött, s egy asztalnál pezsgõzött délig.

Délben, amikor megkondultak a harangok, és hangjuk hatalmas, érces hömpölygéssel végigáramlott a tündöklõ égboltozaton, a „szagos misé”-rõl hazaigyekvõ úri közönség ámulva látta, hogy egy csézán összeölelkezve és csókolózva ül Szél László Viczay Ferivel, utánuk pedig a forró alföldi porfellegekben, a délvidék tüzes számumjában, több kocsin baktat a társaság, hátul a cigányokkal, hogy majd künn, Szél László tanyáján folytassák ezt a nem rosszul induló, de még egyáltalán be nem fejezett mulatságot.

1934