|
Valaki újságot olvas az utcán. Egyszerre kitépi kezébõl a szél.
Az olvasó,
aki el van merülve gondolataiba, mint aki álomból ocsúdik, föltekint, még ködös
szemmel, s látja, hogy szellemi tápláléka a levegõben lóg. Utánakap, de már nem
éri el.
A
papírlepedõk csörögve, idegesen zizegve közvetlen a feje fölött kóvályognak,
körülbelül két méter magasságban. Ha kinyújtaná karját, még levehetné onnan a
semmibõl, akár fogasról a kabátot.
De ettõl az
udvariatlan orvtámadástól annyira megdöbben, hogy csak ámul, szemléli a
szokatlan látványt: a repülõ újságot, a hírt, mely a szó szoros értelmében
szárnyra kelt.
Ezen a
napos délelõttön valami betyár tavaszi szél szabadulhatott ki idõnek elõtte
téli börtönébõl, a rendbontás egy garabonciás, márciusi ördögkölyke, az
ráncigálja, pöndörgeti, terítgeti a gazdátlan újságot. Egyelõre ravaszul még
mindig két méter magasságban tartja, szinte mozdulatlanul, aztán leejti a földre,
s a következõ pillanatban váratlanul és villámgyorsan elõresodorja vagy tizenöt
méterre.
Most az
olvasó ott áll a járdán megrabolva, bitangul, hoppon maradva, s zavartan is,
mint aki nem fejezhette be elkezdett, édesnek ígérkezõ csókját, és nem tudja,
hogy mi történt a tárca hõsnõjével, akivel már megismerkedett, hogy mi a
politikai helyzet a földgolyón, vagy hogy a versben mi rímel erre a szóra:
„eszterhéj”; ennélfogva elhatározza, hogy üldözõbe veszi a rohanó újságot, s
utána is ered, ahogy máskor a kalapja után, melyet letépett a vihar, de talán
még szilajabbul, elszántabban, nagyobb meggyõzõdéssel. Fut az álmai után. Fut a
vasárnapi szám harminckét oldala után. Fut a pénze után.
Csakhogy a
szél még nála is gyorsabb. Az kétszáznegyven kilométeres sebességgel nyargal,
eszeveszett gyorsasággal cibálja az újságot, s az egy szemvillanás alatt már az
utca másik végén van, a saroknál, ott libeg és örvénylik, csattog és harsog a
széthajtogatott tizenhat levelével. Hirtelen mindegyik levél külön-külön
emelkedni kezd. Ez a tizenhat kis repülõgép motor nélkül, merõlegesen, helybõl
fölszáll egy emelet magasságába, három emelet magasságába, s még tovább, még
tovább. Szegény tulajdonos lihegve, ereje fogyatékán föladja a harcot. Távolból
figyeli az egészet, mint valami légi tüneményt.
Jaj, hogy
röpül fölfelé az újság. A szobalányok, akik nyitott ablaknál takarítanak,
kacagva tekintenek ki a negyedik és ötödik emeletrõl, igyekszenek elkapni, de
hiába, s csak hajráznak neki. Már a tetõkön száguld, a távbeszélõdrótok közelében,
s egyre magasabbra jut, az égbe, a csillagok közé. Nem is csoda. Az én
ábrándjaim röpülnek itt, az én gyermekvágyaim, az én írásaim, azok emelik,
szárnyazzák a lelketlen papirost. Vagy véletlenül sohasem írok ebben az
újságba? Akkor barátaim cikkei viszik föl, melyek oly üresek, hogy semmi
ellenállást se fejtenek ki. Szóval így se csoda.
Amikor már
oly sokáig fürdött az újság a levegõ tengerében; fönn-fönn, a fák, a
bérpaloták, a rádió hullámfogói fölött, levelei közeledni kezdenek egymáshoz,
mintha egy tündér rakná egybe. Elõbb lapozgatja egy kissé, hintázza, majd
megragadja s lefelé lökdösi. Nyilván nem érdekli. Inog az újság, bukik, zuhan,
hígabb légrétegbe kerülhetett, melynek nincs tartóereje, egy légörvénybe, s
pillanatok kérdése, hogy földet érjen.
De megint csalódom. Egy civódó
szélroham nekitámad, belefúj, kipuffasztja, mint mi azokat a papírzacskókat,
melyeket gyermekkorunkban a falhoz szoktunk csattintani, hogy iszonyú
dörrenéssel szétrepedjenek, megint fölfelé vonszolja, de ellenkezõ irányba, a
másik utcába, ott lobogtatja egy kis ideig, aztán a harmadik utca fölött
hajigálja ide-oda, táncoltatja, már alacsonyan, alig egy méter magasságban, s
az utca sarkán, a templom mellett a járda felé kormányozza.
Csakugyan
le fog esni? Úgy látszik, igen. Tehát vagy az én gondolataim voltak oly
súlyosak, hogy nem bírt tovább a levegõben maradni, vagy pedig barátaim
gondolatai voltak oly nehézkesek, hogy lehúzták a földre, a sárba. Mindegy.
De semmi
baj se történt. Siklórepüléssel érkezett le. A tárca hõsnõje meg se ütötte
magát, a politikai helyzet a földgolyón nem zavarodott össze jobban, s a vers
rímei csak éppen pendültek egyet, mint mikor a csengettyûket megkoccintjuk. Itt
hever a teljes vasárnapi szám, a vakmerõ légi kaland után, annyira együtt, mintha
a nyomda gépe hajtogatta volna össze.
Hol a
tulajdonosa? Túljár az már ungon-berken. Kisfiúk állnak meg az újság elõtt, s
bámulják, akár a meteort, mely az ég illatát, a csillagközi messzeségek
varázsát hozza le közénk. Nem mernek hozzányúlni.
1935
|