„PETÕFI-KÖNYVTÁR”

Amikor betegen feküdtem a hosszú téli éjszakákon, sok mindenen eltûnõdtem, ami különben talán sohase jutott volna eszembe. Ekkor jutott eszembe a „Petõfi-könyvtár” alapítása is.

Régen történt ez. Az évére is emlékszem: 1893-ban. Akkor én még csak nyolcesztendõs voltam, a harmadik elemibe jártam, vidéken, a Winter gyermekekkel, a Winter Imrével és Winter Józsival, háziorvosunk két fiával.

Imre fölöttem járt, a negyedikben, Józsi pedig alattam, a másodikban. De mi azért összetartottunk. Tízpercekben az udvaron vagy az utcán, ahogy csak szerét tehettük, találkoztunk, s megvitattuk a világ dolgát.

Mind a hárman vékonydongájú városi gyermekek voltunk, átlátszó füllel. Hallgatag, dacos szövetséget alkottunk vastag, durva alföldi suhancok között, akik folyton lökdösõdtek, húzogatták halántékhajunkat, gáncsot vetettek nekünk, s mellettünk levegõvel fölfújt papírzacskókat pukkantottak el a falon, és röhögtek, amikor megijedtünk.

Mi ezt nem helyeseltük. Azt se helyeseltük, ha minden ok nélkül hasba rúgtak bennünket. Mi csak a szépet és jót helyeseltük. Általában más örömökre vágyakoztunk, a szellem és képzelet fûszeresebb, s talán sokkal gonoszabb játékaira.

A közös tornaórákon, elhanyagolva a métát és a nyújtót, összebújtunk és beszélgettünk. Õk édesapám mestersége, a természettan iránt érdeklõdtek, hogy kell például villamos gépet szerkeszteni gyantalemezzel és rókafarokkal, én pedig az orvostudomány titkait illetõleg vallatgattam õket hideglelõs kíváncsisággal, s megkérdeztem tõlük, vajon a kolera veszedelmesebb betegség-e vagy a tüdõgyulladás. Így csiszoltuk, képeztük egymást, kölcsönösen.

Engem már régebben szemmel tartottak a Winter gyerekek, s számítottak rám, mint fegyvertársukra. Én is számítottam rájuk. Néma jeleket váltottunk egymással. 1893-ban azonban az izgalom tetõfokára hágott. Villanyos nyugtalanság keringett köröttünk. Éreztük, hogy ez így tovább nem maradhat, s a közmûvelõdés és haladás terén valaminek föltétlenül történnie kell a mi poros és elmaradt városunkban.

Úgy is lett. Egy januári délelõtt, az utolsó tízpercben Imre és Józsi belém karolt, uzsonnára hívott meg aznap délutánra, s búcsúzóul fülembe súgta, hogy nagy dolog készül: „Könyvtárat alapítunk.”

Alighogy megebédeltem, édesanyám felöltöztetett ünneplõruhámba, rám adta télikabátomat, s én, fejembe csapva kis asztrakán kucsmámat, elindultam egyedül Winterék felé.

Csikorgó, derült délután volt. A jég úgy csörgött lábam alatt, mint az üveg. Egyetlen rózsaszín felhõ kóválygott az égen. Dobogó szívvel nyitottam be abba a tornyos, egyemeletes házba, ahol háziorvosunk lakott, az imádott doktor bácsi, mert még sohase jártam ott, csak õ látogatott el hozzám, nagyon gyakran, amikor betegeskedtem. Sokáig bámultam rendelõjét, a várakozó betegekkel. Azután benyitottam Imréhez és Józsihoz, akik szintén ünneplõruhába öltözve komolyan, hivatalosan, szinte szertartásosan üdvözöltek.

Mindenekelõtt uzsonnáztunk. A tágas ebédlõ óriási tölgyfa asztalán terítettek nekünk. Habos kávét kaptunk, kalácsot, de olyan kalácsot, amelynek közepében barna csokoládés rétegek voltak. Ezt akkor különösen méltányoltam, és - mi tûrés-tagadás - ma is méltányolom, annyi idõ múltán sokkal inkább, mintha a kalács közepében nem lettek volna azok a barna csokoládés rétegek. Késõbb befõttet is hoztak üvegtálban, cukorban fõtt dióval, birsalmával, zöld mandulával, ribizkével díszítve, és mogyorós tortát tejszínhabbal. Elszántan ettünk.

Kívülem még egy osztálytársamat is meghívták. Vály Andorkát. Õróla, szegényrõl, ma már csak annyit tudok, hogy ekkor az asztal végén ült, meg azt, hogy két évre rá, amikor már elsõ gimnáziumba jártunk, egy rekkenõ nyári napon a latinórán hirtelen fölkelt a padból a tengerészruhájában, fejfájásról panaszkodott, kék szeme zavaros fényben égett, arca fehérebb volt, mint a kréta, a tanár tüstént haza is küldte, s másnap rémülten hallottuk, hogy meghalt fertõzõ vörhenyben. De ezen a gyönyörû téli napon, amikor a jég úgy csörgött, mint az üveg, s az égen egyetlen rózsaszín felhõ imbolygott, mit se sejtve beszélgetett velünk, falta a csokoládés kalácsot, a birsalmát, a mogyorós tortát, oly vidáman és bizakodva, mintha még ma is élne.

Uzsonna után átvonultunk a lakás másik szárnyára, az udvari diákszobába. Minthogy már sötétedett, meggyújtottuk a gázt. A láng fehér harisnyájában föllobbant, s zöld ködöt szitált a társaságra. Kulccsal zártuk be a diákszoba mind a két ajtaját. A hangulat ünnepélyes volt.

Végre láttuk a könyvtárat.

A bársonyterítõvel takart asztalon egymás mellett sorakoztak föl a kötetek, tizenöt-húsz darab. Andersen és Grimm meséi (képekkel), Verne Gyula néhány regénye (piros vászonkötésben), a Bõrharisnya (színes képekkel), Jókai Új földesúr-ja, Mackó úr utazása, azok a könyvek, melyeket a Winter gyerekek évek során karácsonyi ajándékul kaptak, s egy-két régebbi tankönyvünk is, valamint egy nagy alakú, orvosi munka, melyet édesapjuk nyilván kiselejtezett a könyvtárából, s õk valahol fönn a padláson lelték meg, egy német szemészet, melynek ábráin vörös, gyulladt, dagadt szemeket pillantottam meg, ijedelmesen nagy, feketén táguló szembogarakkal. Mindenesetre elhatároztam, hogy elõször is ezt veszem ki a könyvtárból, mint a legérdekesebbet.

Imre az asztalhoz lépett, megkoccantotta az elõtte álló üvegpoharat, csöndet kért, s miután leültünk az asztal elé készített három székre, kezébe vett néhány irkalapot, és bele-belesandítva beszélt. „Tisztelt közgyûlés!” - kezdte.

Ez a megszólítás oly mélyen hatott rám, hogy könnyek tódultak szemembe, s torkom elszorult. Soha életemben nem becsültek még meg ennyire. Már nem gyermek voltam, hanem közéleti szereplõ, társadalmi tényezõ, vagy holmi rejtélyes-magasztos jogi személy. Ezt valamennyien éreztük. Kiegyenesedtünk, s táguló orrcimpákkal, önérzetesen egymásra meredtünk, hogy nem álmodunk-e. Nem, nem álmodtunk. Imre tovább olvasott.

Kifejtette, hogy mi most a „Petõfi-könyvtár” alakuló közgyûlését tartjuk, melynek célja a közmûvelõdés emelése, az irodalom ápolása, s bárki tagja lehet, akit mi erre érdemesnek és méltónak tartunk, mindaddig, amíg az illetõt ki nem zárjuk „kebelünk”-bõl.

Beszéde, mely az alapszabályokat is közölte, a lendületes ékesszólás és a bölcs körültekintés kis remekmûve volt. A tagdíjat havonként tíz krajcárban állapította meg. Ennek ellenében a tagnak jogában volt hetenként két tetszés szerinti mûvet kivenni, minden szombat délután, azzal a föltétellel, hogy az elõbbieket visszahozza. Nem talált eléggé megbélyegzõ kifejezéseket azokra, akik a szellemi termékeket nem tisztelik, és - hangját itt vészesen emelte - a nõi képekre bajuszt és szakállt rajzolnak, az oldalakat telefirkálják vagy kitépdesik, a könyveket bepiszkítják, összenyálazzák vagy leköpdösik, lapjaik közé törökmézet, szilvamagot, gyümölcshéjakat s egyéb undok tisztátalan és ragadós holmikat kevernek, s ijedelmes részletességgel és döbbenetes valószerûséggel tárta föl, milyen intések, feddések, megrovások, milyen fokozódó büntetések - néhány hónapra tartó eltiltások, bizonytalan próbaidõre való felfüggesztések vagy erkölcsi megvetéssel tetézett végleges kizárások - várnak az elvetemültekre, akik ezeket a semmiképp se menthetõ szabálytalanságokat elkövetik.

Hangsúlyozza, mindnyájunk helyeslése mellett, hogy a könyvtár kizárólag közmûvelõdési és jótékonysági célt szolgál. A befolyó tagdíjakból a közgyûlés rendelkezése szerint új könyveket vásárolunk, az évenként mutatkozó tiszta haszonból pedig ingyen tankönyveket adunk majd szegény sorsú tanulótársainknak, s télvízidõn meleg lábbelivel, meleg ruhával látjuk el õket. Intézkedett az egyesület vagyonára vonatkozólag is, arra az igazán valószínûtlen eshetõségre, ha mûködését kénytelen lenne megszüntetni, amikor is egész tõkéje kamatos kamatával együtt az „Ifjúsági Segítõ Egyesület”-re száll. Végül egy fordulatokban gazdag mondatban fölszólított bennünket, hogy mi, akik immár tagjai lettünk a „Petõfi-könyvtár”-nak, az alapszabályok utolsó pontjához híven fogadjuk becsületszavunkra, és három ujjunkat az égre emelve esküdjünk is meg, hogy mindaddig, amíg élünk, soha más könyvtárat nem használunk, mint a „Petõfi-könyvtárat”.

A gyújtó szavakra valamennyien talpra ugrottunk, s kezünket fölfelé tartva megesküdtünk, hogy Isten minket úgy segéljen.

Mámorosan álltam a zajgó és boldog zûrzavarban. Úgy tetszett, hogy Imre mintegy önmagát múlta fölül, s legalábbis megközelítette a felnõtteket, akiket én biztonságukért és öntudatukért ekkoriban még nagyon bámultam.

Tapsoltunk, összevissza kiabáltunk, rajongtunk. A „Petõfi-könyvtár” jövõjét leírhatatlanul fényesnek láttuk. Már száz kötetet is elképzeltünk, egy palotát, mindenféle irodával és segédszemélyzettel, s jótékonysági intézményeket, melyek mind ebbõl a kisded magból sarjadtak, amikor Vály Andorka, aki közöttünk a legjózanabb volt, az asztalhoz lépett, mint Széchenyi az Akadémia alapításakor, s görcsösen összeszorított ujjai közül egy bádogtálcára egymás után potyogtatta oda tíz rézkrajcárját. Én követtem példáját. Utánam Józsi fizette ki tagdíját, majd Imre is, a „Petõfi-könyvtár” elnökigazgatója, úgyszólván szemrebbenés nélkül. Ezzel együtt volt alaptõkénk, negyven krajcár.

Az, amit most elbeszéltem, nem ily röviden és szürkén zajlott le, hanem órákig és lázasan, mint valami álom, mely annál hosszabb, mozgalmasabb és színesebb, mennél tovább fejtjük és bogozzuk, úgyhogy nemsokára a végtelenbe vész, és nincs se partja, se határa. Nyolc órára harangoztak a Szent Teréz-templomban, hogy hónom alatt a nagy orvosi könyvvel az utcára léptem. Vály Andorka sovány karjába kapaszkodva ballagtam a sötét utcán hazafelé. Hó hullongott az égbõl, s a pihék elolvadtak forró arcunkon. Szüleim már vacsoráztak otthon. Az izgalomtól egy falatot se tudtam enni. Bementem a szobámba, meggyújtottam a gyertyát, levetkõztem, s minekelõtte ágyba bújtam volna, még egyszer megnéztem a könyvben a vörös, gyulladt, dagadt szemeket. Ezektõl olyan lidérceset álmodtam, mintha elõzõleg rémmeséket hallgattam volna.

Hogy mi lett a „Petõfi-könyvtár”-ból? Erre bizony egy életen át nem gondoltam. Az embernek nincs ideje. Csak akkor van ideje, amikor beteg. Ilyenkor mindennel elbíbelõdik. Amíg a hosszú téli éjszakákon a kórházban vártam a hajnalt, s az ápolónõk be-benéztek hozzám, megigazították párnámat, vagy valami orvosságot öntöttek belém, igyekeztem tisztázni a részleteket. Úgy emlékszem, hogy a szemészeti könyvet egy hét múlva visszavittem, de nem kértem új mûvet. Imre és Józsi se emlegette többé vállalkozásunkat. Meguntuk, elfelejtettük. Vály Andorka, amint említettem, két év múlva hirtelen meghalt. Õ volt az egyetlen, aki becsületesen állta szavát és esküjét, mert soha életében más könyvtárt nem használt. Mi valamennyien vétkeztünk. Különösen én. Nagyralátó vágyamban gyakran hûtlenné váltam szent elhatározásunkhoz itthon, Párizsban, a Bibliothèque Nationale hárommillió könyve közt, és Londonban is, a British Museum könyvtárában. Azzal áltattam magamat, hogy gyermekség volt az egész. De belül a lelkem mélyén mindig valami kis szúrást éreztem, valahányszor egy másik könyvtárba léptem. Még mostan is érzem. Különös, a „Petõfi-könyvtár”-at rég elfelejtettem. Fogadalmamat azonban sohase tudtam elfelejteni. Úgy látszik, ilyen az ember.

Évekkel ezelõtt egyszer azt gondoltam, hogy majd beszélek az egyetlen illetékessel, a „Petõfi-könyvtár” elnökigazgatójával, Winter Imrével, s föloldatom magam vele. Addig tétováztam, míg ezzel is elkéstem. Õ közben híres sebész lett. Egy reggel aztán beszaladt rendelõjébe, és - senki se tudta, hogy miért - húsz centigramm morfiumot fecskendezett bõre alá. Most már holtom napjáig egyedül kell viselnem, a magam felelõsségére, ezt a meg-megújuló önvádat. Szavam és esküm alól nem oldhat föl többé soha senki.

1935